A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Donászy Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Donászy Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. márc. 9.

Donászy Ferenc: A mi tengerünk








Szép hazámnak isteni könnye, te gyönyörű Balaton!

Egy világokat teremtő Demiurgus írhatott téged a teremtés isteni ihletének első örömkönnyével, midőn hasonlíthatatlan fekvésű bérceid a föld ősburkát szétfeszítették… mert tükör kellett hegyeidnek, hogy a természet a remekét kétszer lássa egyszerre mindenki… tükör, mely tájaid szépségét az éggel, a csillagokkal tükrözze vissza…

Többféle alakodban láttalak, mint egy változatos tündéri panorámát.

Láttalak sima, naptól aranyozott érctükörként ragyogni tájaid varázspanorámáját mutogatva. A naplakók aranytájékait mutogattad ekkor a föld fiainak.

Mag meg kék voltál, mint az ég, mint Amphitrité azúrszín haja, majd zöld, mint legszebb smaragdja az inkák koronájának… és mosolyogtál parti bokraid koszorújától övezve, mint esküvője hajnalán a menyasszony… gyönyörűen, bűbájosan…

Láttam holdas vizedet millió aranyfodorral ringani, a lecsalt csillagok miriádját rezgetve tükrödön… A hold ezüsthattyúként szántott égi vándorútján s aranyos sugárpalástját hegyeid regéktől borongó sziklavállaira terítette. Tihanynak tiszta harangszava pedig méla csendüléssel szállongott hullámtükröd felett… Egy éjszaka Zizim jelenéseinek könyveiből: zoraida (a hajnalcsillag) tündéréjszakája…

Láttalak végre fékevesztett haragodnak félelmes nagyszerűségében!

Tajtékkoronával hömpölygő hullámaid visszacsapkodtak a zivataros ég villámot szülő felhőtáborára s fenékig ásító örvényeid sisteregve nyelték el a beléjük csapkodó villámsugarakat… A szélvész bőgött te hegyeket rázón mennydörögtél túl égzengésen, viharordításon s minden villámcsapásra egekig tornyosult hullámhegyekkel feleltél… és végre is te maradtál győztes, te gyűrted le az orkánt! A zivatar megfutott tájaidról, de felzúdult haragodban még soká háborogtál, hullámaid tompamorajával felelve a távozó zivatar visszafenyegető dörrenéseire… és csak mikor kéken mosolygott az ég, megcsillant az aranyos napsugár… csitultál el s lettél ismét az ég és hegyeid nevető tükrévé…

Még sok, sokféle alakodban láttalak, mert mindig más, mindig szebb vagy, de nem tudnám megmondani, melyikben vagy legszebb, felségesebb – csak azt az egyet tudom, hogy te és tájékod a legeslegszebb az egész világon…

Donászy Ferenc: A költő Zrínyi Miklós halála








Csillagpályát, üstökösök útját ki tudná követni, ki tudná végig kísérni?!

Zrínyi Miklós pályája pedig olyan szédítő, olyan fényes, hogy napként vakítja el a belenézőt – és ha mégis megkísérleném, csupán e két szóval tehetném: ragyogott, világított!

Mint hős, mint költő egyformán a legmagasabb zenitről szórta dicsősége sugarait, hiszen:

Kard viadalmakban, békében lant vala társad!
Kardod az életölő, lantod az életadó!

E ráillő két sor az életrajzok legdicsőbbike! A ragyogás örök apotheozisát, a halhatatlanság hervadhatlan pálmáját fonja neve köré…

November 18-án volt 1664. évben.

A Dráva mellékén északnak végtelen erdős mocsár húzódik lefelé, majdnem egész Csáktornyáig és tele van a vadaknak mindenféle nemeivel, sőt még bölény is tanyázik hozzáférhetetlen sűrűségeibe, mert mélyeket konduló bömbölése, viharmorajként zúgja be a visszhangos éjszaka csendjét, mikor párjával kitör a totoveczi kölesvetésekre…

Csáktornya alatt, a Zrínyiek ősi fészkénél, a mocsár lankaság hatalmas cser- és bükkerdővel veszi kezdetét, s ezen erdőszél egyik szelíden hajló domb emelkedésen a Zrínyiek díszes vadászkastélya áll, az akkori idők cifra, donjonos és rondellás építésmódjával.

Nem messze ettől a terméskövekből és faderekakból durván összerótt régibb vadásztanyák vannak elszórva – egy százados cserfa oldalához pedig: bölény, vadkan, szarvas, róka és medve koponyákból mesterségesen összerakott vadász mulatóház támaszkodott kördeden, melyeket mind egyetlen egy vadászaton ejtettek el a költőnagyapja idejében.

Ez még akkor is unicum volt a maga nemében!

Hangos kopó csaholás s vígan rivalló vadászdanák verik fel a rengeteg csendjét mindenfelé és összehívó harsogással zeng a kürt a vadásztársaság szétszórtan kóborló urainak.

2013. okt. 23.

Donászy Ferenc (1864-1923): A végnek vége



Bornemissza Lénárd éppen kertjébe akart indulni, hogy megnézze, vajon különös gonddal tenyésztett Borametzfa palántái nem szenvedtek-e a hirtelen jött jégesőtől, midőn csatlós kocogott be udvarába.

—Ki vagy? Honnan jöttél?
—Pethőné nagyasszonyom sellővári udvarából jöttem! felelte a jövevény.
—Úgy? Nincs baja leányomnak? Hoztál valamit? Ide vele, parancsolá kurtán.

A csatlós nyergéről egy széles, de lapos iszákot oldozott le és a levéllel együtt átadta Ivánnak.

—Kegyelmed az öreg Iván, a kulcsár? Akkor kegyelmed számára is lenne ám valami átadni valóm a vendég leányasszonyka részéről, suttogá, tarsolyforma tarisznyáját oldozgatva.
—Fogd be a szádat, bolond! Majd, ha lejövök!

Az öreg megvárta, míg gazdája a levéllel szobájába tér vissza, akkor fordult a csatlóshoz:

—Nem megmondta a kisasszony, hogy csak akkor beszélj, ha senki se látja? No hát mit hoztál?

A csatlós elővakarászta tarsolya fenekéről a kis vászonzacskóba varrt levélkét.

2012. dec. 11.

Donászy Ferenc: Az égi jel


1580 táján, János fővétele napján, éppen delet harangoztak ős Budavárosában, midőn a nap egyszerre elsötétedett és helyette három sápadtfényű csudatünemény jelent meg a színétvesztett égbolton.

Kettő sugaras küllőalakban rajzolódott az égre, a harmadik pedig, egy óriási, vérbemártott török kardhoz hasonlított és a zenithről ragyogtatta alá lángvörös fényét.

A lakosság apraja-nagyja az utcákra tódult. Kinek is volna étvágya az evéshez, midőn ilyen fenyegető égi jelek támadnak.

Különösen az égboltozat közepén lángoló üstökös-csillagforma véres kard okozott nagy megdöbbenést s a félénkebbek szorongó szívvel találgatták: vajjon háborút, döghalált, vagy éppen a világnak a végét jelentik ezek a rémletes égi jelek?

Donászy Ferenc: A végnek vége

Bornemissza Lénárd éppen kertjébe akart indulni, hogy megnézze, vajon különös gonddal tenyésztett Borametzfa palántái nem szenvedtek-e a hirtelen jött jégesőtől, midőn csatlós kocogott be udvarába.
—Ki vagy? Honnan jöttél?
—Pethőné nagyasszonyom sellővári udvarából jöttem! felelte a jövevény.
—Úgy? Nincs baja leányomnak? Hoztál valamit? Ide vele, parancsolá kurtán.
A csatlós nyergéről egy széles, de lapos iszákot oldozott le és a levéllel együtt átadta Ivánnak.
—Kegyelmed az öreg Iván, a kulcsár? Akkor kegyelmed számára is lenne ám valami átadni valóm a vendég leányasszonyka részéről, suttogá, tarsolyforma tarisznyáját oldozgatva.
—Fogd be a szádat, bolond! Majd, ha lejövök!
Az öreg megvárta, míg gazdája a levéllel szobájába tér vissza, akkor fordult a csatlóshoz:
—Nem megmondta a kisasszony, hogy csak akkor beszélj, ha senki se látja? No hát mit hoztál?
A csatlós elővakarászta tarsolya fenekéről a kis vászonzacskóba varrt levélkét.