Gárdonyi Géza: A bányász

A báró egy napon arra gondolt, hogy minek neki az a rengeteg nagy erdő a magyar földön? hiszen ő mindig Bécsben lakik, s a birtokát jóformán csak a mappáról ismeri. Leírt hát a tiszttartójának, hogy vágassa le az erdőt: vessék be gabonával.

Aznaptól fogva heteken, hónapokon át kattogtak a fejszék a csöndes sályi völgyben.

Május vége felé egy sápadt krisztus-szakállú úrféle érkezett a faluba. A tiszttartó hozatta be az ispán kocsiján. Beszállásolták a lakatlan kastélyba.

Azt mondták, hogy bányász és hogy lengyel ember. Az fogja kiszórni a földből a tuskókat.

No a faluban meg is bámulták. Hát ilyen a lengyel? ilyen óriás? és ilyen tubákszínű bársonyruhában jár? Meg hát aki bányász, ilyen sápadt szokott lenni? No, furcsa mesterség, hogy puskaporral röpíti ki a tuskókat! Ki gondolná, hogy ebből is élnek?

A lengyel szombaton délután érkezett és másnap elment a templomba. Mindenki megfordult, mikor belépett. Nézték, hogyan vetnek keresztet lengyelesen? és hogyan hajolnak meg az oltár előtt? Hát igen nagy keresztet vetnek, és mikor meghajolnak, a térdükkel a földet érintik, - éppen úgy, mint a plébános úr.

Az asszonyi szemek barátságosan pillantanak a lengyel felé, az emberi szemek megelégedéssel.

- Látszik, hogy jó körösztény, - mormogja a bírónak a templomatya.

- Ügön akkurátos embör, - mormog vissza a bíró.

A lengyel bányász megállott egy pad mellett, és nem nézett senkire, csak az oltárra. Gál Balázs helyet kínált neki maga mellett, de a lengyel nem ült le... A szívére emelte a kezét, úgy köszönte meg némán, ami megint tetszett a parasztoknak.

- Nem ül le, - mormogta a templomatya.

- Nincs jussa rá, mert nem idevaló, - felelte a bíró a bajusza alól.

A bányászt aztán nem igen lehetett látni többet. Már hajnalban kiment az erdőre, és csak alkonyat után tért vissza. Napközben tompa dörgések hallatszottak az erdőből. Dolgozott.

*

Vasárnap délután kisétál a lengyel a kastélyból, és betér a kertészhez. A kertész ugyanis tudott valamit németül, s hogy mindig a kastély körül foglalatoskodott, összeismerkedett a lengyellel.

Örült hogy olyan úri ember meglátogatja. Megmutogatta neki a terjedelmes kertet apróra, s magánál tartotta vacsorára is.

- Kérdezd meg tőle, - mondja vacsora közben a kertészné, - miért olyan szomorú?

- Olyan ez mindig, - feleli a kertész, - még a kalapja is szomorú ennek.

- De csak kérdezd meg.

Hát a kertész megkérdezte.

A lengyel csodálkozón pillantott a kertészre, aztán készségesen válaszolt:

- Megmondom. Éppen azért jöttem. De az asszonynak csak annyit mondjon el belőle, amennyit éppen muszáj. Hát mondja csak kérem kertész úr, nincsenek ebben a kastélyban kísértetek?

A kertész a kísértet szóra elképedt. (Szőrös, kis fekete ember volt az a kertész. Hátul kétfelé választva viselte a haját, és mindig pipázott.)

- Kísértetek? Hallani hallottam biz én valamit, de gondoltam, csak afféle parasztbeszéd.

- Magam se vagyok különben, de kérem énvelem különös mindenfélék történnek.

Megrázta a haját, mint az oroszlán a sörényét, és hogy a kertészné újból megkínálta a rántott csirkével, köszönő mozdulattal eltolta magától.

- Legalább bort önts neki, ha már nem eszik, - mondotta az asszony.

A kertész fölemelte a vörös borral telt üveget és töltött a bányász poharába.

- Trink bruder, - mondotta jószívűen.

A lengyel addig csak éppen kóstolgatta a bort. Fölemelte a biztatásra a poharat, s felhajtotta fenékig.

Aztán egy percig elmélázott. Egyszer csak fölemelte a fejét, s beszélt:

- Mingyárt az első éjjelen hallottam, hogy valaki lépked a szobámban. Fölnyitottam a szememet: egy fehérruhás asszonyféle áll az ágyam előtt. Lecsukom szememet: tovább lépked. Azt gondoltam álom volt.

- Persze, hogy álom volt, - felelte legyintve a kertész.

- Másnap mégis kétszer megfordítottam a kulcsot az ajtón, és lebocsátottam a kárpitokat is. Nem akartam, hogy a hold besüssön. A holdfényre vélekedtem, hogy az játszott velem. És lefeküdtem nyugodtan. Éjfélkor ugyanaz a halk séta; ugyanaz a megállás; ugyanaz a továbbmenés. Fölpillantani már nem mertem.

- Viszolog a hátam.

- A következő estén olyan fáradtan jöttem haza, hogy azt gondoltam, a világnak semmiféle kísértete se fog fölébreszteni. El is aludtam. Hason feküdtem. Az arcomat a két karomra hajtottam. Úgy aludtam.

- Az nem jó fekvés.

- Egyszerre csak hallom, hogy jön a kísértet. Nem mertem megmozdulni. Megáll. Érzem, hogy a két kezét a hátam fölé emeli, mintha nyomni akarna. És nyomott is, noha nem éreztem kezet a hátamon. De mégis nyomott. Azt hittem megfulladok.

- Boszorkány volt.

A bányász legyintett:

- Én nem hiszek se boszorkányban, se kísértetben. De hogy ez minden éjjel ismétlődik, bosszant.

- Hogy a fenébe ne!

- A szolgám a tornácon hál az ajtóm előtt. Jancsinak hívják. Katonáskodott Stájerországban. Kérdezem tőle, hogy nem történt-e vele valami? Nem; semmi. Hát arról tud-e valamit, hogy kísértet jár a kastélyban? Azt mondja, hallott már effélét. Mondom neki, hogy háljon bent ő is a szobában, és éjfélkor költsön fel, ha valami történik. Bólint rá, hogy jó. Aztán egyet gondol: elmegy az ispánhoz, és bejelenti, hogy ő nem dolgozik többé mellettem. El is ment.

- Ilyen gyáva a paraszt!

- Eltökéltem, hogy véget vetek ennek az éjjeli gyötrődésnek. Égő gyertya mellett, felvont pisztollyal várom meg az éjfélt. De elszunnyadok. Aközben megjelenik a nő. Jön egyenesen felém. Nekem a lélegzetem megint elszorul. Nincs erőm, hogy kinyújtsam a kezemet a pisztolyomért.

- No, én belelőttem volna! - mondja a kertész.

S fenékig üríti a poharat.

- Lehet, - feleli a lengyel vállat vonva.

Aztán folytatta:

- Arra gondoltam, hogy más szobát kérek. De röstellem magam előtt. Én teológiát végzett ember vagyok... azaz dehogy vagyok, semmi se vagyok...

Elborult arccal nézett maga elé. Ivott egy kortyot, azután megint folytatta:

- Nem retirálok meg semmiféle kísértet elől. Aki meghalt, meghalt! Mi?

- Igaz, - bólintott rá a kertész, - aki meghalt, meghalt.

- Mit beszél? - kérdezte az asszony.

- A bányáról, - felelte a kertész, - ne törődj vele.

- Szívszorulás vagy agygörcs, vagy tudom is én micsoda, - folytatta maga elé tűnődő arccal a bányász, - talán hallucináció.

- Már akár micsoda náció, de én röviden elbánnék vele.

- Hogyan?

- Fölvinném azt a jó csáti fütyköst onnan a sarokból, aztán úgy a derekára húznék vele, hogy sose mászkálna többet senki szobájában.

A bányász felkönyökölt az asztalra, és a homlokát a tenyerébe támasztva hallgatott.

Aztán megint csak megszólalt:

- Mondhatom én azt, hogy önt nem látom?

- Nem, azt nem lehet mondani.

- Így látom pedig minden éjszakán.

- Hát aztán milyen a pofája annak a bestyének?

- Az arca? Az arcára nem bírtam eddig fölemelni a szememet.

Szivart vett elő a zsebéből, valami sötétbarna apró szivart, és rágyújtott.

- Érzed, milyen jó szagú? - kérdezte a kertészné.

- Nem érzem, - felelte a kertész, - de az én dohányomnál nem lehet jobb szagú.

A kis kövér kertészné összedugta a két karját, és tovább unatkozott mellettök.

- Kertész barátom, - mondotta a bányász, - nincs senki ismerősöm itten, akihez bizalommal fordulhatnék; magát kell megkérnem...

A kertész nagyot szívott a pipáján: ugyan mit akar?

- Háljon nálam ezen az éjszakán.

A kertész megvakarintotta a fejét. A haja választéka tarajjá borzolódott.

- Hogy ott háljak?

- Egy ilyen bátor ember megmenthetne engem.

- No persze. De hát hogy én ott háljak? Jó, ott hálok! - felelte az asztalra csapva. - Ott hálok a maga kedvéért. A botot vigyem? Jobb lesz tán egy vasvilla!

Aludni küldötte az asszonyt. Kis idő múlva maguk is elindultak. A kertész egy három ágú vasvillát vitt magával.

- Itt jó élni különben, - mondotta a bányász, mikor már a kastély parkjában ballagtak; - itt ebben a völgyben, talán ellenség se járt soha.

- Itt bizony még kolera se.

- Semmiféle uniformist se láttam, mióta itt vagyok. Még csak csendőrt se láttam.

- Jár pedig.

- Jár?

- Ritkán. Csak éppen hogy átmennek a falun. Egyszer egy hónapban.

- Az semmi.

Egyszer csak meghőkölt. Megragadta a kertész karját. Egy fa felé mutatott:

- Mintha ember volna ott...

A kertész is meghökkent. Aztán legyintett.

- Ember, fenét. A sárga tearózsának a feje.

A levegő harmattal és virágillattal volt tele. A hold átsütött a platánokon. Az eget csillagok milliói borították.

A kertész levette a kalapját.

- Milyen meleg van, - mondotta. - Az ilyen éjjelen nagyobbat nő a virág, mint a legnaposabb nappalon.

A lengyel az égre mutatott.

- Látja ezt a sok csillagot? Az mind föld. Onnan úgy nézik a mi dolgainkat, mint mink a hangyákat. Bűnös, nem bűnös, egyformán fekete.

- De cudar féreg az! Olyan kárt tett az idén a melegágyban, hogy...

Hallgatva ballagtak el egy fenyőfacsoport mellett, aztán a bányász szólalt meg:

- Jó a felesége?

- Mit mond?

- Hogy szeretik-e egymást?

- Meghiszem azt. Olyan az én feleségem, mint a nádméz.

- Az a fő. A gazdagság semmi. A rang is semmi. Minden semmi. Csak az asszony az igazi valami: a jó, hű asszony, akit az ember szeret.

A tornácra értek. Árnyék terült oda. Hallgattak. A márványlapokon kongott a lépésük.

- Milyen hűvös ez a tornác, - mondotta a kertész; - mintha kriptában járna az ember!

Tágas, bolthajtásos szoba volt az, amelyben a bányász lakott. Két ágy benne a két szögletben. Középen nehéz diófa-asztal, és körülötte karcsú faszékek. A kandalló előtt kopott karosszék. A falon Mirabeau, Robespierre, Desmoulin, Camille és Roland asszony megsárgult arcképei. A kandalló fölött pedig Brillat Savarin szines olajképe.

Az Eötvös báróké volt valamikor az a kastély, és egy francia szakács is szolgált náluk. Annak a szobája volt a bányászé.

A kertész megállt a szoba közepén.

- Hát ez az? Itt hál maga, és itt jön be valahol a... Nem gondolja, hogy a kandallón jön be?

- Nem jön az be sehol. Csak hallucináció.

- Mi az? Én nem tudom mi az?

- Akkor ne is kérdezze. Betegség. Nekem nem kell más, csak mikor kiáltok vagy nyögök, rázzon meg.

- Megrázzam? Hogy én magát megrázzam? Majd azt rázom meg, a kutyát: Hogy híjják? Micsoda náció?

- Hallucináció. Ha nem ébredek fel, öntsön vizet rám, és dörzsölje a szívem tájékát.

- Nem lesz jobb, ha ütök? Jobb lesz, ha ütök, higgye el. Ha én egyszer megütöm azt a fene hallucinációt, vagy megdöglik, vagy megsántul.

A bányász ezalatt levetkőzött, és lefeküdt. A kertész is levetkőzött, és a gyertyát odébb tolta az asztal közepére.

- Ma éjjel, talán nem fog gyötörni, - mondotta a bányász a paplanát veregetve, - de azért jó hogy itt hál maga is. Legalább ezen az egy éjszakán nyugodtan alhatom.

A kezét a feje alá tette. Ásított.

- Jó asszony a felesége? Igazán nagyon szereti?

A kertész is ásított.

- Hát hogyne. Szakácsné volt a tiszttartónál. Három esztendeig jártam hozzá, mielőtt elvettem volna. Még tíz óra sincsen.

- És ha maga egyszer azt látná, hogy nincs rendben a széna...

- Mi nincs rendjén?

- Úgy értem, hogy a földön minden változó. Még a jó asszony is.

- Az én feleségem mindig ilyen volt.

- De gondoljuk el, hogy nem ő a maga felesége, hanem egy fekete szemű, nyúlánk, édesbeszédű asszony, akinek meleg a nézése, a keze, a lelke és az ember azt hinné, még a napon sincs árnyéka... Különben ne beszéljünk erről.

- Amint tetszik. Én nem gondolkoztam erről soha. De ha más feleségem volna, afféle félre kacsintó...

- Mit tenne vele? - szólt a bányász a szemét fölnyitva.

S ahogy a gyertya odavilágított, olyan volt a szeme, mint két kék ércgolyó.

- Mit tennék vele? Hát ott halna meg abban a minutában az istenfáját...

- Megölné? - kérdezte a bányász álmosan.

- Agyoncsapnám, mint a legyet!

S akkorát ásított, hogy az álla csontja ropogott belé.

A bányász lehunyta a szemét. A kertész a kandallóra nézett. Fölkelt. Végigment mezítláb a szobán, és a háromágú villát bedugta heggyel a kandallóba.

Azután megint az ágyra fordult, és a plafonra pislogott.

- Ha a bojtár meg nem forgatja a gombaágyat, penészes lesz. De talán megforgatja.

Éjféltájon állati nyöszörgésre ébredt föl a kertész.

- Mi az? - mondja álomtól bágyadt hangon, - ki az?

Olyan volt a nyöszörgés, mint ahogyan a kutya szokott nyöszörögni, az alvása közben, de fájdalmasabb.

A kertész haja égnek borzolódott. Elmeredt szemmel nézett az ajtóra, a kandallóra, a bányászra.

A gyertya égett.

A bányász elhanyatolva, halálszín sápadt arccal feküdt az ágyon. Az nyöszörgött. A kertész lehajolt és benézett nagy óvatosan először a maga ágya alá, aztán a bányász ágya alá. Végre lefordult az ágyról, és a bányászhoz sietett. Megrázta:

- Mi baja? Hallja-e?

A bányász mélyen szakadozó lélegzettel fölébredt.

- Látta? - szólt fulladozva.

- Mit?

- Az asszonyt.

- A kísértetet?

- Azt.

- Itt volt?

- Most rebbent el.

A kertész körülbámult. Nem látott semmit. De azért az inába remegés szállott.

- Milyen volt? - kérdezte nagy szemmel.

A bányász hörögve válaszolt:

- Véres.

A kertész borzadozva nézett körül. A foga csaknem vacogott. Visszasietett az ágyába. A takarót a fejére vonta. Csak a két talpa látszott ki, s a takaró is remegett a didergésétől.

A bányász azután nem jött be többet az erdőről. Kunyhót csináltatott magának odakünn, és abban hált.

*

Az aratás előtt való héten két csendőr jelent meg a faluban. A kisbíró a tiszttartóhoz vezette őket. Az egyik csendőr írást vett elő a tarsolyából, és átadta a tiszttartónak.

A tiszttartó ott reggelizett családostól a tornác előtt az ákácfák alatt. Ahogy bepillantott az írásba, elhalaványult, és hosszan csóválgatta a fejét.

Az asztalnál ott ült a felesége, két szőke kisasszonylánya, a nevelőkisasszony, meg az íródeákja. Valamennyien várakozással néztek reá. De a tiszttartó nem magyarázott semmit: visszanyújtotta az írást a csendőrnek:

- Tegyék, amit a törvény parancsol. Az erdőben megtalálják.

A két csendőr elsietett az erdő felé.

A kísbiró hazaballagott.

A tiszttartó némán ült vissza az asztalához. Senki se merte kérdezni, hogy mi történt. Végre, hogy a kávéját megitta, a feleségéhez hajolt:

- Gondoltad volna, hogy pap az az ember?

- A lengyel?

- Az. De nem lengyel.

- Hát?

- Porosz.

Aztán még halkabban tette hozzá:

- Megölte a feleségét.

Déltájban egy rossz daróci parasztszekér jött ki az erdőből. Lassan és döcögve jött a szekér. Az ökrök előtt egy daróci ember.

A szekéren a lengyel feküdt. Cserlombokkal volt letakarva. Csak az egyik csizmáját lehetett látni, meg a bársonyruhát a könyökén, ahogy a szekér rácsán kibarnállott.

A két csendőr jóval a szekér előtt lépdegélt. Térdig poros volt mind a kettő. Az egyik a csákójával legyezte magát. A másik kigombolt kabátban lihegett.

A bíró már a községháza előtt várta őket. Hogy meglátta a két csendőrt, fölkelt. Eléjök ment:

- Hát hol a bányász?

- Itt van a szekéren.

- Megkötözve?

- Nem-a: hóttan.

- Hóttan-e?

- Abbizony, amint meglátott bennünket, nem állt velünk szóba. Csak addig várt, míg feltűzzük a szuronyunkat. Akkor belenyúlt a zsebébe és szépen mellbe lőtte magát.

- Ejnye, ejnye, - felelt a bíró a fejét csóválva, - hát akkor ezt a község költségin köll eltemetni.

- Hát bizony nincs különben.

A biró beleböködött botjával az út porába és a fejét csóválta.

- Ki gondóta vóna, hogy ilyenek ezek a lengyelek!

És elgondolkodva bámult a szekér után, amely döcögve haladt tovább a temető felé.

Forrás: Almanach az 1898. évre 223-287. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása