B. Eötvös József Petőfiről: Az első birálat

Birálatot igértem Petőfi Sándor összes költeményeiről. Most, időn e szavam beváltásához készülök, érzem, hogy olly valamit vállaltam magamra, minek megfelelni nem tudok. – A lyrai költészet, melly nem fárasztó munkának, hanem pillanatnyi fölgerjedésnek gyermeke, mellyben a költő nem aestheticai, hanem legbensőbb érzelmeit fejezi ki, s melly csaknem öntudatlanul árad el ajkairól, hasonló ama kis patakokhoz, mellyek hegyes vidékekben a sziklák alól néha erőszakkal kitörnek, mert a bércz nem zárhatja többé magába gazdag forrását – a lyrai költészet érdemeit a kritika bonczkésével méltányolni, felfogásom szerint, nem lehet -, s főkép én nem érzek e műtételre semmi hivattatást magamban. – Egyike vagyok azoknak, kik, a csalogánynak énekétől elbájolva, nem igen kérdik: mennyire szabályos rithmus szerint zengé el énekét, - kik, ha a virág szinein s illatán örültek, hogy botanikai nevét feltalálják, kelyhét széttépni nem szokták: ki várhat tőlem szabályos aesthetikai birálatot, főkép miután Petőfi költeményeiről szólva, még elfogulatlannak sem mondhatom magamat, kevés költői mű lévén, mellynek több kedves benyomást, több élvezetét köszönnék, mint éppen Petőfi dalainak?- Legfölebb egyes gondolat-töredékeket mondhatok el, mellyek most, időn Petőfi verseit a nemrég kijött gyűjteményben újra elolvasám, bennem támadtak.

Nem emlékszem irodalmunkban senkire, ki első föllépése után olly rövid idő alatt a közfigyelmet magára vonta volna, mint Petőfi. – Alig jelentek meg első dalai, s Vörösmarti, kinek e részbeni tekintélyét talán senki nem vonhatja kétségbe, öröm-ragyogó arczokkal hirdeté fényes reményeit; alig mult néhány hét s a dalokhoz zene készült, s a költő már a népnek ajkairól hallá szavait. – Honnan ez általános hatás? – Nincs senki, ki az irodalmi hír elnyerésére olly hatalmas pajtáskodás mesterségéhez Petőfinél kevesebbet értene; nem szegődött bizonyos iskolához, s így első föllépésénél mestereinek magasztalására nem számolhatott; dalaiban nem vala semmi, mi egyes, épen divatos eszméknek vagy érzelmeknek hizelgene. S mi szerzett hát műveinek illy rendkívüli hatást? – Ha Petőfi költeményeinek gyűjteményét végig nézzük, nem nehéz ennek okát feltalálni. – Kétségkivül sok van e gyüjteményben, mi művészi belbecse által a dicséretet, mellyel e költemények nagy része fogadtatott, teljes mértékben igazolja; azonban, nézetem szerint, nem csupán e költői érdemek azok, miknek Petőfi népszerűségét köszöni, - a varázs, mellyet közönségére gyakorolt, másban is keresendő. Petőfi kitünőleg magyar, legkisebb műve a nemzetiség bélyegét hordja magán, - s ez az ok, miért nemcsak, mint sok költőnknél, szavai, de az érzés is minden magyar által megértetik, mellyet dalaiban kifejez. Távol vagyok attól, hogy minden költeményt, melly e nagy gyűjteményben foglaltatik remeknek hirdessék, - vannak egyesek, mik követeléseimet nem elégítik ki, miket, épen mert a költő tehetségeit ismerem, ez új kiadásban szivesen nélkülöznék: de bátran merem állítani, az egész vastag kötetben nincs egy dal, melly nem lenne kezdettől végig magyar, gondolatában érzéseiben, minden szavában a költőnek hibái s tökélyei mintegy nemzetiségünk kifolyásának látszanak; bámulhatjuk-e, ha midőn dala a legfellengzőbben emelkedik, az egyszerűbb olvasó is könnyen követi reptét? ha a legpajkosabb tréfa, melly előtt a finom műbiráló elborzadva aljasságról szól, senkit nem sért, s a kisebb művészi becsű munkák is legalább kedvesen hatnak majdnem mindenkire? – Petőfi a szó legszorosabb értelmében magyar költő, - s ez az, mi valamint a nagy hatásnak, mellyet művei gyakoroltak, magyarázatául szolgál: ugy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi.

De honnan van, hogy a kritikának egy része, melly nálunk dicséreteiben fukar lenni nem szokott, s annyi nevet s álnevet egekig emelt, a közvéleménynyel épen Petőfire nézve egyenes ellentétben helyezé magát? Egyes kitörések magyarázatát irigységben kereshetjük, melly, mint máshol, úgy az irodalomban is sok, egyébként megfoghatatlan rejtélyeket megold! de ez kritikánk Petőfi irányában követett eljárását még nem magyarázza meg, s én  hajlandó vagyok azt szint azon okból keresni, mellyben Petőfi népszerűségének alapját találom.

Petőfi népszerű a közönségnél, mert magyar; nem népszerű kritikusaink nagyobb rész előtt, mert kritikánk eddig inden művet egészen idegen szempontból s szabályok szerint itéle meg,miben egyszersmind azon csekély hatásnak, mellyet kritikánk eddig irodalmunkban gyakorolt, okát találjuk fel.

Az ujabb irodalmak nagyrészint utánzással vevék kezdetöket. Talán az angol és spanyol irodalmakat kivéve, hol mind az epicai, mind a dramatikus költészetben több önállóságot találunk, a többiek majdnem kivétel nélkül, minták szerint dolgoztak, s a befolyás, mellyet a régi classicusok az olasz s franczia irókra, ezek ismét a németekre gyakoroltak, ismertebb, hogysem arról hosszasabban kelljen szólanom. Nálunk a német irodalomnak jutott e befolyás, s ha meggondoljuk, hogy mikor irodalmunk új életre ébredett, nemzetiségünk épen legszomorúbb napjait élte, s magyar nyelv s érzés műveltebb osztályaink között csaknem kivétellé vált: nem csodálhatjuk, ha iróink működésök szabályait azon nemzetnél keresték, mellynek nyelve csaknem sajátunkká vált, s  diákon kívül műveltségünk majdnem egyedüli eszköze volt. – Irodalmunknak kezdete, kevés kivétellel, a német irodalom utánzásául tekinthető, kevés kivétellel, mondom, mert hogy a franczia és classicusművek szinte nem maradtak befolyás nékül, az tagadhatatlan; s a versificatio, mellyben a nyelvünk sajátságai által szükségessé vált módosításokkal egészen a német rendszer szerint jártunk el, s azon számos germanismus, melyet – bármit mondjanak puristáink – irodalmi nyelvünkben találunk, elég világosan bizonyítja a mondottakat.

Nincs is mit bámulni e tüneményen. Csak annak ismétlése az, mit más nemzeteknél találunk, s nálunk annyival természetesebb, minthogy irodalmunk nem egy, már erős nemzetiségből fejlődött ki, hanem egyesek által épen a nemzetiség kifejtésének eszközeül használhatott; s a kritika mit tehetett mást, mint hogy elfogadva az irányt, melly irodalmunknak vezérei által adatott, szinte a németeknél keresse szabályait; hisz a kritika azt tette s teszi mindenütt, vezeti az irodalmakat, de, ildomos vezérként, nem seregei előtt, hanem utánok jár. Új irodalmunk kezdetén a kritika nem is tehetett mást. De most, midőn főképp lyrai költőinknél több önállóságot kezdünk tapasztalni, időn irodalmunk nem csupán a nagy német folyónak mesterségesen átvezetett gyenge ere többé, de nemzetiségünk mélyéből látunk fakadni forrásokat: valjon nem jött-e el ideje, hogy kritikánk is kissé önállóbb felfogásra emelkedjék, hogy átlássa, miként a Tick és Schlegelek theoriái irodalmunk valóban eredeti műveinek megbirálására nem egészen illenek.

A német és angol irodalomnak nincs őszintébb tisztelője, mint én, teljes meggyőződésem, hogy magyar iró nem tehet jobbat, mint ha e nemzetek nagy iróival mentül tökéletesebben megismerkedik; de hiszem azt is, hogy ha a magyarnak is egykor nagy irói leendenek – miről én soha nem kételkedtem – azok nem a külföldi nagy példák utánzása által, hanem csak úgy fognak támadni, ha a lehetőségig önállólag lépnek föl, s  nem a külföldi kritikus nézeteit, hanem nemzetük sajátságait tartják szemeik előtt. Wilhelm Meister, Werther, Faust, Emilia Galotti, Uhland s Goethe költeményei nemcsak remek művek magukban véve, hanem németek egész jellemök által; s ha magyar regény-, dráma- s költeményeink lesznek, érdemesek arra, hogy ezekkel egy sorba állíttassanak: azok bizonyosan nem fognak hasonlítani a nevezettekhez, mellyeknek analysisából kritikánk szabályait gyártja. – Nem az a kérdés: franczia vagy német modort kövessünk-e műveinkben? – ez az, mi fölött kritikusaink olly erősen vitatkoznak – feladatunk: magyar műveket alkotni; s a mód, mi szerint műbirálóink eljárnak, e czélt nem segíti elő. – Nemcsak egyes szókötésekben: magában az egész mű conceptiójában és kivitelében is lehetnek germanismusok, s kritikánk úgy jár el, mintha ez utóbbit csaknem erénynek tartnaá.

Mint előre mondám, Petőfi költeményeinek birálata helyett másról irtam. Bocsássanak meg az olvasók, mondom, nem születtem recensensnek, s Petőfi dalai annyi élvezetet szereztek s szereznek most is, midőn azokat ismét s ismét olvasom, hogy csak mint megvesztegetett biró szólhatnék. Ha azonban a szerző, kit a kritikus oktatni szokott, e sorokból semmit nem tanulhat, - ha egyes verseinek hibás rhitmusa, egyes kitételeknek póriassága, s az iránt, miként vált múzsája, a piros csizmáju királyleány, német philosophussá – magyar menyecskétől minden kitelik, hisz hány magyar asszonyság tükdökölt egykor mint nagy Verbőczianus jurista – részletes tudomást máshol kell keresnie; ha nagy meglepetésére másoktól hallja a hírt, hogy Petőfi Sándor cosmopolita lett: egyet megtudhat e sorokból, mit eddigi kritikáinak egy részénél talán elfeledhetett, s ez az, hogy irótársai  között vannak olyanok is, kik eddigi működését méltányolják, kik kifejlődését figyelemmel követve, s látva a haladást, melly később műveit jellemzi, tehetségeiben bíznak. Ki huszonnégy éves korában ennyi jelest alkotott, mint Petőfi, mindenkit kielégíthet. de magát bizonyosan nem, s törekvéseit arra fogja fordítani, hogy még jelesbeket teremtsen.

*) Megjelent a Pesti Hirlapban 1847. május 14-én, mint Petőfinek első, igazán helyes szempontból való méltánylása.)

Forrás: Petőfi-Album. A Petőfi-Társaság megbízásából szerkesztették Bartók Lajos, Endrődi Sándor és Szana Tamás. Budapest, Athenaeum Irod. és Nyomdai R. T. kiadása 1898.

Lampérth Géza: Első ismerkedés

Oh, mi édes is volt… Éjfélkor lett vége

A mesemondásnak, mesehallgatásnak –

De az iskolában a „kétszerkettő”-ből

Rosta Gyuri bezzeg csunyán megvert másnap!

A kályhasarokba kellett térdepelnem,

Déli harangszóig úgy elsirdogáltam…

S könnyeim fátyolán meg az ablakon át

Az uton mindegyre egy szekeret láttam.

Szaladó szekéren azt a méla vándort,

Kiről olyan szépen mesélgetett anyám:

„… És mikor hazaért, úgy csüggött szótlanúl

Édes anyja ajkán, mint a gyümölcs a fán…”

Rosta Gyuri bizony első padba került,

El is dicsekedett a nyert diadallal!

- De én többet tudta másnap mindenkorra:

Egy öröknagy névvel, egy örökszép dallal…

Forrás: Petőfi-Album. A Petőfi-Társaság megbízásából szerkesztették Bartók Lajos, Endrődi Sándor és Szana Tamás. Budapest, Athenaeum Irod. és Nyomdai R. T. kiadása 1898.

Szana Tamás: Petőfi szülői

A legszeretettebb atya s a legszeretettebb anya.

Maga Petőfi nevezi így szülőit: a „jó öreg kocsmáros”-t és áldott szivű feleségét a hamvaik fölé emelt márvány sírkövön.

Valóban szeretett szülők, mert alig van költő, kinek lantja igazabb, megkapóbb hangokat adott volna a fiúi szeretet érzelmeinek. Petőfi családias szinezetű versei példányképei a költői igazságnak, őszinteségnek, az érzelmi mélységnek és nyilatkozásbeli bájnak.

Megemlékezik róluk, midőn vágyai a szülői hajléktól elszólítják s „bolygó lába száz tövisre hág”, s a mikor újra fölkeresi a Duna mentében fekvő kis lakot, egész úton azon gondolkozik, mit mondjon majd kedvest, szépet a rég nem látott anyának, míg nem ajkán a viszontlátás örömei közt, utoljára is szótlanul csügg – mint a „gyümölcs a fán”. Még leiró költeményében a Téli esték-ben is minden valószinűség szerint a gyermekkori otthon emlékeit szinezi ki mesteri ecsetjével. A társaival pipázgató öreg gazda s a vendégkinálásban kifáradhatatlan gazdasszony alkalmasint a jó öreg korcsmárosnak és nejének alakja a jólét korszakából.

Megragadó, könyekre indító szeretet, minőt csakis nemes, önfeláldozó lelkek ébreszthetnek. És csakugyan ilyenek voltak Petőfi szülői: a legszeretettebb atya és a legszeretettebb anya.

A költő régibb életirói, Petőfi egyik-másik kedélyes verséből következtetve, nyers és tanulatlan embernek rajzolják az öreg Petrovicsot, mint a ki sejtelmével sem birt fia lángelméjének s mindvégig oknélküli ellenszenvvel viseltetett annak pályája iránt. Ez az ítélet ép oly elhamarkodott, mint igazságtalan. Az öreg Petrovics nem volt nyers és bárdolatlan ember, sőt ellenkezőleg, saját szorgalmából szép műveltségre tett szert, a jó olvasmányt mindig  legjobb gondűzőnek tartotta* (* Dr. Sass István: Vasárnapi Ujság, 1884, 52. sz.), fiainak taníttatására sok gondot fordított s míg jobb sorsban volt, nem egyszer mondta nekik: „Tanuljatok gyermekeim, még most tehetünk érettetek mindent, de ki tudja, hagyhatunk-e egyéb maradandó örökséget reátok, mint azt, a mire taníttathatunk!”* (* Petőfi István, Vasárnapi Ujság, 1872, 40. sz.)

 

Az öreg társalgás közben eredeti ötleteket szőtt előadásába, mely éppen olyan népszerű mondatokkal fűszerezett s átlátszó tisztaságú volt, mint a fiáé. Ellenmondást nem tűrő természetét azonban nem tudta megtagadni s évek hosszú során át szerzett tapasztalatainál fogva jogot is érzett arra, hogy házának vezetésében a rajongásig szerető anyával kezet fogva, annak csapongó érzelmeit itt-ott mérsékelve, szeretett gyermekeinek biztos jövő ő teremtsen.

Ezért nem lehet rossz néven venni tőle, hogy olykor-olykor haragra lobbant és talán durvább szavakat használt, midőn látta, hogy fia, kit áldozattal neveltetett, kiből papot, hivatalnokot vagy egyéb urat remélt, egyszerre kedvet kap a versfaragáshoz, a komédiához, s ekkép füstbe mennek szép  álmaik ő maga pedig gúnytárgyává lesz a szabadszállásiak előtt, kik közül többen úgyis azt jósolgatták, hogy fia az akasztófán végzi életét. Nem kell felednünk azt sem, hogy Petőfi és atyja közt a leghevesebb összetűzések arra az időre estek, midőn Petrovics először az árvíz, azután pedig az emberek gonoszsága miatt károsulva, gazdagságából egyszerre koldus emberré lőn és végre midőn azt kérte, hogy legalább becsületének mocsoktalanságát bizonyítsák, azt is meg kellett érnie, hogy a bölcs szabadszállási tanács kiadta a hivatalos okmányt, mely szerint Petrovics, a míg gazdag ember volt, addig becsületes iv olt, de aztán még azt sem lehet róla mondani. Nagyon érthető, ha a tönkre ment és üldözött vadként zaklatott szegény ember mindig haragra lobbant, ha arra a fiára gondolt, ki tizenhat esztendejével bölcsebb akart lenni nála, az élet iskolájában megedzett embernél.

Midőn Petőfi így jellemzi:

De ő nem tartja nagyra,

hogy költő fia van,

Előtte minden ilyes

Dolog haszontalan –

szavait nem lehet, nem szabad szószerinti értelmükben vennünk. – az öreg Petrovics csak azért nem tartotta nagyra, hogy költő fia van, mert tudta, hogy az írói pálya Magyarországon áldástalan. Ily szempontból kell megitélnünk a szinészet iránt mutatott ellenszenvét is. Nem tagadta, hogy Thalia papjai a nyelv apostolai; de ellensége volt a szinészkedésnek, mert nem tartotta azt független, nyugalmas jövőt biztosító pályának. Ezért dobta oda gúnyosan a szinészet nagy jelentőségéről szónokoló fiúnak: „tudom, sokat koplaltál, mutatja a színed”, hogy fölrázza őt álmaiból, rámutatván a kendőzetlen valóra. Midőn később mint segédszerkesztő és díjazott munkatárs mutatta be magát szülőinél, az apa és fiú közti viszony is közvetlenebbé, bizalmasabbá vált.

Dr. Sass István, a költő hűséges barátja, ebből a korból egy családi jelenet mélyen megható rajzát hagyta ránk. Petőfi, hogy tönkre ment és tehetetlen szülőinek sorsán szűkecske jövedelme mellett is segíthessen, számukra Váczot, a csöndes, olcsó és a mellett könnyen hozzáférhető várost jelölte ki 1847 tavaszán lakóhelyül. Innen érkezett hozzá egy napon az a hír, hogy az ő „édes-kedves” anyja aggasztóan megbetegedett. Petőfi, Sass társaságában rögtön Váczra utazott. A hiresztelés azonban, szerencsére, nem bizonyult be valónak. A jó asszonynak csak annyi változása volt, hogy köhécselvén, nehezére esett a beszéd. A szót ennélfogva a gazda vette át s miután egyideig közönyös tárgyakról folyt a társalgás, az öreg végre Sándor viselt dolgairól kezdett előhozakodni.

Petőfi szó nélkül, szivarozva járt föl s alá, néha-néha elmosolyodva apja részletező előadásán. Végre megállt s kedélyesen kérdezte: kibékült-e már korhelynek tartott fiával?

A jó öreg ekkor elérzékenyülve következőleg válaszolt:

„Az isten is megverne, kedves gyermekem, ha panaszkodnám s el nem feledtem volna mindazon keserűséget, mit nekem és anyádnak okoztál. Most már semmi panaszunk, sőt naponkint kérjük Istent, hogy téged megáldjon”.

A költő, ki leverve utazott el Váczra, visszatérőben egészen megváltozott: közlékeny, kedélyes volt s tréfálkozott az egész út alatt.

**

Castelar Emil mondja Byronról írt szép tanulmányában: „Ha jó sugallatot érzesz szivedben, ha vágyat táplálsz letörülni a szenvedők könyeit, segíteni a szerencsétlent, utolsó falatodat is megosztani az éhezővel, halál karjaiba vetni magadat, csakhogy felebarátod életét megmenthessed, - fordulj meg, és mint őrangyalodat, ki a jó gondolatokat súgja szivednek, anyádnak szeretett árnyát találod oldaladnál. Az elme, a könyvek, az iskolák és az atya oltják belénk az eszméket, de az érzelmeket mindig anyánktól nyerjük; a jellemet az anyák alkotják.” – Petőfinél szintén föltalálhatjuk e szép szavak igazolását. A költő mély kedélyét, gyöngéd érzelmességét az angyaljóságú nőtől örökölte és csakugyan hangja is mindig gyöngédebb és elegebb, ha anyjáról emlékezik vagy azt ellentétül állítja atyja mellé. Midőn félig tréfásan, félig szemrehányásképen mondja atyjáról, hogy „csak a hősvágáshoz ért s nem sok hajszála hullt ki a tudományokért”, egész örömmel felel anyjának száz meg száz kérdéseire:

És vége-hossza nem lett

Kérdezgetésinek;

De nekem e kérdések

Olyan jól estenek:

Mert mindenik tükör volt,

A honnan láthatám,

Hogy a földön nekem van

Legszeretőbb anyám!

Még élesebben rajzolja az anya és apa közti ellentétet a Vizen czímű költeményében, mely egészben véve, megtörtént dolog leirása.

Petőfi Duna-Vecsén 1844-ben csolnakán egyik barátját mentette ki a Duna hullámaiból, s ekkor irta:

Anyám, ha mostan látnál,

Tudom, hogy mondanád:

„Az istenért, ha feldülsz,

Nem féled a halált?”

Apám, ha mostan látnál,

Tudom, hogy mondanád:

„Az ördög hurczol arra

Szaggatni a ruhád.”

A gyöngéden szerető anyát s a komoly, mindig számító apát találóbban festeni már alig lehetne, mint azt Petőfi festi ebben a rövid versben. És érezteti is háláját az anya gyöngédségeért, mert mindenkor a szerető szí rajongásával beszél felőle s még nélkülözéseinek hirével sem akar fájdalmat okozni neki:

… Szép hazámba ismerősök mennek;

Jó anyámnak tőlük mit izenjek?

Szóljatok be, földiek, ha lészen

utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könyeit ne öntse,

Mert fiának kedvez a szerencse…

Ah, h a tudná, mily nyomorban élek,

Megrepedne a szive szegénynek!

A költő anyja iránt érzett nagy szeretetét átvitte az életbe is s míg a tüntető előzékenység terhére volt, az egyszerű, melegen érző házinők előtt kedélye teljesen megszelidült, róluk anyja jutván eszébe. Pákh Albert anyja, Arany János felesége azért nyerték meg tetszését, mert „egyszerűk és jók voltak”, mint az ő anyja. Midőn pedig 148 elején olyan helyzetbe jutott, hogy szülőin segíthetett, mint boldog ifjú házas, így szólt Jókaihoz: „majd meglátod, hogy most fogom megirni a legszebb szerelmes verseimet: egy egész kötet költeményt – az anyámhoz”.

Hozzá is fogott, de a forradalom tervében megakadályozta.

**

Hogy Petőfi kritikája atyjáról nem a harag vagy bosszúság föllobbanása, hanem csakis a jóakaratú humor megnyilatkozása volt: ama költeményei mutatják, melyekben szive töprengését festi a szülők sorsa felett. A Jó öreg kocsmáros-ban már csak könyei vannak a mások gonoszsága miatt koldusbotra jutott szegény ember számára:

Petőfi szülői háza

Alkonyuló félben van már élte napja,

S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,

S ő reá szegényre a szerencsétlenség,

Ő reá mostan mért legtöbb gondot és bajt.

-        -        -        -        -        -        -        -

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;

Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak,

„Úgy van, úgy”, szól később, „jóra fordul sorsom,

Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”

Én elszomorodva borulok nyakába

S megfürösztöm arczát szemeim könnyével,

Mert az én atyám e jó öreg korcsmáros…

Áldja meg az Isten mindakét kezével!

Fiúi gyöngédsége azonban az István öcsémhez és Szülőimhez czímű versekben nyilatkozik meg legtöbb erővel. Mindakettőben egy az alapgondolat;

Petőfi búcsúja a szülői háztól.

(Munkácsy Mihály festménye.)

a költő csak azt kivánná, hogy a kedvezőbb anyagi helyzetbe jutva, segíthessen szülői szegénységén:

Hejh, édes szülőimék,

Gazdagodjam meg csak!

Akkor, hiszem istenem,

Nem panaszolkodnak.

vágya csak részben teljesült; de azt még megérte, hogy egy alkalommal a büszkeség és megelégedés édes könyeit csalhatta a jó öreg kocsmáros szemében. Jellasics bán 1848 szeptemberi betörése után Pesten önkénytes szabad csapat alakult s ennek az alkotmányra való fölesketésével Vasvári Pál volt megbizva. Vasvári tisztének teljesítése után ezüst gombos dolmányban, magyar nadrágban, hosszúszárú csizmában és pörge kalapban egy már őszbevegyült férfiút vezetett elő s azt lelkes szónoklattal a csoport zászlótartójául ajánlotta. „A nemzeti lobogót, e szent jelvényt – szólt Vasvári – hívebb kezekre nem bízhatnám.”

Az ajánlott Petőfi édes atyja volt.

A mint a Petőfi név elhangzott, egyszerre száz meg száz kar nyult az öreg Petrovics felé. A jó ember szemei megteltek könynyel, az öröm könyeivel s alig talált szavakat a váratlan kitüntetés megköszönésére. Ha nem mutatta volna is, arcza elárulta, hogy ez volt legboldogabb napja életének. A táborban általános tiszteletben részesült, esténkint számosan gyültek köréje, kiknek aztán mindig örömest mesélgetett a haza nagy költőjéről, az ő kedves Sándor fiáról.

A jó öreg utolsó öröme unokájának: Zoltánnak születése volt.

Áradozó szívvel írja deczember 20-án: „Szeretett gyermekeim, először is csak állandó egészséget kivánok az istentől szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom… Ugyan 20-án örömömben hozattam egy itcze bort és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni… Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kis gyermek oldalán kardot kell látnunk.”

Az anya ezt tette hozzá: „Kedves szeretetteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának, mind Zoltánkának. Kivánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.”

Az öreg Petrovics, midőn 1849 telén Debreczenben járt, még láthatta kis unokáját s onnan visszatérve Pestre, nemsokára bekövetkezett haláláig beszédének mindig kedvencz tárgya volt a kis forradalmi gyermek. Még halálos ágyán is, a  mikor már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha gyermeket ringatna, azzal akarván tudtára adni feleségének, hogy unokájáról gondolkodik.

A „legszeretőbb anyától” a sors még azt az örömet is megtagadta, hogy Zoltánkáját valaha szivéhez szoríthassa.

A két hitestárs élete csodálatos módon volt egyűvé szőve. Mintha csak a végzet egymásért teremtette volna őket; egy esztendőben születtek, egy esztendőben hunyták örök álomra a szemüket.

Honvédeink épen Budavárát ostromolták. A szegény özvegy Budán puskatűzben kereste fel kisebbik fiát. Az elváláskor sem az anya, sem a fiú nem gondolt arra, hogy többé nem látják egymást.

Negyednapra történt meg Budavárának bevétele. A kisebbik fiú szintén ott volt a harczosok között, rohamközben bátran hágott föl a bástyára s midőn a vár bevétele u tán örömittas szemmel tekintett alá Pestnek házaira, még csak nem is sejtette, hogy a józsefvárosi temetőben ekkor már édesanyja is ott pihent a jó öreg kocsmáros mellett.

A legszeretőbb anya temetésén csak költő fia lehetett jelen:

Láttam jó atyámat… vagy csak koporsóját,

Annak sem látszott ki csak az egyik széle,

Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,

Mikor jó anyámat tettük le melléje.

A vár bevételét követő napon azonban hárman jelentek meg a legszeretőbb apa és anya sírjánál: a két fiú és az öregebbnek a felesége.

Kérdé az egyik, hogy mi legyen a sírkő felirata? „Semmi más, mint a legszeretettebb atya s a legszeretettebb anya” – válaszolá a másik – „elég, ha mi tudjuk, hogy kik nyugosznak itten”.* (* Életképek, 1876. 136. sz. Sebestyén Dávid czikkében.)

A jó szülők sírköve még ma is ezt az egyszerű, de sokat mondó föliratot viseli a homlokzatán. Most már ott áll a Kerepesi-úti temetőben, a hová a drága hamvakat néhány év előtt átszállíttatta a nagy költő nevét viselő irodalmi társaság.

Unokák, dédunokák nem zarándokolnak a jó öregek sírhalmához. De fölkeresi a nemzet kegyelete, mert Petőfinek, a költőnek, érzületben minden magyar ember rokona, s a jó szülők, kiket ő annyira szeretett, megérdemlik, hogy tisztelettel csüggjünk az emlékükön.

Forrás: Petőfi-Album. A Petőfi-Társaság megbízásából szerkesztették Bartók Lajos, Endrődi Sándor és Szana Tamás. Budapest, Athenaeum Irod. és Nyomdai R. T. kiadása 1898.