Futó Ferenc: Gyanú alatt

Nem szeretem, ha bántják a szép asszonyokat! Néha ugyan magam is elmondok olyan mesét, amelyben a férj porolópálcával hajtja ki Ámor istenkét, de ilyen esetben az asszony rá is szolgált arra, hogy beszéljenek fölötte, sőt ilyenkor nem is olyan fölösleges a beszéd, mert abból okulnak a gyengék s azáltal lesznek elijesztve az ingadozók.

Egészen más az, ha gyanú alá fognak olyan nőket, akiknek összes bűnük abból áll, hogy szépek. Nem tud róluk senki semmi rosszat, de azért mégis mindig szájon van a nevük mindama helyeken, ahol a város „eseteit” szokták megbeszélni. Szép, tehát – vétkes! Kívánatos, tehát – nem hiába kívánják!

Hiszen az igaz, hogy csak olyasmi ég el a mi gyúlékony, de ebből még nem következik, hogy minden elégett már, ami meggyújtható, mert hiszen minden ház leéghet, és mi mégsem vagyunk mindnyájan tűzkárosultak!...

I.

Ballay Lajos szerencsés ember mindenben. Vagyona annyi, hogy a fővárosban is szerepet játszhatik belőle, s ha mind elköltené is, bizonnyal rögtön pótolva lenne, mert a családban volt idősebb tagok úgy osztották be maguk közt, hogy minden évben másik nagynéni vagy püspök bácsi haljon meg, kedves Lajos öccsét tévén örökösül. Tényleg olyan sűrűn történtek a gazdag rokonok elhalálozásai egymás után, mintha mindenki csak addig akart volna még idefent várakozni, amíg a kedves Lajos a múlt évi örökségi dolgát a közjegyzővel elvégezte, hogy ebben is kényelmes legyen a kedves Lajosnak.

Hivatalában meg éppen nagy a szerencséje. Akik három év előtt per amice beszéltek vele, azok ma messziről köszöntik, mert ma már ő került föléjük. Mikor valakinek bemutatta magát mint miniszteri tanácsos, az kétkedően bámult Ballay fiatalos képére, s csak akkor jött kit orkán a „méltóságos úr” megszólítás, mikor Ballaynak levett kalapja egy tar koponyának tiszteletet parancsoló képét lebbenté fel előtte.

legszerencsésebb volt azonban a szerelemben s házasságban. Rózsás utakon jutott el Hymen rózsaláncaihoz, s a legirigyeltebb hölgyek egyikét sok vetélytárs legyőzésével kapta meg. Ha az a legboldogabb ember, akinek a legtöbb az irigye, akkor Ballay a legboldogabb ember a világon, mert ennek, különösen az ünnepelt Lenkével kötött házassága óta több az irigye, mint a haja szála, azaz hogy haja szála már kevés lévén, más hasonlatot tessék ideképzelni.

Hiszen ha azok az irigyek csak annál maradnának, hogy az irigyelt ember megpillantásakor szájukkal olyan kificamított mozdulatot tesznek,m int mikor a cukorvíz helyett ecetet itatnak valakivel, akkor az irigyek nagyon ártatlan teremtései lennének a jó Istennek. Csakhogy nem maradnak ám ennél, hanem sok irigy ember nem akar semmiképpen sem megnyugodni a történtekben, és korrigálni kívánja a sors intézkedéseit, felcsap cselszövővé, bosszantó és bosszúálló intrikussá.

Békefi Antal: Pokol

Ártatlan lelkeket,melyek még tündér-udvarlókról álmodoznak, nagyon könnyen meg lehet riasztani.

Könnyebb elfogni csak úgy szabad kézzel egy madarat, mint a megriasztott lánykát kényszeríteni, hogy belenézzen azokat a szemekbe, melyek megijesztették.

Vagy amely rossz szemekre kimondta a papa, vagy a mama, hogy azokba egy jól nevelt s jó házból való lánynak nem szabad soha beletekinteni.

Persze megesik, hogy az eltiltott szemeket nem fogja meg a papai és anyai kiátkozás. Mert végre is a lány nem mind egyforma.

Azok a puha anyai kézzel jól dresszírozott üvegházi ártatlan lelkek, melyek szülői engedéllyel mernek szeretni, nemigen ritkák.

Majd annyian vannak a sajátságos szűz lelkek, ahány a szerencsétlen házasságok száma.

Sokszor egészen az ember szeme előtt folyik le a különös eset, hogy az ártatlan szívben föllobbanó első szerelem lángját elkoppantja a mama. Éppen mint valami rosszul égő gyertyát. S ha azt mondja a mama, hogy vége legyen: alig mer az a bohó, félénk szív dobogni.

Lassankint pedig meggyőződik, hogy nem lehet olyan embert szeretni, akit a mama nem akar.

Aztán várakozik békén az a buta, remegve dobbanó szívecske, míg egyszer a mama előránt a fülnél fogva egy hájas, szeplős fickót s azt mondja: Ez a tied.

Némelyik később belehal, némelyik meghízik

Herman Ottóné: Szedjünk ibolyát…

Gyermek még mind a kettő. Az egyik még alig tizennyolc éves, a másik talán még a tizenhatot sem töltötte be.

Kéz-kézben, csevegve és nevetgélve jönnek.

Olykor meg-megállnak; fejüket lehajtva tekintetükkel fürkészve kutatják a bársonynál puhább, harmattal csillogó pázsitot; majd egyik, majd meg a másik hajlik le, és minden lehajlás után gyarapodik egy-egy szállal a friss, illatos csokor, melyet a lányka gondosan tartogat kezében.

Az ifjú minden egyes szálat külön-külön nyújt át társának; ujjaik minden átvételnél könnyedén érintkeznek, ami annyira természetes, hogy egyikük sem veszi észre.

A rét – mintha gyémánt permeteg omlott volna rá – ragyog, csillog, kápráztat a tavaszi napsugarak fénytengerében; a lég üde, balzsammal terhes; a közeli erdő elől olykor friss fuvallat áramlik, a rigó incselkedő füttyét hozva szárnyán, s az ibolyaillatba alig fakadó rügyek mámorító, szívet-agyat bódító illatát vegyítve.

Tán a fűszál sem hajlik meg lábuk alatt. Lebegnek,csapongnak, mintha pillangó szárnya vinné őket. – Sietniök is kell. Otthon a kastélyban még mindenki alszik; a reggeliről nem szabad elkésni, a mama megharagudnék! Természetesen csak Margitra, mert hisz a „cousin” – az vendég.

„No, még csak ezt a szálat… csak ezt az egyetlenen egyet!... még ezt… és ezt… ez már igazán az utolsó; oh, Istenem, de hogy lehessen itt hagyni, mikor olyan gyönyörűek, édes-kedvesek ezek a félig nyíltak itt!”

Végre mégiscsak elég lesz… azaz, hogy dehogy elég! Valamennyi sem volna sok a telhetetleneknek, de az idő halad, a fűzért még rendezni, kötözni is kell.

Újból kézen fogják s kölcsönösen vezetik egymást a töltés meredek oldalan; még ott is akad egy-két szál, azt is le kell szakítani… Aztán leülnek a híd rozzant karfájára. Az ifjú leveszi kalapját; sötét, hullámos haja szabadon omlik homlokára; Margit mind a kalapba teszi az ibolyát, aztán kötni kezdi a fűzért.

Fölöttük a mosolygó kék egen a tavaszi napfény ontja sugarait; körülöttük zöld rét, madárdal, illatár; alattuk a tajtékzó, tomboló szilaj patak és egy keskeny, korhadt karfa.

Mikszáth Kálmán: A majornoky kisasszonyok

- Kozsibrovszky tréfája –

A „Ne okoskodj Pista” című elbeszélést írván, melyben gróf Kozsibrovszky, a nagy tréfacsináló és felültető szerepel, az elbeszélésem keretébe nem volt belevehető egyik legjobb csínyje, mert hátráltatta volna a cselekvény gyorsabb menetét. De ha már benne vagyok, bizony nem sajnálom külön eltálalni.

A dolog Rimaszombatban játszik. A nagy piacot kell elképzelni szép őszi napon; garmadával állnak a gyümölcsök a gyékénysátrak alatt, ott ülnek piros pozsgás tiszolci asszonyok a mogyoróiknál, diós zsákjaiknál, a csinos zeheri menyecskék az almarakásokon, s ha megáll előttük a vevő megkérdezve: „Édes-e az alma, édes?” dévaj mosolygással felelgetik vissza:

- Édes bizony, édes.

Hát persze, hogy a gonosz csont Kozsibrovszky oda is elvetődik és egy mogyorót áruló menyecskével kezd legyeskedni, aki szívesen csattant elmés szóra, még ha egy kicsit csiklandós is, maga módja szerint még csiklandósabbat, de mellett el nem felejti az üzletet sem.

- Ej no, de csintalan szája van az úrnak – legalább már vegyen a mogyorómból!

Kozsibrovszky meg is vesz egy kézi kassal vagy nyolc-tíz iccényit, de mi az ördögöt tegyen most már vele? Egy percig zavarban van. Hanem a gondviselés, az csak mindig segít neki a pernahajder csínyjeiben.

Ahol lép ki ni a kapujából nagytekintetű Hiléczy Sámuel uram, az ásványtan tudós professzora, hosszú, elhanyagolt üstökével s egyenesen a piacnak tart. Noha legényember még, görnyedten, totyakosan szedegeti kiaszott lábait, amelyeket soh’se dresszírozott táncmester, mert egész élete az ásványvilág búvárlatában telt el s különben sem nézi sokra ezenkívül a világot. Olyan az előtte, mint egy lábbal fölrúgott hangyazsombék. A rúgást a tudomány adja. A sürgő-nyüzsgő hangyák – a szamarak – ellenben azt hiszik, hogy valami általuk megállapított célból jönnek-mennek. Pedig mennek,m ert lökést kapott a dombjuk.

De ha nagytekintetű Hiléczy professzor úr nem vet ügyet a mozgó-rajzó hangyákra, ő tudósságát azok ugyancsak megnézik, mert meglehetős rucsa alak. Éppen az átellenes ablakból is a két Majornoky kisasszony nevetgél (gyönyörű két szőke fejecske egymás mellett), egymásnak mutogatva valami különöset a tudós úr alakján vagy öltözetjén. Érdekes volna tudni, hogy mit beszélnek – de végre is lehetetlen. Az ördög tudná azt, hogy ilyen két pajkos fejecskében mennyi csintalanság elfér.

Elég egy pillantás az utca öblébe Kozsibrovszkynak. Látja Hiléczyt és látja szép rokonait, mert unokahúgai a Majornoky Kisasszonyok, héja tekintettel. Ő mindent észrevesz és amit lát, azt rögtön kihasználja kópéságokra. Hopp! megvan! tudom már, mit tegyek a mogyorókkal.

S alig hogy áthalad mellette a tudós professzor, szemüveges szemeit a földre szegezve, hiszen a földben vannak az összes titkok, hirtelen odaint egy ácsorgó suhancot:

Herczeg Ferenc: Vargáék

A szobaleány diadalmas arccal belépett a szobába, ahol Sarolta kisasszony egyedül ebédelt egy asztalkánál.

- Sándor úr kérdezteti, hogy el tetszik-e fogadni?

A jeles művésznő, a királyi balett-kar büszkesége letette kezéből az újságot a tányérja mellé. az arca pipacsvörös lett.

- Mi az? Mit beszélsz?

- Igenis, Sándor úr van künn – ismételte a leány, aki láthatólag teljes tudatában volt a helyzet rendkívüli voltának.

- Hallatlan vakmerőség – mormogta  művésznő. aztán határozott hangon kiadta a parancsot: - Mondd meg annak az úrnak, hogy az ő számára nem vagyok itthon. Sem most, sem máskor!

- Igenis, kérem.

Két perc múlva megint bejött a szobaleány, különös mosollyal az ajkán.

- Megmondtam kérem, hogy nem tetszik elfogadni,de ő mindenáron beszélni akar a kisasszonnyal… Azt mondja, hogy majd a kapu alatt megvárja, míg el tetszik menni hazulról… Azt mondja, ha előbb nem, hát holnap reggel látni fogja a kisasszonyt…

A balettkar büszkesége megharagudott.

- Ő tehet, amit akar. Téged azonban, ha még valami üzenetet mersz tőle hozni, rögtön elcsaplak…

A művésznő megette a marhasültjét, közbe végigolvasta a lapot. Azután mégis az ablakhoz ment. A ház előtt a kis park egyik padján köcsögkalapos férfialak ült mozdulatlanul. Ő volt.

- Milyen ostoba! Nem hiába muzsikus…

A kisasszony becsöngette a szobaleányt.

- Szaladj le hozzá és mondd meg neki, hogy menjen haza. Mit ül itt az ablakom alatt? Én úgy sem fogadom el… Mondd meg neki, hogy ezt megfogadtam a becsületszavammal…

A leány a hidegtől kipirult arccal tért vissza.

- Nos?

- A becsületszavát adta, hogy nem kel fel előbb a padról, amíg a kisasszony nem szólítja, ha mindjárt tavaszig is ott kellene ülnie…

- Hát üljön ott tavaszig!

Odakünn szitálni kezdett a hó. Sándor úr ülve maradt a padon, pedig a köcsögkalapja tetejét már ujjnyi hó borította.

- Meg fog fázni a bolond… Beteg lesz…

A tánckar büszkesége aggódva nézett le a lovagjára, aztán kezének egy kecses legyintésével megadta a kegyelmi jelt.

Két perc múlva megszólalt az előszoba csengettyűje és Sándor úr belépett. Az ajtóban megállott, szó nélkül letérdepelt és megcsókolta  küszöbön fekvő szőnyeget. Aztán sietve vonult a pattogó tűzhöz, ahol buzgón dörzsölte a két kezét.

Beniczkyné Bajza Lenke: A mai Péter apostolok

I.

R… grófénak páholya van az Operában.

Ő maga tartja, maga fizeti, mert a gróf azt állítja, hogy neje annyi jövedelmet kap tőle, amiből négy színházban is tarthat páholyt.

A múlt farsang nagyon zajos volt Budapesten. Nemcsak nyilvános bálokban gazdag, hanem az estélyek is egymást érték s R… grófné ritkán mehetett színházba, férje azonban minden piknik, minden bál és estély előtt ellátogatott neje páholyába.

Egy napon Beatrix grófnénak is eszébe jutott, hogy egyszer már mégis el kellene menni az Operába.

El is ment. Tell Vilmost adták. A színház telve volt a legfényesebb közönséggel s ő nagyon jól mulatott, sajnálta, hogy eddig annyira elhanyagolta az előadásokat.

Egy ideig csendesen ült helyén, egészen a zene élvezetének adva át magát, de csakhamar megunta ezt a nagy nyugalmat, ide-oda forgatta fejét, ismerősöket keresve látcsövével, kik majd felvonás közben meglátogatják, s elmondják a főváros apró eseményeit, mikben minden nagy város gazdag s mik napról-napra újakkal cserélik fel egymást. Szép kis selyem harisnyás és aranypor-bőrből készült cipős lába a forgolódás közben valami kemény tárgyba ütközött, ami meglepte őt.

Lehajolt, felvette és csodálkozva szemlélte, egy gyémántokkal kirakott karperec volt.

Hogy jött ez ide,

Az ő páholyába, az ő lábaihoz?

Hisz e páholyba rajta kívül senki sem jár, mint férje. A páholynyitőnő csak nem veszít el ilyen drágaságot takarítás közbe! Hol venné? Ennek az árán egész esztendeig jóllétben élhetne egy egész család. Vajon ki hagyhatta itt?

Erőse törte e problémán a fejét, s elhatározta, hogy azt mindenáron meg kell tudnia és most már azt óhajtá, hogy a következő felvonás közben egedül maradjon, ne háborgassa senki, mert a páholynyitónővel akart beszélni.

Óhajtása teljesült. Senki sem látogatta meg s ő felnyitva az ajtót,kidugta rajta szőke fejecskéjét s magához inté a fehér fejkötős hölgyet, kiben a titok megfejtőjét vélte látni.

A titokszerűben mindig van valami varázs, különösen az asszonyokra nézve, kiknek éltüknek nyíltnak kell lenni. A vampyr csendesen legyezi szárnyával az alvó embert, kinek vérét kiszívja, a grófné, dacára hogy valami rosszat sejtett saját jogaira nézve, mindamellett érdekelte őt ez a megfejthetetlen dolog s olyféle kellemmel vegyült nyugtalanság vett rajta erőt, mint amilyet a vampyr műtéte alatt érezhet az édesen szendergő.

Rákosi Viktor: Ahmed

Elmondom a kis Ahmed történetét, hallgassatok reám.

Ahmed Jezero mellett született, mikor az apja meg az anyja hazafelé lovagolt a jajcai vásárról. Jajcát már egy jó félórája elhagyták, de Jezeróhoz még messze voltak. Azért a derék Riza bég, az apa, nem kis zavarba jutott, mikor az asszony jelentette, hogy Ahmed meg akar születni. A lovakat egy fához kötötte, az asszonyt a fűbe ültette, maga meg lement az ott folydogáló Pliva vizéhez, megmosakodott a hűvös habokban, hogy elméje tisztuljon és gondolatai világosabbak legyenek és aztán elkezdette a fejét törni.

Allah nem vonta meg segítségét jámbor és hív szolgájától. Rizának eszébe jutott, hogy itt, ahol a Pliva vízesései közt most állanak, lakik a komája, Jusszuf, a molnár. Megint lóra kaptak és pár pillanat múlva már a malom előtt égő nagy tűz mellett állva üdvözölhették Jusszufot, a ki a jóféle piláfot marékszám ette, közbe-közbe aludt-tejet hörpintve rá, a miből látható, hogy a garat nem üresen járt, vagyis a malom virágzott. Az asszonyok elvonultak a maguk külön szobájába, a két érdemes férfiú sűrű cigarettázás, de kevés beszélgetés közt melegedett a tűznél, itta a fekete kávét és hallgatta a vízesések moraját.

A hold sárga pompájával gyorsan keresztülvonult az égen. Utána kis ideig homály volt, de aztán kelet felé új világosság mutatkozott, jelentve, hogy az égnek hatalmasabbik királya közeledik. Úgy három óra tájban a lakóháznak egyik emeleti rácsos ablakában megszólal Jusszuf felesége:

- Riza bég, örvendezzen a te szíved, fiad született.

Riza fölemelkedett, kelet felé fordulva keresztbe font karokkal háromszor meghajolt és mindannyiszor ezt morogta:

- Áldassék érte Allah. Legyen a fiú neve Ahmed.

Ekkor Jusszuf odalépett hozzá és szóla:

- Legyen a te fiad testben és lélekben hozzád hasonló, de tenálad több, óh, emberséges bég Riza. Ha te bátor vagy, legyén ő hős, ha te jómódú vagy, legyen ő dúsgazdag, ha te csinos vagy, legyen ő csodaszép. Ezt kívánja neked tiszta szívből a Pozorból való Pliva-parti molnár Jusszuf fia Jusszuf.

A két török mélyen meghajtotta magát s jobbkezükkel szívüket, fejüket és ajkukat érintették. Aztán újra lehevertek és némán cigarettáztak tovább.

Egyszerre csak újra megzördült a rácsos ablak és Jusszuf felesége kiszólt:

Gárdonyi Géza: A bányász

A báró egy napon arra gondolt, hogy minek neki az a rengeteg nagy erdő a magyar földön? hiszen ő mindig Bécsben lakik, s a birtokát jóformán csak a mappáról ismeri. Leírt hát a tiszttartójának, hogy vágassa le az erdőt: vessék be gabonával.

Aznaptól fogva heteken, hónapokon át kattogtak a fejszék a csöndes sályi völgyben.

Május vége felé egy sápadt krisztus-szakállú úrféle érkezett a faluba. A tiszttartó hozatta be az ispán kocsiján. Beszállásolták a lakatlan kastélyba.

Azt mondták, hogy bányász és hogy lengyel ember. Az fogja kiszórni a földből a tuskókat.

No a faluban meg is bámulták. Hát ilyen a lengyel? ilyen óriás? és ilyen tubákszínű bársonyruhában jár? Meg hát aki bányász, ilyen sápadt szokott lenni? No, furcsa mesterség, hogy puskaporral röpíti ki a tuskókat! Ki gondolná, hogy ebből is élnek?

A lengyel szombaton délután érkezett és másnap elment a templomba. Mindenki megfordult, mikor belépett. Nézték, hogyan vetnek keresztet lengyelesen? és hogyan hajolnak meg az oltár előtt? Hát igen nagy keresztet vetnek, és mikor meghajolnak, a térdükkel a földet érintik, - éppen úgy, mint a plébános úr.

Az asszonyi szemek barátságosan pillantanak a lengyel felé, az emberi szemek megelégedéssel.

- Látszik, hogy jó körösztény, - mormogja a bírónak a templomatya.

- Ügön akkurátos embör, - mormog vissza a bíró.

A lengyel bányász megállott egy pad mellett, és nem nézett senkire, csak az oltárra. Gál Balázs helyet kínált neki maga mellett, de a lengyel nem ült le... A szívére emelte a kezét, úgy köszönte meg némán, ami megint tetszett a parasztoknak.

- Nem ül le, - mormogta a templomatya.

- Nincs jussa rá, mert nem idevaló, - felelte a bíró a bajusza alól.

A bányászt aztán nem igen lehetett látni többet. Már hajnalban kiment az erdőre, és csak alkonyat után tért vissza. Napközben tompa dörgések hallatszottak az erdőből. Dolgozott.

*

Vasárnap délután kisétál a lengyel a kastélyból, és betér a kertészhez. A kertész ugyanis tudott valamit németül, s hogy mindig a kastély körül foglalatoskodott, összeismerkedett a lengyellel.

Örült hogy olyan úri ember meglátogatja. Megmutogatta neki a terjedelmes kertet apróra, s magánál tartotta vacsorára is.

- Kérdezd meg tőle, - mondja vacsora közben a kertészné, - miért olyan szomorú?

- Olyan ez mindig, - feleli a kertész, - még a kalapja is szomorú ennek.

- De csak kérdezd meg.

Hát a kertész megkérdezte.

A lengyel csodálkozón pillantott a kertészre, aztán készségesen válaszolt:

Benedek Elek: A kendi papné naplója

Öreg, szúette szekrényben találtam a kendi papné naplójára: régik színehagyott füzetecske, öreges írás, néhol szinte olvashatatlan. Sokáig haboztam: közzé tegyem-e? Vajon kielégíti-e az elkényeztetett ízlést egy vén papné együgyű írása; egy e század hajnalán élt papleánynak az élete? Vagy, amit ő nevezi naplóját: „Rövid leírása az én viszontagságos életemnek és abban az isteni gondviselés megdicsőíttetésének”. Vajon, vannak-e még szívek, melyek megdobbannak ez ósdi szavakra: az isteni gondviselés megdicsőíttetése? A századvég leányai megértik-e a század elejének leányát, ki minden dolgában, életének minden változásában, szerelmében, csalódásában, az isteni gondviselést látja, az ellen soha föl nem zúdul, de sőt inkább dicsőíti a nehéz órákban is?

Nincs más mód, követem Bíró Erzsébet példáját: az isteni gondviselésre bízom naplójának sorsát, megkezdvén közlését – Isten nevében!

***

Áldassék érette Istennek szent neve, lecsendesült szívvel várom a Halál angyalát, tiszta lélekkel állok az Úr színe elé. Sem ifjúságomban, sem öregségemben az isteni gondviselés ellen nem zúgolódtam. szomorú árvaságomban Ő benne volt bizodalmam és soha meg nem csalatkoztam. Most, viszontagságos életem alkonyodásán is az isteni gondviselést dicsőítem. Ő adott enyhülést szívemnek nehéz fájdalmaiban; most is ő ad erőt reszkető kezemnek.

Érzem, hogy nemsokára eljön érettem a Halál angyala, vajon lesz-e időm, leírhatom-e életem folyását, szívemnek könnyebbségére, gyermekeimnek, unokáimnak okulására?

… Édesapám kálvinista pap volt Bonczhidán, ott születtem az Úrnak 1805-ik esztendejében. nemes fiú volt az apám, nemes leány az édesanyám. Ó, mely mosolygó remény kecsegteté szüleimet, mely szépnek látták a jövendőt! S mely hamar vége lett a mosolygó reménynek! De úgy látszik, már születésemkor kiapadt a boldogság forrása: édesanyám meghalt szép ifjúságában s énnekem korán meg kellett ízlenem az árvaság kenyerét. Apám híres, tanult ember volt, nagy birtoka Bonczhidán, de hiába, az anya helyét nem pótolhatá. Báró Bánffy György volt a főkeresztapám, az édesapámnak kegyes nagy jóembere s Margucza nevű oláh dajkám beszélte, hogy a keresztelőn tenger sok húszast kapott, annyit, hogy nem fért a markában, még a katrincáját is tartania kellett. Számomra is volt sok szép ajándéka, de mit ért, ha meghalt az édesanyám?

Később tudtam meg, hogy anyám házasélete nem volt boldog. Apám zsémbes természetű volt, mértéken túl szerette az italt s folyvást békétlenkedett, hogy nincs fia. Szegény anyámat a sok szívbéli bánkódás halálra sorvasztá. Szemlátomást hervadott, mint a virág, mondotta nem egyszer Margucza. Fél esztendő sem múlt anyám halála után, apámnak el kellett hagyni a szép eklézsiát. nem volt többé, aki csendesítse nagy indulatját, nem volt, aki eltakargassa gyöngeségeit: perbe szállott a híveivel, pokollá lett az élet Bonczhidán. De még gazdagabb eklézsiát kapott: elvitték Bálványosváraljára, e sötét, de Kanaán földjére. Ott lakott az a leány, kit legénykorában hoppon hagyott volt s ki vénleány maradott. Alig voltam tíz éves s az első héten, hogy beköltöztünk a váraljai parókiába, megmondtam nénémnek: meglásd, elpusztulunk. Néném akkor már szép, serdülő leány volt. Csudálkozva nézett reám.

Szomaházy István (1864-1927): A jelmezbál

Sárkány, a Mátyás-korabeli Királyválasztás híres festője, karácsony reggelén arra ébredt, hogy az Andrássy utat és a Városligetet térdig érő hó borítja. Még a múlt estén az egész világnak kétségbeejtően fekete színe volt, - most a szentpétervári Wolskin-prospekt farsangias képe fehérlett be a műterem ablakán. A szemközt lévő villák filigrán erkélyei csak alig látszottak a szitáló hó fátyolán át és Sárkány, némiképp hiányos reggeli öltözékében elégülten támaszkodott az olaszos kandallónak. Oly boldog volt, hogy megint hópelyheket, fehér téli tájakat láthat! A nyár érzékies heve többnyire untatta, de vére szinte lázasan keringett, amikor odakünn, a művészek városrészében az első havas háztetőt megpillantotta.

- Teringettét – mondta hátát a kandallónak támasztva -, engem ugyan ki nem csalnak innen a jövő hétig…

Kevergetni kezdte a festékeit, hogy a tavaszi kiállításra készülő genre-képén tovább dolgozzék, mikor odakünn egyszerre megnyomták a villamoscsengettyűt. Egy fehér szakállas, fagyoskodó erdei gnóm állt a küszöbön, akiben csak nagy fáradsággal lehetett felismerni Wagner urat, a levélhordót. Wagner úr olyan volt, mint egy hóember, a csizmája félelmetesen ropogott, de azért jókedvűen nyújtogatott a művész felé egy világoskék, aranymonogramos levelet.

- Szerelmes levél, jó kis levél – mondta derülten, konfidensül.

A hóember ezzel tovább kocogott a Bajza utcai hómezőkön, Sárkány pedig fütyörészve bontotta föl a világoskék levelet. Természetesen asszonyírás volt, de a szokott szerelmes sóhajtások helyett a következő sorok álltak benne.

„Mio caro cavaliere! Pont húsz órakor – az olaszok azt hiszem így mondják az esti  nyolcat – az utolsó csat is be lesz gombolva a fehér selyemcipellőmön és Anita be fogja önt bocsátani abba a szentélybe, ahol egy szegény női szív türelmetlenül várakozik önre. Ekkorra signor Lodovico is felcsatolja oldalára görbe kardot és signor Misco is – azt hiszem így hívják olaszul a Miska kocsisunkat – ott lesz a kapu előtt a batárral. ugye nem várat magára? Legyen pontos, mert különben igen meg fog haragudni

la vostra ardente

Chiara Paláthy.”

- Au! – mondta Sárkány kissé ijedten, mikor a bolondos levelet végigolvasta.

Chiara Paláthy úrnőt ugyanis voltaképp Paláthy Lajosnénak (született Nógrády Klárának) hívták és signor Lodovico, a föntebbi görbe kard tulajdonosa a mindennapi életben ötezer hold bánáti szántóföldön uralkodott. A kertáji nábob és egész családja szinte beteges szeretettel ragaszkodott a Királyválasztás mesteréhez. Sárkány a nyári évad jó részében a kertáji kastély tornyában lakott, hercegi fogatokon járt különböző vázlatai után és egy Jancsi nevű inassal szolgáltatta ki magát, akit ő nagyúri bőkezűséggel Hyacinthe-nak keresztelt. Mikor Paláthyék télire Budapestre jöttek, Sárkány úgyszólván minden este velük kódorgott s csak jóval éjfél után vált el tőlük a hoteljuk kapujában. Közte és Paláthyné közt tréfás szerelmi viszony állott fenn és Paláthy néha ezekkel a szavakkal hagyta őket magukra a színházi páholyban: