Itt járok magamban a hóban, a télben.
A kerten a pusztulás fellege ül.
Merengve, tünődve az álmon, a képen
Járok szomorun, búsan, egyedül.
Mély csend van az uton, csend a lugasban
Nem hajt a virág, nincs lomb, susogó,
Járok szomorun, dideregve s alattam
Zizegve, ropogva besüpped a hó.
Leszáll a szivemre az álom, az emlék.
...Már nincs körülöttem a hósivatag.
Kihajt a virág...Ah, van szerelem még!
És szól a madár is a lombok alatt.
Árnyas, susogó, nyíló ligetekben
Derűl a sugáros, a nappali fény
És járjuk az utakat szent szerelemben
S hiszem: az enyém vagy, örökre enyém.
Ezernyi virágszál nyilt körülöttünk
Ringva bólint mifelénk valahány.
Elröppen a felhő suhanva fölöttünk
Hallod a dalt remegő sohaján?
Napfény a virágot mosolyra fakasztja
Boldog sóhaj hagyja el a kebelem,
Ajkam odatéved barna hajadra,
Ez a tavasz, a gyönyör, a szerelem.
S karom mosolygva, gyönyörbe kitárom
Felém kaczag a szemed, az ajkad
De ime...szétröppen egyszerre az álom
S elém terül búsan a hósivatag.
Elmult a tavasz, a kerti lugasban
Elhangzott rég a gyönyörteli szó...
Járok szomorun, kimerülve s alattam
Zizegve, ropogva besüpped a hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése