Birálatot
igértem Petőfi Sándor összes költeményeiről. Most, időn e szavam beváltásához
készülök, érzem, hogy olly valamit vállaltam magamra, minek megfelelni nem
tudok. – A lyrai költészet, melly nem fárasztó munkának, hanem pillanatnyi
fölgerjedésnek gyermeke, mellyben a költő nem aestheticai, hanem legbensőbb
érzelmeit fejezi ki, s melly csaknem öntudatlanul árad el ajkairól, hasonló ama
kis patakokhoz, mellyek hegyes vidékekben a sziklák alól néha erőszakkal
kitörnek, mert a bércz nem zárhatja többé magába gazdag forrását – a lyrai
költészet érdemeit a kritika bonczkésével méltányolni, felfogásom szerint, nem
lehet -, s főkép én nem érzek e műtételre semmi hivattatást magamban. – Egyike vagyok
azoknak, kik, a csalogánynak énekétől elbájolva, nem igen kérdik: mennyire
szabályos rithmus szerint zengé el énekét, - kik, ha a virág szinein s illatán
örültek, hogy botanikai nevét feltalálják, kelyhét széttépni nem szokták: ki
várhat tőlem szabályos aesthetikai birálatot, főkép miután Petőfi
költeményeiről szólva, még elfogulatlannak sem mondhatom magamat, kevés költői
mű lévén, mellynek több kedves benyomást, több élvezetét köszönnék, mint éppen
Petőfi dalainak?- Legfölebb egyes gondolat-töredékeket mondhatok el, mellyek
most, időn Petőfi verseit a nemrég kijött gyűjteményben újra elolvasám, bennem
támadtak.
Nem
emlékszem irodalmunkban senkire, ki első föllépése után olly rövid idő alatt a
közfigyelmet magára vonta volna, mint Petőfi. – Alig jelentek meg első dalai, s
Vörösmarti, kinek e részbeni tekintélyét talán senki nem vonhatja kétségbe,
öröm-ragyogó arczokkal hirdeté fényes reményeit; alig mult néhány hét s a
dalokhoz zene készült, s a költő már a népnek ajkairól hallá szavait. – Honnan ez
általános hatás? – Nincs senki, ki az irodalmi hír elnyerésére olly hatalmas
pajtáskodás mesterségéhez Petőfinél kevesebbet értene; nem szegődött bizonyos
iskolához, s így első föllépésénél mestereinek magasztalására nem számolhatott;
dalaiban nem vala semmi, mi egyes, épen divatos eszméknek vagy érzelmeknek
hizelgene. S mi szerzett hát műveinek illy rendkívüli hatást? – Ha Petőfi
költeményeinek gyűjteményét végig nézzük, nem nehéz ennek okát feltalálni. –
Kétségkivül sok van e gyüjteményben, mi művészi belbecse által a dicséretet,
mellyel e költemények nagy része fogadtatott, teljes mértékben igazolja;
azonban, nézetem szerint, nem csupán e költői érdemek azok, miknek Petőfi
népszerűségét köszöni, - a varázs, mellyet közönségére gyakorolt, másban is
keresendő. Petőfi kitünőleg magyar,
legkisebb műve a nemzetiség bélyegét hordja magán, - s ez az ok, miért nemcsak,
mint sok költőnknél, szavai, de az érzés is minden magyar által megértetik,
mellyet dalaiban kifejez. Távol vagyok attól, hogy minden költeményt, melly e
nagy gyűjteményben foglaltatik remeknek hirdessék, - vannak egyesek, mik
követeléseimet nem elégítik ki, miket, épen mert a költő tehetségeit ismerem,
ez új kiadásban szivesen nélkülöznék: de bátran merem állítani, az egész vastag
kötetben nincs egy dal, melly nem lenne kezdettől végig magyar, gondolatában
érzéseiben, minden szavában a költőnek hibái s tökélyei mintegy nemzetiségünk
kifolyásának látszanak; bámulhatjuk-e, ha midőn dala a legfellengzőbben
emelkedik, az egyszerűbb olvasó is könnyen követi reptét? ha a legpajkosabb
tréfa, melly előtt a finom műbiráló elborzadva aljasságról szól, senkit nem
sért, s a kisebb művészi becsű munkák is legalább kedvesen hatnak majdnem
mindenkire? – Petőfi a szó legszorosabb értelmében magyar költő, - s ez az, mi valamint a nagy hatásnak, mellyet művei
gyakoroltak, magyarázatául szolgál: ugy egyszersmind irodalmi érdemeinek
legfőbbikét képezi.
De
honnan van, hogy a kritikának egy része, melly nálunk dicséreteiben fukar lenni
nem szokott, s annyi nevet s álnevet egekig emelt, a közvéleménynyel épen
Petőfire nézve egyenes ellentétben helyezé magát? Egyes kitörések magyarázatát
irigységben kereshetjük, melly, mint máshol, úgy az irodalomban is sok,
egyébként megfoghatatlan rejtélyeket megold! de ez kritikánk Petőfi irányában
követett eljárását még nem magyarázza meg, s én
hajlandó vagyok azt szint azon okból keresni, mellyben Petőfi
népszerűségének alapját találom.
Petőfi népszerű a közönségnél, mert magyar; nem népszerű
kritikusaink nagyobb rész előtt, mert kritikánk eddig inden művet egészen
idegen szempontból s szabályok szerint itéle meg,miben egyszersmind azon
csekély hatásnak, mellyet kritikánk eddig irodalmunkban gyakorolt, okát
találjuk fel.
Az
ujabb irodalmak nagyrészint utánzással vevék kezdetöket. Talán az angol és
spanyol irodalmakat kivéve, hol mind az epicai, mind a dramatikus költészetben
több önállóságot találunk, a többiek majdnem kivétel nélkül, minták szerint
dolgoztak, s a befolyás, mellyet a régi classicusok az olasz s franczia irókra,
ezek ismét a németekre gyakoroltak, ismertebb, hogysem arról hosszasabban
kelljen szólanom. Nálunk a német irodalomnak jutott e befolyás, s ha
meggondoljuk, hogy mikor irodalmunk új életre ébredett, nemzetiségünk épen
legszomorúbb napjait élte, s magyar nyelv s érzés műveltebb osztályaink között
csaknem kivétellé vált: nem csodálhatjuk, ha iróink működésök szabályait azon nemzetnél
keresték, mellynek nyelve csaknem sajátunkká vált, s diákon kívül műveltségünk majdnem egyedüli
eszköze volt. – Irodalmunknak kezdete, kevés kivétellel, a német irodalom
utánzásául tekinthető, kevés kivétellel, mondom, mert hogy a franczia és
classicusművek szinte nem maradtak befolyás nékül, az tagadhatatlan; s a
versificatio, mellyben a nyelvünk sajátságai által szükségessé vált
módosításokkal egészen a német rendszer szerint jártunk el, s azon számos
germanismus, melyet – bármit mondjanak puristáink – irodalmi nyelvünkben
találunk, elég világosan bizonyítja a mondottakat.
Nincs
is mit bámulni e tüneményen. Csak annak ismétlése az, mit más nemzeteknél
találunk, s nálunk annyival természetesebb, minthogy irodalmunk nem egy, már
erős nemzetiségből fejlődött ki, hanem egyesek által épen a nemzetiség kifejtésének
eszközeül használhatott; s a kritika mit tehetett mást, mint hogy elfogadva az
irányt, melly irodalmunknak vezérei által adatott, szinte a németeknél keresse
szabályait; hisz a kritika azt tette s teszi mindenütt, vezeti az irodalmakat,
de, ildomos vezérként, nem seregei előtt, hanem utánok jár. Új irodalmunk
kezdetén a kritika nem is tehetett mást. De most, midőn főképp lyrai
költőinknél több önállóságot kezdünk tapasztalni, időn irodalmunk nem csupán a
nagy német folyónak mesterségesen átvezetett gyenge ere többé, de nemzetiségünk
mélyéből látunk fakadni forrásokat: valjon nem jött-e el ideje, hogy kritikánk
is kissé önállóbb felfogásra emelkedjék, hogy átlássa, miként a Tick és
Schlegelek theoriái irodalmunk valóban eredeti műveinek megbirálására nem
egészen illenek.
A
német és angol irodalomnak nincs őszintébb tisztelője, mint én, teljes
meggyőződésem, hogy magyar iró nem tehet jobbat, mint ha e nemzetek nagy
iróival mentül tökéletesebben megismerkedik; de hiszem azt is, hogy ha a
magyarnak is egykor nagy irói leendenek – miről én soha nem kételkedtem – azok nem
a külföldi nagy példák utánzása által, hanem csak úgy fognak támadni, ha a
lehetőségig önállólag lépnek föl, s nem
a külföldi kritikus nézeteit, hanem nemzetük sajátságait tartják szemeik előtt.
Wilhelm Meister, Werther, Faust, Emilia Galotti, Uhland s Goethe költeményei
nemcsak remek művek magukban véve, hanem németek egész jellemök által; s ha
magyar regény-, dráma- s költeményeink lesznek, érdemesek arra, hogy ezekkel
egy sorba állíttassanak: azok bizonyosan nem fognak hasonlítani a
nevezettekhez, mellyeknek analysisából kritikánk szabályait gyártja. – Nem az a
kérdés: franczia vagy német modort kövessünk-e műveinkben? – ez az, mi fölött
kritikusaink olly erősen vitatkoznak – feladatunk: magyar műveket alkotni; s a
mód, mi szerint műbirálóink eljárnak, e czélt nem segíti elő. – Nemcsak egyes
szókötésekben: magában az egész mű conceptiójában és kivitelében is lehetnek
germanismusok, s kritikánk úgy jár el, mintha ez utóbbit csaknem erénynek
tartnaá.
Mint
előre mondám, Petőfi költeményeinek birálata helyett másról irtam. Bocsássanak
meg az olvasók, mondom, nem születtem recensensnek, s Petőfi dalai annyi élvezetet
szereztek s szereznek most is, midőn azokat ismét s ismét olvasom, hogy csak
mint megvesztegetett biró szólhatnék. Ha azonban a szerző, kit a kritikus
oktatni szokott, e sorokból semmit nem tanulhat, - ha egyes verseinek hibás
rhitmusa, egyes kitételeknek póriassága, s az iránt, miként vált múzsája, a
piros csizmáju királyleány, német philosophussá – magyar menyecskétől minden
kitelik, hisz hány magyar asszonyság tükdökölt egykor mint nagy Verbőczianus
jurista – részletes tudomást máshol kell keresnie; ha nagy meglepetésére
másoktól hallja a hírt, hogy Petőfi Sándor cosmopolita lett: egyet megtudhat e
sorokból, mit eddigi kritikáinak egy részénél talán elfeledhetett, s ez az,
hogy irótársai között vannak olyanok is,
kik eddigi működését méltányolják, kik kifejlődését figyelemmel követve, s
látva a haladást, melly később műveit jellemzi, tehetségeiben bíznak. Ki
huszonnégy éves korában ennyi jelest alkotott, mint Petőfi, mindenkit kielégíthet.
de magát bizonyosan nem, s törekvéseit arra fogja fordítani, hogy még
jelesbeket teremtsen.
*) Megjelent a Pesti
Hirlapban 1847. május 14-én, mint Petőfinek első, igazán helyes szempontból
való méltánylása.)
Forrás: Petőfi-Album. A
Petőfi-Társaság megbízásából szerkesztették Bartók Lajos, Endrődi Sándor és
Szana Tamás. Budapest, Athenaeum Irod. és Nyomdai R. T. kiadása 1898.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése