Szomaházy István (1864-1927): A jelmezbál

Sárkány, a Mátyás-korabeli Királyválasztás híres festője, karácsony reggelén arra ébredt, hogy az Andrássy utat és a Városligetet térdig érő hó borítja. Még a múlt estén az egész világnak kétségbeejtően fekete színe volt, - most a szentpétervári Wolskin-prospekt farsangias képe fehérlett be a műterem ablakán. A szemközt lévő villák filigrán erkélyei csak alig látszottak a szitáló hó fátyolán át és Sárkány, némiképp hiányos reggeli öltözékében elégülten támaszkodott az olaszos kandallónak. Oly boldog volt, hogy megint hópelyheket, fehér téli tájakat láthat! A nyár érzékies heve többnyire untatta, de vére szinte lázasan keringett, amikor odakünn, a művészek városrészében az első havas háztetőt megpillantotta.

- Teringettét – mondta hátát a kandallónak támasztva -, engem ugyan ki nem csalnak innen a jövő hétig…

Kevergetni kezdte a festékeit, hogy a tavaszi kiállításra készülő genre-képén tovább dolgozzék, mikor odakünn egyszerre megnyomták a villamoscsengettyűt. Egy fehér szakállas, fagyoskodó erdei gnóm állt a küszöbön, akiben csak nagy fáradsággal lehetett felismerni Wagner urat, a levélhordót. Wagner úr olyan volt, mint egy hóember, a csizmája félelmetesen ropogott, de azért jókedvűen nyújtogatott a művész felé egy világoskék, aranymonogramos levelet.

- Szerelmes levél, jó kis levél – mondta derülten, konfidensül.

A hóember ezzel tovább kocogott a Bajza utcai hómezőkön, Sárkány pedig fütyörészve bontotta föl a világoskék levelet. Természetesen asszonyírás volt, de a szokott szerelmes sóhajtások helyett a következő sorok álltak benne.

„Mio caro cavaliere! Pont húsz órakor – az olaszok azt hiszem így mondják az esti  nyolcat – az utolsó csat is be lesz gombolva a fehér selyemcipellőmön és Anita be fogja önt bocsátani abba a szentélybe, ahol egy szegény női szív türelmetlenül várakozik önre. Ekkorra signor Lodovico is felcsatolja oldalára görbe kardot és signor Misco is – azt hiszem így hívják olaszul a Miska kocsisunkat – ott lesz a kapu előtt a batárral. ugye nem várat magára? Legyen pontos, mert különben igen meg fog haragudni

la vostra ardente

Chiara Paláthy.”

- Au! – mondta Sárkány kissé ijedten, mikor a bolondos levelet végigolvasta.

Chiara Paláthy úrnőt ugyanis voltaképp Paláthy Lajosnénak (született Nógrády Klárának) hívták és signor Lodovico, a föntebbi görbe kard tulajdonosa a mindennapi életben ötezer hold bánáti szántóföldön uralkodott. A kertáji nábob és egész családja szinte beteges szeretettel ragaszkodott a Királyválasztás mesteréhez. Sárkány a nyári évad jó részében a kertáji kastély tornyában lakott, hercegi fogatokon járt különböző vázlatai után és egy Jancsi nevű inassal szolgáltatta ki magát, akit ő nagyúri bőkezűséggel Hyacinthe-nak keresztelt. Mikor Paláthyék télire Budapestre jöttek, Sárkány úgyszólván minden este velük kódorgott s csak jóval éjfél után vált el tőlük a hoteljuk kapujában. Közte és Paláthyné közt tréfás szerelmi viszony állott fenn és Paláthy néha ezekkel a szavakkal hagyta őket magukra a színházi páholyban:

- Szedte-vedte piktorja, hadd mondja hát el, ami a szívén fekszik… Jól tudom, hogy a fülem hallatára úgysem merné megvallani, hogy a feleségembe szerelmes…

Ahhoz, hogy valaki ebbe a szép szőke asszonyba szerelmes legyen, csakugyan nem kellett volna nagy virtus, de Sárkány még tréfából sem gondolt soha ilyen bolondságra. És most, hogy a kék levelet elolvasta, mégis ijedten állott meg a festőállványa előtt: hirtelen eszébe jutott, hogy húsz forint az összes vagyona. Mit kezdjen az ember húsz forinttal egy ilyen kalandos téli estén? Arról volt ugyanis szó, hogy Sárkány, olasz lovagnak öltözve a Paláthyné oldalán vonul be a kaszinó nagytermébe, ahol fantasztikus jelmezbált rendeztek: a Mátyás király olaszos udvarát akarták feltámasztani a középkor ködéből. Sárkány, aki életében legalább kétezer bálon megfordult, jól tudta, hogy ez a pénzecske, a hajnali órák jókedvében nevetséges csekélység. A hátán hidegség futott át, mikor arra gondolt, hogy esetleg így kell majd szólania a szép asszonyhoz:

- Nem húzathatom el a nótáját, mert nincs több pénzem nyomorult három forintnál… A többit már kifizettem a főpincérnek…

- Au! – kiáltott föl még egyszer, egy negyedórai türelmetlen töprenkedés után.

Aggódva nézett körül a műteremben, de a vázlatok, perzsaszőnyegek, csonka szobrok között úgyszólván alig volt valami pénzbeli érték. A novellahősöknek könnyű - azok ilyenkor egyszerűen útnak indítják Jerome-ot s rövid úton kétezer loius d’ort kérnek kölcsön a mesebeli nagybácsitól -, de a szegény Sárkánynak nem volt mesebeli nagybácsija és a louis d’orokat is csak a francia ponyvaírók regényeiből ismerte. Honnan kap az ember hirtelen ötven forintot? A művészkolónián talán összesen sem volt ez idő tájt ennyi pénz – oly nagymérvű huszonnyolcadika volt, mint talán még soha – az uzsorások pedig kegyetlenül becsukták a kagylóikat az istenadta tehetségek előtt. Sárkány egy darabig regényes terveken törte a fejét, de végül dühösen verte lábával a félig szétrongyollott perzsaszőnyeget.

- Hitvány Beer – mormolta haragosan -, hazug vérszopója, te vagy mindennek az oka! Ha most itt lennél a kezem ügyében, minden irgalom nélkül megfojtanálak!

Beer úr a Sárkány műárusa volt, afféle vicinális Sedlmayer, aki reggel-este ott kóborolt a művészek atelier-jében. Az olasz lovagokat épp oly szívesen megvette, mint a mocsarakat és genre-képeket, mégpedig egészen tisztességes árért, de – hitelbe. A Beer úr pénzét csak igen kevés halandó látta, mert Beer úr csodálatos mesékkel szokta kárpótolni a pénzről álmodozó művészeket. Hol a milliomos angolt várta – a milliomos angol mindig a legközelebbi vonattal érkezett meg -, hol váratlanul elégett az a ruhásszekrény, amelyben az ezres bankóit tartotta. A piktorok néha fölöttébb dühösek voltak rá, de általában nemigen tudtak rá haragudni, mert Beer úr volt az egész földkerekség legnagyobb és leggeniálisabb hazudója. Azt lehet mondani, hogy fanatizmussal hazudott és a jólelkű bohémek inkább csodálkozva tekintettek föl rá, semmint komolyan megharagudtak volna. De Sárkány, akire most rettentő súllyal nehezedett a becsületes szegénység, feldühödve csapott az asztalra.

- Mi akadályoz meg abban, hogy otthon ne fojtsam meg Beer urat? – kiáltotta magánkívül. – Ha meg nem adja azt az ötszáz forintot, amit mára ígért, akkor hitemre az összes kiskorú Beerek bekerülnek a budapesti árvaházba…

Sárkány ezzel fejébe csapta a puha kalapot, nyakig begombolta a télikabátját és nekiindult a dühöngő télviharnak. És míg az Andrássy út felé kifordult, szigorúan ezt mormolta magában.

- Ha most is hazudni fog, megfojtom…

***

- Itthon van a gazdád, hé? – szólott kissé népiesen ahhoz a cselédlányhoz, aki a konyhában a kávés edényt mosogatta.

- Igenis, a nagyságos úr odabenn van.

- Az én pénzemért ugyan nem lesz többé nagyságos úr! – kiáltotta a felbőszült Sárkány és mérgesen benyitott a szobába.

Az ablakban egy pápaszemes emberke állott, aki egy vállára vetett téli nadrággal komolyan azon igyekezett, hogy egy vékony tű fokába cérnát fűzzön. A pápaszemes ember megpillantván a művész, lázasan lecsapta a téli nadrágot.

- Egek, álmodom-e vagy ébren vagyok? – deklamálta szabadon a klasszikusokból. – Gyorsan tehát, szorbetet, kávét -, mindent, amit csak terem a nagy szultán birodalma. Szegény házamban még nem volt ilyen ünnep,m int ma, mikor a magyar Alma Tadémát a hajlékomban tisztelhetem… Hé, ahányan vagytok, annyifelé fussatok…

Beer úr maga is magánkívül futott föl s alá a szobában, de Sárkány legendás hidegséggel állt a bibliai zűrzavarban.

- Hagyja a szorbetet, a tehát – mondta félelmetes lassúsággal -, és ne bántsa a nagy szultán birodalmát. Itt egészen más dologról van szó; arról az egyetlen egy dologról: kifizeti-e most azt az ötszáz pengőt, amit tegnap estére megígért?...

Beer úr megbotránkozva emelte ég felé karjait.

- Hogy kifizetem-e? Mutasson nekem egy Beert a világtörténetben, aki nem tartotta be, amit valakinek megígért! A Beerek meghalnak, sőt kerékbe töretik magukat, - de ígéretüket még a vérpadon is megtartják…

- Hát kifizeti?

- Tiltakozom még az ellen is, hogy ilyen kérdést intézzen hozzám.

- Lássuk hát!

Beer hercegi gráciával nyújtott át vendégének egy Wekerle-kubát, helyet mutatott neki az egyik nádszéken, majd könnyedén így szólott:

- A pénz hiánytalanul megvan, vagyis – ami egyre megy – annyi, mintha itt volna a zsebünkben. Mindössze egy negyedóráról van szó, ez az idő még talán Önnek sem sok, ugye, vén kujon? Mire ezt a szivolát végigszívta, itt lesz a Tárnoky gróf komornyikja…

- A zászlós úrról beszél? – kérdezte Sárkány elámulva.

- Úgy van, róla, a király őfelsége főkocsimesteréről… Kétezer forintot fog ideküldeni a komornyikjával, - mert éppen ennyi az a pénz, amivel ő excellentiáját kisegítettem…

- Ön kisegítette Tárnoky grófot? – szólott a festő megdöbbenve.

- Tegnap délután történt – folytatta Beer úr fesztelenül -, hogy éppen az Ön műterme felé haladtam, zsebemben a kétezer forinttal. Az Andrássy úti körönd előtt nagy csoportosulás állta el az utamat: Tárnoky gróf mérgesen hadonászott egy csoport rendőr és fiakkerkocsis között. Hiszen olvashatta a reggeli lapokban: a kegyelmes úrtól, mikor a ligetből befelé jött, egy csirkefogó ellopta a pénzes erszényét. A bugyellárisában húszezer forint volt, s a gróf épp dühösen panaszolta a rendőrnek a súlyos balesetet, mikor engem a gyalogjárón megpillantott. Izgatottan magához intett – hiszen ön tudja, hogy évek óta összeköttetésben állok vele -, s bizalmasan így szólott hozzám:

- Beer, tudna-e nekem szerezni tíz perc alatt háromezer forintot?

- Mire kell az a kegyelmes úrnak?

- Valakinek – magunk közt szólva asszonyról van szó -, ma esti hat órára ígértem, hogy a háromezer pengőt átadom neki. A bankomat most már becsukták, az ismerőseimet pedig aligha találom meg tíz perc alatt. Az illető hölgy 6 óra 40 perckor a Riviérára utazik, - ha tehát a pénz nincs a zsebemben egy negyedóra múlva, nem tarthatom meg a férfias becsületszavamat…

- Kegyelmes úr – súgtam előzékenyen -, ha egyelőre megelégedhetik kétezer forinttal, annyi éppen itt van a belső zsebenben…

- Kétezer forint is jobb, mint a semmi. Adja hát gyorsan a kétezer forintot…

Átadtam neki a pénzemet és a gróf hálásan kezet szorított velem. Ön nem így tett volna a helyemben? Igaz, hogy az Ön pénzét adtam kölcsön, de Ön is csak gavallér, mint én… Elvégre olyan embernek adtuk, akinél ezerszer ennyi is föltétlenül biztos. Huszonnégy óra nem a világ, - addig mind a ketten elvárhatunk…

- Beer! – szólott a festő meghatottan -, Ön most úgy hazudott, mint a vízfolyás. Ha ebből a históriából egy betű igaz, rögtön levágatom a fejemet…

- Vén gyermek – mondta Beer úr fölénnyel, az Isten őrizze attól, hogy a szaván fogják…

- De ez különben egészen mindegy,- folytatta Sárkány kegyetlenül. Bánom is én Tárnoky grófot meg a kétezer pengőt, - ha az ötszáz forintomat nem adja át húsz perc alatt, úgy megfojtom, mint egy egeret…

- Jó, jó, csak fojtson meg… Bár a főnyereményem lenne oly biztos,m int hogy az ötszáz forintját megkapja…

Sárkány kitette az óráját, s türelmetlenül dobolni kezdett a bal lábával, Beer pedig nyugodtan tovább bajmolódott a tűvel és a cérnával. Utóbb varrni kezdte a vihartépett öltönydarabot és a pápaszemén át sunyi pillantásokat vetett az ideges művészre.

- Tudja-e – mondta később megindultan -, hogy a mai nap a legszomorúbb az életemben? Ma van épp huszonhat esztendeje, hogy a kolera a szegény feleségemtől megfosztott…

- Szélhámos – szólott Sárkány megvetéssel -, hiszen sohasem volt felesége…

- Nem volt? Itt őrzöm most is a házassági levelünket, azaz nem… hiszen az is elégett, mikor a fenérneműs szekrényem kigyulladt. De aki akarja, bármikor megnézheti a sajószentkovácsi anyakönyvet… A szegény asszony egy őszi estén ágynak dőlt és ötvenkét óra múlva el is hantoltuk a kerepesi temetőben. A másfél éves kis árvám tovább játszott a bábuival, - mintha nem is az anyai szív porladt volna odakünn a rög alatt… Ennek épp huszonhat éve, jó uram, s még eddig nem virradt rám olyan forduló, amikor koszorút ne tettem volna a sírhalmára…Most vagyok legelső ízbe megakadva, mert a kegyelmes úrnak az utolsó krajcáromat is odaadtam. Ha a pénzt nem kapom meg estélig, a mai napon aligha lesz már koszorú a legjobb anya és a legjobb feleség sírhalmán…

Beer ekkor egy könnyet morzsolt szét a szempilláján és ez a könny a torkába fojtotta Sárkánynak azt a gorombaságot, amit épp mondani készült. Zavartan babrált hát a zsebkendőjével és most már halkabban suttogta:

- Gazember!

Beer utóbb kiköpte szájából a cérnát és a melankolikusan fordult a festő felé.

- Van pénze? – kérdezte lágyan, szenvedően.

- Nekem? – ordította Sárkány megbotránkozva…

- Igen, önnek… Holnapig… kora reggelig, amíg a kegyelmes úrhoz elmehetek… Délben ott lesz a pénz a lakásán, az is, meg az ötszáz forint is, amivel tegnap óta tartozom… Ha kisegít valamivel, nemcsak velem tesz jót, hanem a meghalt, jó lélek iránt is tiszteletet és kegyeletet tanúsít…

- Ember, én adjak önnek pénzt? – harsogta Sárkány megdöbbenve.

- És miért ne adna voltaképp? Mindössze egyetlen napról van szó, - és az évforduló éjjelén nem állna jeltelenül szegény Ilonkám nyugvóhelye…

Beer úr szeméhez emelte a zsebkendőjét és görcsös, fuldokló zokogásba tört ki. Oly szívet tépően zokogott, hogy Sárkány – aki egy percig arra gondolt, hogy arcul üti – önkéntelenül is a belső zsebe felé nyúlt, ahol a húsz forintját őrizte. Egy darabit megütődve nézett maga elé, de aztán haragosan az asztalra dobta a húsz forintot.

- Ugyan, ne sírjon – mondta sötéten -, ki látta, hogy egy felnőtt ember pityereg, Itt a húsz forint, vegyen rajt egy tisztességes koszorút…

Beer úr sikertelen kísérleteket tett arra, hogy Sárkánynak kezet csókoljon és megtörve dadogta:

- Ő látja ott fenn… ő sohasem fogja elfelejteni önnek… Nem az élővel tett jót, hanem a sírban nyugvó halottal…

Sárkány nagyot káromkodott és sietve távozott a Beer úr lakásából. Míg a lépcsőn lefelé haladt, ezt dörmögte:

- Ahelyett, hogy a tartozását kifizette volna, még az utolsó húsz forintomat is kicsalta. Most már aztán igazán elviheti az ördög a jelmezbált.

Forrás: Almanach az 1898. évre 191-202.l.  – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása