Szarka Géza (1897-1974): Tengeri-pásztor (elbeszélés)

Martokány tanácselnök megnyomta a csengőt. A szolga megjelent az ajtóban:

- Parancsára, elnök úr!

- Pőcze Péter és János fiatalkorúak lopási ügyében kérem a vádlottakat és a tanukat.

Ránézett az órájára. Negyed óra van mindössze a fellebviteli tárgyalásig, de hát tud-e addig végezni? Tömegnap van ma, de mikor nincs tömegnap?! Nyolcszáz aktával többet lenyúztak eddig, mint tavaly ilyenkor. Ember meg nincs. A bírónak pendlizni kell ma, mint Szilveszterkor a színésznek, annyi ideje sem marad az embernek, hogy azt a heti két rongyos fácánt kilője a Területen..

Nyílik az ajtó és besomfordálnak a tanúk és a vádlottak. Elül özvegy Pőcze Péterné, az anya. Berliner-kendője bolyhaiból illetődötten szomorkodik elő piros arca. Mennyi bánat tud felhőzni ilyen parasztarcon, akit a törvény elé szégyenítenek két vásott kölyke miatt! Mögötte settenkedik a két gyerek, a Peti meg a Jancsi. Barna, napraforgó-arcukon megszeppent gyanakvás, mint a vágóhídra hajtott tinóén.

A sort a feljelentő és koronatanú zárja be, bizonyos Förhécz Vendel. Kicsi, tömöcskös ember, csigára pödört bajuszán ragyog a reggeli zsír. A szivarzsebéből pipaszár kandikál elő, a nagy zsebéből kostök-zacskó cafrangja lóg ki. Kicsit húzza a bal lábát, mert a muszkagolyó még mindig benne vándorol a nagyháború óta.

Fölveszik a jegyzőkönyvbe a személyi adatokat. A tanácselnök idegesen böngész az aktákban, csak akkor üti föl a fejét, mikor az irodaigazgató Förhéczhez ér:

- Foglalkozása?

- Tengeri-pásztor.

Martokány elnök rámered a csontkert fölött.

- Micsoda? Tengeri-pásztor? Hát a’meg micsoda?

Förhécz állja a nézést.

- Például a tengerit őrzöm, tekéntetes uram!

- Szóval, kukoricacsősz!

- Például az intéző úr Tilinger, mindig aszongya, hogy tengeri.

- Hát akkor tengeri-csősz!

- Tekéntetes tanácselnök úr… például az öregapám is pásztor volt!

- De értse meg jól, pásztornak csak azt az egyént nevezhetjük, aki élő állatokat őriz hivatásszerűen. Disznót, birkát, marhát, kecskét. A kukorica pedig tudtommal sem nem röfög, sem nem béget!

Förhécz nem enged:

- Például abban a kukoricásban, akit én őrzök – száz hold egytagban -, van kérem fogoly, fürj, nyúl, haris… néha még eleven ember is akad benne.

Apró tatárszemét a vádlottak felé szúrja.

- Írja be, Talabér úr: tengeri-pásztor!

Förhécz ránéz özvegy Pőczénére. fényt kap az arca, mint a víztócsa, ha ráloccsan a nap. Győzelem és káröröm van a szemében.

Az irodaigazgató felolvassa a vádiratot. A két Pőcze-gyereket tetten érte a tengeri-pásztor, amint legeltetés közben a urasági kukoricatábla mellett elterülő közbirtokossági legelőn kukoricát sütöttek. A tetthely körül három lerágott torzsát, a parázsban két félig sült kukoricát, a gyerekek kötényében pedig öt darab érintetlen csévét talált. Ez összesen tíz cséve tengeri. Azonkívül fölégették a legelő egy és fél négyzetméternyi területét.

- Megértették a vádat?

- Meg.

- Bűnösnek érzitek magatokat?

A két gyerek az anyjára néz. Az asszonyból kijajdul a szó:

- Nem bűnösek ők, nagyságos bíró úr!

Az elnök felhörken:

- Nem önt kérdeztem, özvegy Pőcze Jánosné, hanem a vádlottakat! Maga csak tanú, lelkem! Akkor felel, ha kérdezem! Érti?!

- Egenis, értem.

- Tehát bűnösnek érzitek magatokat?

- Nem!

- Sütöttetek kukoricát?

- Sütöttünk.

- Fölégettétek a legelőt?

- Föl.

- Nohát! Tiszta sor ez. Írja, kérem, Talabér úr:”Mi gyújtottuk fel a legelőrészt, mi sütöttük meg a bűnjelként lefoglalt kukoricát, tehát bűnösnek érezzük magunkat!...”

- Nem vagyunk bűnösök! – s6zólal meg Peti, a nagyobbik. az arca piros, mint a rozskenyér kibuggyant gyürkéje.

A bíró rávág az asztalra, csak úgy táncolnak rajta az iratok.

- Becsukatlak! Sötétzárkába… te… te gyalázatos, ha még egy szót szólsz! Hát nem sütöttetek lopott kukoricát?

A gyerek néma marad.

- No?! Nem tudsz beszélni? – tör rá Martokány.

- Nagyságos elnök úr – szólal meg újra az anya -, az előbb azt tetszett mondani, hogy ha szól, akkor be tetszik csukatnyi a sötétzárkába!

Martokány nyel egyet

- Szólj hát, te anyagyász, nem csukatlak be!

- Nem loptuk münk a kukoricát, kérem – mondja a gyerek. – A sajátunk volt az. Úgy vittük ki.

Az elnök a homloka ereszére löki föl a pápaszemet, úgy néz Förhéczre.

- No, tengeri-pásztor, ehhez mit szól kegyelmed?

Förhécz leemeli az állát fokosa fejéről, aztán felcövekeli magát.

- Már bocsánatot kérek, tekéntetes elnök úr, de ez mese! Például, ha ott a tömérdek kukorica a legelő szélén… akkor ugyebár, honnan venné az ilyen legeltető gyerek, ha nem az uraságéból?!

- Látta maga, hogy loptak?

- Nnnnem! De azt se láttam, hogy úgy vitték ki.

- Ne beszéljen kiskertbe, Förhécz Vendel, mert megdühösödöm! Itt nem azt kell bizonyítani, hogy úgy vitték ki, hanem azt, hogy loptak! Van tanúja a lopásra?

- Például… az nincsen.

- Megismerte, hogy az uraságé volt a kukorica?

- Csakis. Azonos fajtájú, tekéntetes uram! Színazonos. Például, száznapos lófogú. Ehun van a bizonyíték!

Rámutat a bűnjelre. Fölpattan most az asszony. A kendője alól kukoricacsévét húz elő.

- A mienk is száznapos lófogú! Ehun van e!

Martokány tarkóján kövér gyöngyök gurulnak a gallér alá. Kezébe veszi a két csévét és összehasonlítja Még meg is szagolja őket. Egy és ugyanaz, az bizonyos.

- E’ pedig nem lófogú – bizonykodik az asszony kukoricájáról a tengeri-pásztor. – Ez kései Flájsmann!

- De lófogú az! – erősködik a menyecske. – Mégpedig korai.

Martokány csenget.

- Maga megbukott, tengeri-pásztor úr! A két kukorica azonos. Nincs hát bizonyítéka a lopásra!

Lassan felemelkedik a helyéről, mintha be akarná szippantani a szájába a csőszt.

- Hallja maga, Förhécz Vendel, én magát szeretném legjobban bedutyiztatni. Mindjárt megcsináltatom a vádiratot az ügyész úrral. Tíz cséve kukorica miatt tizenkét aktát írat meg! Fölösleges munkát ad a törvényszéknek, berendeltet egy sereg ártatlan embert! Tudja maga, mennyibe kerül ez a magyar államnak?

A tengeri-pásztor arca bíborba gyúl.

- Hát hogyne tudnám, tekéntetes uram!

- Akkor miért csinálta?

Özvegy Pőczéné most villogó szemmel pattan fel a helyéről.

- Majd én megmondom, nagyságos bíró úr! De előbb zárt tárgyalást kérek!

- Mi-i-i-t? – ordít fel Martokány. – Zárt tárgyalást? Mi az ördögnek?

- A közerkölcs út kévánja!

Ránéz a fiaira.

- Gyerekek, ti kimehettek! – szól rájuk az elnök.

Mikor becsukódik az ajtó, megszólal az özvegy:

- A kukoricacsősz énmiattam adta törvényre a gyerekeimet. Merthogy gyűlöl engem ez a komisz, hodzsa ember! Megkérte a kezemet, de kikosaraztam. Hát ezért!

Sírás fodrozza a hangját.

- Huh, az nagy baj, Förhécz Vendel! – aggoskodik a bíró. – Ha valaki bosszúból idéztet valakit törvény elé, annak súlyos következményei lehetnek még az állására vonatkozólag is!

Förhécz hápog, mint a túltömött kacsa.

- Én?... Én gyűlölöm a Julist, tekéntetes uram? Én?! Ő gyűlöl engem!... Isze nem gyütt hozzám feleségül! Aszonta, csőszhöz ő nem megy!

- Három hónappal kért meg szegény András halála után – védekezik Julis. – Mit tehettem mást, nagyságos bíró úr?

- Szóval nem gyűlöli a tanút?

Az asszony kicsit gondolkozik.

- Előbb mondja meg a Vendel, lófogú-e a mi kukoricánk, vagy nem?

Az ember bajszán átsuhan valami.

- Lófogú!

- Akkor nem gyűlölöm…

Megint a bíró veszi át a szót.

- Hát kend gyűlöli-e özvegy Pőczénét?

- Én? – ragyog fel Förhécz arca, de aztán megint elborul. - Előbb mondja meg a Julis, csősz vagyok-e, vagy tengeri-pásztor?

Az asszony felsóhajt:

- Tengeri-pásztor.

- Nohát tekéntetes elnök őr, én… én például…

Megáll.

- Például? – röffen rá a bíró.

- Például… én inkább hajlandóságot érzek a Julis erányában.

Szomorú, alázatos férfivággyal nézi a ropogós arcú, kívánatos menyecskét. Többet nem szól. A többit majd máshol intézik el, ahol nem lesz bíró, nem kell zárt tárgyalás, csak az isten szabad ege kérdez rájuk.

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.