Beniczkyné Bajza Lenke: A mai Péter apostolok

I.

R… grófénak páholya van az Operában.

Ő maga tartja, maga fizeti, mert a gróf azt állítja, hogy neje annyi jövedelmet kap tőle, amiből négy színházban is tarthat páholyt.

A múlt farsang nagyon zajos volt Budapesten. Nemcsak nyilvános bálokban gazdag, hanem az estélyek is egymást érték s R… grófné ritkán mehetett színházba, férje azonban minden piknik, minden bál és estély előtt ellátogatott neje páholyába.

Egy napon Beatrix grófnénak is eszébe jutott, hogy egyszer már mégis el kellene menni az Operába.

El is ment. Tell Vilmost adták. A színház telve volt a legfényesebb közönséggel s ő nagyon jól mulatott, sajnálta, hogy eddig annyira elhanyagolta az előadásokat.

Egy ideig csendesen ült helyén, egészen a zene élvezetének adva át magát, de csakhamar megunta ezt a nagy nyugalmat, ide-oda forgatta fejét, ismerősöket keresve látcsövével, kik majd felvonás közben meglátogatják, s elmondják a főváros apró eseményeit, mikben minden nagy város gazdag s mik napról-napra újakkal cserélik fel egymást. Szép kis selyem harisnyás és aranypor-bőrből készült cipős lába a forgolódás közben valami kemény tárgyba ütközött, ami meglepte őt.

Lehajolt, felvette és csodálkozva szemlélte, egy gyémántokkal kirakott karperec volt.

Hogy jött ez ide,

Az ő páholyába, az ő lábaihoz?

Hisz e páholyba rajta kívül senki sem jár, mint férje. A páholynyitőnő csak nem veszít el ilyen drágaságot takarítás közbe! Hol venné? Ennek az árán egész esztendeig jóllétben élhetne egy egész család. Vajon ki hagyhatta itt?

Erőse törte e problémán a fejét, s elhatározta, hogy azt mindenáron meg kell tudnia és most már azt óhajtá, hogy a következő felvonás közben egedül maradjon, ne háborgassa senki, mert a páholynyitónővel akart beszélni.

Óhajtása teljesült. Senki sem látogatta meg s ő felnyitva az ajtót,kidugta rajta szőke fejecskéjét s magához inté a fehér fejkötős hölgyet, kiben a titok megfejtőjét vélte látni.

A titokszerűben mindig van valami varázs, különösen az asszonyokra nézve, kiknek éltüknek nyíltnak kell lenni. A vampyr csendesen legyezi szárnyával az alvó embert, kinek vérét kiszívja, a grófné, dacára hogy valami rosszat sejtett saját jogaira nézve, mindamellett érdekelte őt ez a megfejthetetlen dolog s olyféle kellemmel vegyült nyugtalanság vett rajta erőt, mint amilyet a vampyr műtéte alatt érezhet az édesen szendergő.

A páholynyitónő belépett.

- Ki szokott páholyomba járni, midőn én nem vagyok itt? – kérdé a lehető legnyájasabban Beatrix grófné, hogy meg ne ijessze a nőt, kinek talán érdekében állt, hogy ne mondjon igazat.

- Legtöbbnyire a gróf.

- Legtöbbnyire? Hát némelykor más is? Egy hölgy,nemde, akinek gyémántjai vannak.

- Nem emlékezem.

- Csak mondja ki bátran, a titkolódzás nem használ, aztán meg felesleges is, mert úgyis tudom, hogy jár ide valaki. Most csak az a kérdés, mi módon történik az? Maga adja-e ki a páholyt pénzért vagy a gróf hív meg bele vendégeket.

- Hogy mernék én olyat tenni, grófné! – kiáltá megrémülve a fehér fejkötős hölgy, aki látta, hogy komoly veszélyben forog.

Sok hibát követnek el az életben, azért, mert egyik ember nem tudja a másik helyzetébe képzelni magát, s ha a nagy embereknek élesebb fülük volna és nem csak a tetszés hangjait hallanák, hanem azt is,amit a mögött mondanak: kevesebb örömük volna az ünnepeltetésben, de jobban ismernék csodálóikat és talán önmagukat is.

Így volt ez most Beatrix grófnénál, ki meg nem foghatta a páholynyitónő bensejében kavargó forradalmat s neheztelt annak habozása miatt, nem is sejtve, hogy az hallgatásával őt akarja kímélni.

- De hát hogy jött ide ez a karperec? – kérdé hevesebben, mint maga is akarta volna.

- Valóban nem tudom.

- És mégis halovány lett kérdésem miatt – folytatá Beatrix grófnő. – Különös! Fogadok, hogy ismeri az elvesztett tárgy tulajdonosnőjét!

- Talán a gróf vesztette el.

- Ő nem visel karperecet.

- De hozhatott magával ilyen ékszert. Talán az ékszerésztől jött, hol méltóságod számára vette ezt a karperecet, s a színház után akarta átadni, de elveszíté.

- Ez nem valószínű – viszonzá a grófné elmosolyodva az asszony afölötti igyekezetén, hogy őt elámítsa.

E percben R. gróf lépett be az ajtón s a páholynyitónő kisuhant.

- Miféle társalgást folytat e nővel, Beatrix? – kérdé nejétől a belépő, mialatt felsőöltönyét leveté.

- Kérdeztem valamit tőle.

- Mit? – tudakolta a gróf helyet foglalva.

- Erre ön jobb felvilágosítást adhat Jenő – viszonzá mosolyogva a grófné -, ki naponként jár ide, s tudnia kell, hogy jött ide ez a karperec.

- Ez a karperec?

Aki ezt a kérdést hallotta volna, önkéntelen eszébe jut annak a híres kardinálisnak a mondása, aki VI. Piusnak azt mondá, amikor pápa lett:

- Szentséged most már pápa, és utolszor hallotta éltében az igazságot.

Beatrix grófné azonban ennek a kardinálisnak soha hírét sem hallotta, s valami ügyes mentségnek talán hitelt adott volna.

De a grófnak semmi ügyes mentség sem jutott eszébe.

- Ez a gyönyörű karperec – viszonzá élesen Beatrix. Hat solitaire van benne gyöngyfoglalásban. Aki ezt viselte, vagy nagyon gazdagnak kell lenni, vagy – nagyon szépnek!

- Talán mind a kettő – viszonzá a gróf, ki kezdte visszanyerni nyugalmát.

- De hogy jött ide?

- Azt szeretném én is tudni.

- Nos, én holnap ilyenkorra meg tudom önnek mondani – viszonzá a grófné elvesztve türelmét és zsebébe rejté az ékszert.

II.

Ez a biztatás a grófnak nem volt nagyon ínyére, az9nban nem veszté el bátorságát, abba a mondásba helyezvén reményét: „aki időt nyer, az mindent nyer”; s a következő nap nagyobb figyelmet tanúsított neje iránt és gyengédebb volt, mint rendesen. Alig hagyta őt egyedül, folytonosan oldala mellett maradt, tudni akarván mit fog az művelni a kitűzött huszonnégy óra alatt.

Beatrix látszólag nem tett semmit, s a gróf kevéssel az ebéd előtt elhagyta a házat, mondván, hogy nemsokára visszajön, nevetve, diadalmas mosollyal távozva neje szalonjából és nem sejtve, hogy a szomszéd selymes, aranyos boudoirban egy ifjú várakozik a grófnéra, egyike az ő legjobb barátainak.

Beatrix férje távozta után a boudoirba sietett.

- Sokáig várakoztattam, Marcell? – kérdé, kezét kecsesen nyújtván neki, ki azt hévvel vonta ajkához.

- Abban a reményben, hogy látni fogom, a várakozás rövidnek tetszett.

- Ön évek óta állítja, hogy vonzódik hozzám – mondá, helyet intve és helyet foglalva Beatrix -, és azt, hogy bármily percben életét adná értem.

- Ma és mindörökké ismétlem azt – viszonzá lelkesülten az ifjú.

- Most itt az alkalom. Csekélyebbet kérek, mint élete. Csak egy szót: egy női nevet. Semmi egyebet, semmi felvilágosítást, de ha ezt a nevet megmondja nekem, nagyon háládatos leszek.

- Nem értem, grófné.

- És én alig magyarázhatom meg kívánságomat. Önnek ki kell azt találnia. Vagy majd megpróbálom… Emlékszik, mit mondtam, mit válaszoltam önnek mindig, ha szerelméről akart velem beszélni?

- Hogy felejtsem el, s gondoljak arra, hogy férjes nő az, akit szeretek.

- Mit jelentett ez,

- Hogy kötelességeit nem akarja megszegni.

- Helyesen értelmezte szavaimat. nemde, azt sohasem mondtam, hogy ha szabad volnék, nem viszonoznám érzelmeit.

- Hála Istennek – soha.

- Ezt nem is fogom mondani. Ma kevésbé, mint valaha. Az igaz szerelemnek, a kitartásnak, az odaadásnak jutalma a bizalom.

- Ismét nem értem.

- És én ismét nem sok magyarázatot adhatok, csak azt kérdem öntől, lehet-e azt szeretnünk, akiben nem bízhatunk?

- Alig.

- Tegnap este páholyomban ezt a gyönyörű karperecet találtam.

- Ezt a karperecet?

- Hat kő van benne, hat remek solitaire. Alkalmasint mindegyiknek egy külön kis csinos története van, amit ön bizonnyal éppen oly jól tud, mint kívülem mindenki Budapesten.

- Biztosítom, grófné…

- Jól van. Ön nem akarja elvállalni Péter apostol szerepét. Ne is tegye. Én nem is vagyok kíváncsi a részletekre, hisz körülbelül eltaláltam mindent. Csak egy név hiányzik még a történet keretéből. Ezt a nevet kell tudnom. Ezt a nevet kell önnek nekem megmondani.

- Egy nevet?

- Emlékszik arra a híres mondásra: „Egy királyságot egy lóért”, nos, én mást mondok önnek. Vagy nem mondok semmit. Csak arra kérem, tudassa velem azt a nevet. – Marcell megittasult a pillantástól, amely e szavakat kísérte, perc alatt a grófné lábainál volt és lázas hévvel ejté ki a nevet: Beatrix!

- Nem ezt – mondá türelmetlenül a grófné. – Nem az én nevemet akarom hallani. Arra még van idő, ha majd azt a másikat megtudtam. Most tudja, mit kívánok öntől…

És lehajolt a térdeplőhöz, fürtös hajára tette kezét, forró lehelete illatának tüze az ifjú arcát érinté és az nem volt elég erős e csábításnak ellenállni, akarata, talán határozata ellenére kiröppent ajkán ez a szó „Lujza”.

A grófné diadalmas mosollyal tekintett reá. Ilyen gyöngék a férfiak – gondolá. – Mind egy-egy divatos Péter apostol!

- Keljen fel, Marcell. Ma nincs időnk többet beszélni. Hat óra, férjem azonnal itthon lesz.

- Mikor láthatom?

- Legközelebb.

- Várom hívását – mondá türelmetlen hévvel az ifjú s a legnagyobb reményekkel telve hagyta el az illatos boudoirt.

III.

Jenő gróf virágos kedvben érkezett haza és ült az ebédhez. A fenyegető huszonnégy órából már csak kettő hiányzott. Hogy fogja majd kinevetni Beatrixet fenyegetésével, gyanújával együtt. Hogy fog diadalmaskodni fölötte.

Mégiscsak gyarlók, tehetetlenek ez a szegény asszonyok, gondolá, leves után leöntve a sherryt s fél szemmel kacsintva Beatrix szép, nyugodt, de kissé halvány arcába, ki a szokott bájjal, kellemmel vitte a társalgást.

- Eljön ma a színházba? – kérdé tőle az ebéd végeztével, aztán iróniával tette hozzá: - Természetesen az operába!...

Beatrix grófné nem vette, vagy nem akarta észrevenni ezt a gúnyt s felelet nélkül hagyta férje kérdését, mialatt az nyugodtan szürcsölte fekete kávéját, diadalának fényes tudatában.

Midőn mindketten kiszívták Jenő gróf dohányzójában a szokott cigarette-számot, Beatrix elhagyva helyét, pár percre a mellékszobába távozott.

Szegény Beatrix – gondolá nevetve a gróf. – Milyen szomorú! Bosszantja őt tehetetlenségének tudata.

Ekkor az inas lépett a szobába.

- A kocsi előállt, méltóságos úr.

E percben visszatért a grófné kék bársony ékszertokkal kezében.

- Ma nem megyek az operába, Jenő, de ezt az ékszertokot átadom önnek, vigye rendeltetése helyére. Ámbár én burkolat nélkül találtam a karperecet, amely benne van, de nem tartottam illendőnek ezt az értékes tárgyat tok nélkül visszaadni. Bársony mezbe burkoltam a sivár meztelenséget. Köszöntse nevemben”Lujzát”…

A gróf úgy állt előtte, mintha villám sújtotta volna. Egyetlen szó sem jutott eszébe, kalapját vette és elhagyta a szobát.

A grófné nem diadalmasan, hanem nagyon szomorúan nézett utána.

**

Az egykori Péter apostol árulásának nem volt haszna, Marcell sem részesült semmiféle jutalomban, de Jenő gróf e naptól fogva mindig csak neje társaságába ment az operába.

Forrás: Almanach az 1898. évre 247-256. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása