Herczeg Ferenc: Vargáék

A szobaleány diadalmas arccal belépett a szobába, ahol Sarolta kisasszony egyedül ebédelt egy asztalkánál.

- Sándor úr kérdezteti, hogy el tetszik-e fogadni?

A jeles művésznő, a királyi balett-kar büszkesége letette kezéből az újságot a tányérja mellé. az arca pipacsvörös lett.

- Mi az? Mit beszélsz?

- Igenis, Sándor úr van künn – ismételte a leány, aki láthatólag teljes tudatában volt a helyzet rendkívüli voltának.

- Hallatlan vakmerőség – mormogta  művésznő. aztán határozott hangon kiadta a parancsot: - Mondd meg annak az úrnak, hogy az ő számára nem vagyok itthon. Sem most, sem máskor!

- Igenis, kérem.

Két perc múlva megint bejött a szobaleány, különös mosollyal az ajkán.

- Megmondtam kérem, hogy nem tetszik elfogadni,de ő mindenáron beszélni akar a kisasszonnyal… Azt mondja, hogy majd a kapu alatt megvárja, míg el tetszik menni hazulról… Azt mondja, ha előbb nem, hát holnap reggel látni fogja a kisasszonyt…

A balettkar büszkesége megharagudott.

- Ő tehet, amit akar. Téged azonban, ha még valami üzenetet mersz tőle hozni, rögtön elcsaplak…

A művésznő megette a marhasültjét, közbe végigolvasta a lapot. Azután mégis az ablakhoz ment. A ház előtt a kis park egyik padján köcsögkalapos férfialak ült mozdulatlanul. Ő volt.

- Milyen ostoba! Nem hiába muzsikus…

A kisasszony becsöngette a szobaleányt.

- Szaladj le hozzá és mondd meg neki, hogy menjen haza. Mit ül itt az ablakom alatt? Én úgy sem fogadom el… Mondd meg neki, hogy ezt megfogadtam a becsületszavammal…

A leány a hidegtől kipirult arccal tért vissza.

- Nos?

- A becsületszavát adta, hogy nem kel fel előbb a padról, amíg a kisasszony nem szólítja, ha mindjárt tavaszig is ott kellene ülnie…

- Hát üljön ott tavaszig!

Odakünn szitálni kezdett a hó. Sándor úr ülve maradt a padon, pedig a köcsögkalapja tetejét már ujjnyi hó borította.

- Meg fog fázni a bolond… Beteg lesz…

A tánckar büszkesége aggódva nézett le a lovagjára, aztán kezének egy kecses legyintésével megadta a kegyelmi jelt.

Két perc múlva megszólalt az előszoba csengettyűje és Sándor úr belépett. Az ajtóban megállott, szó nélkül letérdepelt és megcsókolta  küszöbön fekvő szőnyeget. Aztán sietve vonult a pattogó tűzhöz, ahol buzgón dörzsölte a két kezét.

- Tyüh, de megfáztam! Lizi, hamar, nekem is egy terítéket. Van egy pohár vörös boruk?

- Nem mondaná meg, hogy mit jelent a viselkedése? – kérdezte a kisasszony.

- Azt jelenti, hogy nem vagyok már vőlegény.

Ez a kijelentése láthatólag meglepte a művésznőt.

- Ah? És mióta nem az? – kérdezte szembe ülve Sándor úrral.

- Húsz perc óta vagy harminc perc óta egész határozottan nem mondhatom meg.

- De mi történt?

- Körülbelül egy hónapja, hogy eljegyeztem magamat Varga Kornélia kisasszonnyal…

- Hat hete már… Negyvenhárom napja…

- Hogy miért jegyeztem el magamat Varga Kornélia kisasszonnyal, azt a családunk jövő krónikaírója fogja talán kideríteni, mert én ugyan máig se tudom…

- Én azonban tudom – szólt közbe a kisasszony, aki időközben a gyümölcshöz fogott -, Varga Kornélia, gazdag leány.

- Magam is azt hiszem, hogy a családom e körülmény bölcs mérlegelésével sürgette ezt a házasságot, ez azonban még mindig nem magyarázza meg, hogy én miért nyugodtam bele? Meglehet, hogy merő lelki tunyaságból. Annyit beszéltek nekem, annyit kapacitáltak; én lusta voltam arra, hogy megcáfoljam érveiket. Beszédes emberek, cigaretta- és szőnyegházalók, főleg pedig biztosító ügynökök mindig azt tehették velem, amit akartak… Az édesanyám úgy vélekedett, hogy ezzel a házassággal megint tisztességes útra térek. Az én családom ugyanis nagyon tisztességes és a Varga-család is szörnyen tisztességes…

- Nem az eljegyzésének történetét, hanem a szakítását akarom hallani…

- Akkor el kell mondanom a mai ebéd történetét…

- Tehát mondja el a mai ebéd történetét.

- Mint minden vasárnap, ma is ebédre voltam hivatalos Vargáékhoz. A Diófa utcában laknak, a saját házuk második emeletén. A lakásuk nagyon jó, csak az előszoba sötét és örökké kámforszagú. Annyira megszoktam már azt a szagot, hogy a patikában vagy az utcán, ha véletlenül megüti az orromat, rögtön a menyasszonyomra kell gondolnom… A lakás még arról is nevezetes, hogy fanatikus rend és tisztaság uralkodik benne és hogy valóságos női kézimunka kiállítás. A falakon, bútorokon, függönyökön csupa hímzés és horgolás, monogram és jelige van… Ők ugyanis nagyon szeretik az elmés mondásokat. A törülközőjükön például ki van hímezve, hogy „ki korán kel, aranyat lel”, az abroszon pedig az olvasható, hogy „fölfelé megy borban a gyöngy, jól teszi…”

A művésznő elérkezettek látta a pillanatot, hogy félbeszakítva Sándor urat.

- Beszéljen már az ebédről! – mondta, miközben kettépattantott egy mandulát.

- Jól van. Egy óra előtt a mama kérdő pillantást vetett a menyasszonyomra…

- Ő már megint késik!

- Csak nem akarod megvárni? – kérdezte Nellike.

- Hogyisne! Mari – tálaljon!

Ő, aki „már megint” késett, a jövendőbeli apósom volt… Nélküle ültünk asztalhoz. Nellit és édesanyját láthatólag egészen boldoggá tette az öregúr rendetlensége. Erkölcsi elégtételül szolgált nekik, midőn gyakran hangoztatott állításuk – hogy semmiféle férfiembernek nincs érzéke a pontosság és a rend iránt – újabb csattanós bizonyítékot nyert.

Sietve kanalazták a levest, még engem is sürgettek, látható sajnálatukra azonban a tál még ott állott az asztalon, mikor apósom már belépett.

Az após még elég fiatal ember. A szakálla egészben barna, csak a szája szegletén van jobbról-balról egy-egy ősz folt, mely valami különös, kedvetlen kifejezést ad az arcának. Mindig barna ruhát szokott viselni, vörösbe vágó barnát, szakasztott olyan színűt, mint a haja.

Körülnézett és fagyosan mondta:

- Megható pontosság! Egy esztendőben háromszázhatvannégyszer megkésnek nálunk a tálalással, csak ha én – ah!

Szokása szerint nem fejezte be a mondatot, hanem elhallgatott, miközben megvetően legyintett a kezével. Aztán kezébe vette a kanalat, de nem evett, hanem lassan kavargatta és kanalazta a levest, mintha keresne valamit a tányérjában. Mi többiek némán néztük, ő pedig, midőn észrevette, hogy meg akarjuk várni a második fogással, vérlázító flegmával kavargatta tovább a levest.

De mi ez? Varga úr arcán édes mosoly fut végig… Milyen szerencséje van ennek az embernek: hát nem talált a levesében egy hajszálat? Kihalássza, odateszi a tányérja szélére, aztán lecsapja a kanalát és diadalmasan néz körbe… Csak egy szót mond, egyetlen szót, de olyat, amely vérig sebzi a háziasszony meg a vele szoros szövetségben álló leány szívét, azt mondja: természetesen!

Mintha azt akarná mondani: Hiszen mondtam, hiszen tudtam, hiszen megszoktam már!

Nellike egy kétségbeesett letagadási kísérletet tesz.

- Pármezán van a levesben…

Varga úr megvetően int a kezével, a fiú pedig, aki eddig egy szót sem beszélt még, a rövidlátó szemével odahajlik az atyja tányérja fölé, aztán a Varga úr megvető arckifejezését próbálja utánozni. Ezt a kölyköt, aki tizennégy esztendős és akinek olyan arca van,m int egy vénasszonynak, a szívem mélyéből gyűlölöm. Sohasem láttam még gyermekmódon játszani és nevetni is csak egyszer hallottam, akkor, mikor egy ízben elvétettem egy történeti évszámot. Azt mondják róla, hogy ő az összes fővárosi iskolák legjobb tanulója. Nemrégiben díjat nyert az önképzőkörben egy esztétikai értekezésével, amelyben megkritizálta Petőfinek János vitézét.

Varga úr nagy gonddal kezdte összehajtogatni a szalvetáját.

- Így ni – mondta, kedves nőm – én most már jóllaktam a főzteddel…

Az asszony sárga volt, Nellike pedig sápadt a tehetetlen méregtől. Mind a kettőn meglátszott, hogy sokat adna érte, ha most eszébe jutna valami, amivel nagyon megbosszanthatnák az öreget.

E pillanatban tűnt csak fel nekem, hogy mennyire hasonlít egymáshoz a négy ember, akivel egy asztalnál ülök. Vargának csak az asszonynak egy profilja, a leány, aki pedig csinos, szinte megdöbbentően hasonlít a fiúra. Mind a négynek az arcán ott lappang egy közös vonás, melyet eddig csak elmosódó korvonalaiban sejtettem, de amelyet most a maga valójában látok. A rideg kegyetlenségnek, a fanatikus gonoszságnak ezt a félelmetes kifejezését eddig csak régi kínai hadi álarcokon és bizonyos ragadozó halfajok koponyáján láttam.

Jó sokáig ültünk így, némán, dacosan. Nekem irtóztató melegem volt. A lélegzetem elfulladt. Levegőt, vagy meghalok! Magam se tudtam, hogy mit akarok, mikor hirtelen fölemelkedtem helyemről és gyors léptekkel kisiettem a szobából. Az előszobában magamra kaptam a kabátomat, aztán meg sem állottam, míg le nem értem az utcára. Ott aztán valóságos nevetőgörcs fogott el… A járókelők csodájára hahotázva jöttem idáig – és most itt vagyok és kérem, adjon valami ennivalót…

- És miért jött éppen hozzám? – kérdezte a művésznő. – Vendéglő az én házam?

- Három okból jöttem ide. Másodszor illőnek találtam, hogy oda térjek vissza Vargáéktól, ahonnan egykor Vargáékhoz indultam…

- És először?

- Harmadszor azért jöttem ide, mivel Nellike megesküdött, hogy rögtön visszaküldi nekem a jegygyűrűt, amint átlépem még egyszer a maga küszöbét…

- De először?

- Megmondjam? Nem mondom! Hadd maradjon valami az ön fantáziájára is.

Forrás: Almanach az 1898. évre 257-265. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása