Ennek
a regénynek tulajdonképpeni hőse – amint ezt már a Dante Paradicsomából vett
mottó is elárulja – „a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot”. Hogy
mit jelent ez a szeretet, azt kerülő úton mutatja meg a szerző: egy minden
tekintetben derék, tisztességes és tehetséges ember történetével, akinek egyéb
hibája nincs, csak az, hogy nem hisz a szeretet bűvös erejében. Hisz eszméiben,
hisz munkájában, csak a szeretetbe vetett hit képessége hiányzik belőle.
Különös,
de így van: néha éppen a másokban meglévő önzetlen szeretet tudja oly melegen,
kényelmesen bebónyálni az embert, hogy észre sem veszi saját lelkének ezt a
gyilkos hiányosságát. Rab Gusztáv Técsy Dénielje is csak akkor kezd a „miért”
gondolatával viaskodni, amikor öregedő leánynővére, aki hat esztendőn keresztül
megosztotta vele az életét, elhagyja. Azért hagyja el, hogy „hasznos” eszméinek
világából kilódítsa, s a házasság útján az áldozni tudó szeretet felé terelje.
De
hát akinek lelkéből ennek a szeretetnek természetes és mégis oly titokzatos
adottsága hiányzik, azon segíteni nem lehet. Dánielnek két erősen különböző
asszonyt kínál a sors. Egy hideg, okos, gazdag leányt, meg egy rejtélyes,
„kusza, kósza” teremtést. Az előbbit feleségül akarják adni hozzá, az utóbbival
szenvedélyes viszony fűzi össze, amíg el nem tűnik az életéből. Az a szeretet,
amelyről Dante sorai szólnak, egyik kapcsolatban sincs meg. Dániel a szenvedély
elől a józan házasságba szeretne menekülni, de a kóbor leány eltűnése után
menyasszonyával is szakít, karrierjéről is lemond s visszatér – most már
fásultan – a munkához, a rideg „eszmékhez”.
A
legforróbb szerelem sem fejezhetné ki plasztikusabban és meggyőzőbben az író
gondolatát, a napot és csillagokat mozgató szeretetről.
Rab
Gusztáv ebben a regényében is érdekesen, izgalmasan mesél s a jól meglátott
alakoknak egész sorát rajzolja elénk. A hőst, Dánielt, belülről ábrázolja,
gondolatainak és ösztöneinek minden rezdülésében; de éppen úgy „érezzük” a
kívülről megmutatott alakokat is, Irmát, Dániel nővérét, a gazdag, nagyhangú
Opplert, rezignált feleségét, hűvös és modern leányát, Karvaly urat, a megbolondult
jámbor családapát – még Zorkát is, a „kusza, kósza” leányt, noha nem tudjuk, mi
igaz, mi nem, a maga-mesélte történetekből.
Ezt
a mesélő és ábrázoló képességet Rab Gusztáv eddigi munkáiban is megtaláltuk; de
úgy érzem, most nagy lépést tett az élet legfőbb kérdéseinek megszólaltatása
felé.
Forrás: Uj Idők XLVIII.
évf. 454. sz. 1942. nov. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése