Donászy Ferenc: A költő Zrínyi Miklós halála

Csillagpályát, üstökösök útját ki tudná követni, ki tudná végig kísérni?!

Zrínyi Miklós pályája pedig olyan szédítő, olyan fényes, hogy napként vakítja el a belenézőt – és ha mégis megkísérleném, csupán e két szóval tehetném: ragyogott, világított!

Mint hős, mint költő egyformán a legmagasabb zenitről szórta dicsősége sugarait, hiszen:

Kard viadalmakban, békében lant vala társad!

Kardod az életölő, lantod az életadó!

E ráillő két sor az életrajzok legdicsőbbike! A ragyogás örök apotheozisát, a halhatatlanság hervadhatlan pálmáját fonja neve köré…

November 18-án volt 1664. évben.

A Dráva mellékén északnak végtelen erdős mocsár húzódik lefelé, majdnem egész Csáktornyáig és tele van a vadaknak mindenféle nemeivel, sőt még bölény is tanyázik hozzáférhetetlen sűrűségeibe, mert mélyeket konduló bömbölése, viharmorajként zúgja be a visszhangos éjszaka csendjét, mikor párjával kitör a totoveczi kölesvetésekre…

Csáktornya alatt, a Zrínyiek ősi fészkénél, a mocsár lankaság hatalmas cser- és bükkerdővel veszi kezdetét, s ezen erdőszél egyik szelíden hajló domb emelkedésen a Zrínyiek díszes vadászkastélya áll, az akkori idők cifra, donjonos és rondellás építésmódjával.

Nem messze ettől a terméskövekből és faderekakból durván összerótt régibb vadásztanyák vannak elszórva – egy százados cserfa oldalához pedig: bölény, vadkan, szarvas, róka és medve koponyákból mesterségesen összerakott vadász mulatóház támaszkodott kördeden, melyeket mind egyetlen egy vadászaton ejtettek el a költőnagyapja idejében.

Ez még akkor is unicum volt a maga nemében!

Hangos kopó csaholás s vígan rivalló vadászdanák verik fel a rengeteg csendjét mindenfelé és összehívó harsogással zeng a kürt a vadásztársaság szétszórtan kóborló urainak.

Dél felé járván az idő, a hajtásnak vége szakadt és az erdő zöld homályában mindenfelől a közeledő vadászok víg zajgása és a dobogó mének fúvó prüszkölése hallatszott.

A pecérek a sólymokkal és a felfűzött ebfalkákkal az úri apródok üres nyergű paripákkal már kibukkantak a sűrűből, utánuk pedig a hajtók és jobbágyok nagy tömege csergallyas kólyákon az elejtett vadakat szállították a vadászkastély elé, melynek fáktól árnyazott fehér márvány korridorjain már ebédre terítettek… mire csakhamar maga az úri vadásztársaság is, ki gyalog, ki lóháton megérkezett a tanyahelyre.

A társaság élén egy szilajon toporzékoló szénfekete andalúziai csődörön, melynek recés aranyhálózatát és törökös csótárjait a levelek közt betűző napsugár villogtatta, egy hatalmas, atlétai termetű férfi lovagolt és a tisztás szélén leszökve magas hátú, türkázos nyergéből, utánozhatatlan grátiával segítette le a mellette léptető mosolygós arcú hölgyet, kinek paripáját kétfelől zöld ruhás nemes apródok vezették, akik egyúttal könnyű, tarka tollas kópjáit is vitték… Az atléta termetű dalia fekete, bokros szemöldei alatt merészen villogó, de azért nyájas tekintetű kék szemek villogtak… Lágyan hajló sasorra alatt ábrándos metszésű ajkai, hallgatva is sokat mondtak, s úgy ezen, mint parancsoló vonásokkal rajzolt hős tekintetű arcán, valami méla, gondolkodó árny borongott, mi csak a költők arcán szokott derengeni.

E férfi élő képmása volt választott jelszavának: Sors bona uihil aliud. – Ő volt zerinvári Zrínyi Miklós, a hadvezér és költő, az adriai tenger syrenája (ahogy magát nevezte), a hölgy pedig: Zrínyi Ilona.

A költő az egész ebéd alatt komoran és gondolkozva hallgatott és sem húgának csevegése, sem Vitnyédy Istvánnak és Bethlen Miklósnak víg tréfái nem tudták felvidítani. Bosszús s elégedetlen vonások ásódtak ajkai köré, s valahányszor az elejtett vadak tömegére pillantott, homloka is ráncba szegődött.

Egy óriási vén vadkan, minek elejtését már többször megkísérlé ma megint kitört a hajtásból és a mocsár hozzáférhetetlen rejtekébe húzódva csak onnan felelt mérges röfögéssel a kürtök rivallására.

Az ebéd már vége felé járt, midőn Paka nevezetű vadásza sietve loholt a korridor fel és fel sem menve, csak a márványkorláton áthajolva, mondta: „a vén kan kijött a fekvésből és a nem messze lévő makkosban csemegézik.”

Zrínyi lángoló szemekkel ugrott fel és ragyogó arccal kiáltá:

- Senki ne jöjjön utánam. E vén füstös fülű a legkisebb neszre a mocsárba veszi magát.

Azután egymaga ment felkeresni a vén kant – a serte vadak óriását és legveszedelmesebbikét.

Óvatosan, a bokrok árnyékába húzódva törtetett be az erdőbe s alig hogy elérte a mocsár égerfás szélénél kezdődő makkost, egy százados cser tövében ráakadt a keresett vadra.

Hatalmas vén és óriási állat volt, minőt a természet tán minden száz évben szül egyet. Tán rokona a mythosz aper caledoniusának, mert hátán és homlokán arasznyi, drótkemény serte meredezett, sarló nagyságú, görbe agyarainak pedig egyetlen ütésével karvastag cserjéket s gyökeret tördelt ki a bozótból, hogy busa fejének mennél kényelmesebb helyet készítsen a túrásban.

Az óvatosan bujkáló vadász lábai alatt egyszerre csak megreccsentek a lehullott targallyak, mire sikoltó hördüléssel pattant fel fektéből és agyarait dühvel összecsattantva meredt rá tűzben izzó szemeivel.

Zrínyi szívét büszke vadászöröm dobogtatá. Ekkora vadkant még senki se ejtett el -, de még nem is látott.

Lassan féltérdére ereszkedve, fegyverével célba vette a vén kan sertétől meredező homlokát, de midőn a drága damaszt cső taszító dörrenéssel eldördült, ugyanabban a pillanatban a vad alátorpantva, félrekapta fejét és a golyó húsos nyakába fúródott, csak csekély, de fájdalmas sebet ütve.

A megsebesített kan villámként ugrott fel fektéből. Dühös, sikoltón ordító röffenései érces kondulással zúgták be az erdőt, görbe agyarai pedig szikrázva csattogtak össze, amint veszett dühében nekirohant.

Zrínyi elveté fegyverét és szablyanagy indusyatagánját rántotta ki övéből s egy ugrással a rohanó vad elébe szökve, rettentő csapást mért alászegett fejére, amivel egész állkapcsáig akarta kettőbe hasítani.

De a csapás csupán acélkemény agyarait érte, min a drága yatagán markolatánál üvegként roppant ketté!...

A hős egészen fegyvertelenül állott a feldühödt bestiával szemben, mely a csapás iszonyú erejétől egy pillanatig megszédülve térdre bukott előtte és felcsapó agyarai csupán csak könnyű sebet hasítottak a dalia bal combján.

De nem veszté el lélekjelenlétét a halálveszéllyel szemben, sőt inkább most érzé csak a vadászat igazi hevét ébredezni.

Gondolatgyorsan hajítá el a drágaköves markolatot – és minden más fegyver hiányában csupasz ökleivel ragadá meg a vadkan bozontos füleit, aztán dulakodásba eredt vele.

A bokrok, ágak robogva zúzódtak, röpködtek szerteszét, a föld döngött, dobogott szilaj dobbanásaiktól, hörgésük és ordításuktól pedig visszhangzott a szálerdőhomálya.

A vad hörögve, fújva csapkodott, csavargatta agyaras fejét, s véres tajtékot fecskendett a vaserejű öklökre, mik acélprésként szorították.

Rémítő erőlködésében már egészen hátsó lábaira ágaskodott, hogy a daliát egy lökéssel feltaszíthassa, ez azonban olyan herkulesi rántással csavarintotta hátra fatörzs vastag nyakát, hogy hanyag vágódott bele, de estével a férfit is magával rántotta, ki azonban rugógyorsan felülkerekedve, busa fejét a földre nyomta és térdeivel úgy leszorítá, hogy bordái ropogtak bele.

Az iszonyú szorítástól a rengetegek vén agyarasa hörögve fulladozott, s bugyborékoló fúvással, fekete vérét okádta – de a hős nem tudta kivárni, hogy így fújja ki páráját, mert egyszerre övében lévő gyöngyház nyelű görbe török kése jutott eszébe.

Térdeit tehát jobban széjjel veté, hogy a vad fel ne vethesse magát és jobbjával elereszté bozontos fülét, hogy övébe nyúlhasson.

Ebben a pillanatban közvetlen közelében lövés dördült el és ugyane pillanatban Zrínyi bal térde lecsúszott a hánykolódó vad sörtés nyakáról, mire ez minden erejét összeszedve még egyszer hörögve felrúgta magát és egyetlen taszítással hozzá vágott kardéles agyaraival a ráeső daliához.

E csapás halálos volt, mert a hősnek torkát és nyaküterét hasította végig.

Mikor a kereső vadászok élükön Vitnyédy Istvánnal és Bethlen Miklóssal odaérkeztek, - a mozdulatlan vad mellett vérében hörögve találták az akkori kor legnagyobb fiát és leghősebb Juliáját.

Szólni akart és a halál görcseitől hidegedő ujjaival a háta mögött lévő bokrokra mutatott reszketegen.

De nem értette meg senki, mert abban a hörgésben már nagy lelke szállott el egy jobb hazába, a csillagokba!

Egy öreg szolga éles szemeivel a háta mögötti bokrokban egy ember nyomait födözték fel és megtalálta Paka jágert egy fának tetejében, hova saját állítása szerint a vaddisznótól való félelmében mászott fel.

Zrínyinek volt-e szánva az a végzetes lövés, vagy nem, ki tudná megmondani?!

Mély rejtély és két elmúlt század homálya teszi ezt kifürkészhetetlenné!

A történelem Montecuccoli halálos gyűlöletéről beszél – sőt többről is! Említ még egyéb intrikákat is – de összefüggést nem keres, nem talál közöttük.

Bethlen és Vitnyédy szintén csak véletlen szerencsétlenségnek hiszik az egészet – mert Bethlen szívének nagy fájdalmában, következő vádló szavakkal veté könnyes szemeit az égre:

„Miért kelle e vitézek legvitézebbjének, az emberek legjobbjának és a status férfiak kimagasló legbölcsebbjének egy oktalan barom dühétől elveszni?! Ezt fejtsed meg végzet, sors, gondviselés, vagy minek nevezzelek!”

„Ha magyar vagy és élni akarsz – okos ne légy, vitéz ne légy, s pénzed se legyen sok!”

És e rövid mondat a történelem sok setét tragédiájának titkát, kulcsát rejtegeti magában.

Lehet, tán erét is!

A homályban, setétben csupán tapogatózni lehet – látni nem…

A legnagyobb, legbőszebb harag is lehet nemes és igazságos, míg a legkisebb gyűlölet – mindig vak, nemtelen és alattomos…

Így halt meg Zrínyi Miklós a költő és hadvezér 1664. évi november 18-űán, vagyis így állapították meg halálát Majláni elbeszélése nyomán. Azt senki meg nem vizsgálta, hogy Zrínyi sebei között van-e puskagolyó okozta seb, vagy talán a fejében van-e golyó.

Még susognak a fák, még most is ünnepélyes erdőzúgás hangzik azon a helyen, hol a kursanczi (most zrínyifalvi) erdőben magas kőoszlop jelöli a hős elestének helyét – de mocsár nincs már ott -, elenyészett.

Ha a kőobeliszk nem is ragyogtatná dicsőségét, - Zrínyi emléke fennmaradna, míg magyar lesz és honfi szív dobog… mert mindent, mindent elfeledhetnek: világbontó hőst, államalkotó bölcset, s országokat szerző hadvezért - de a költőt nem -, az örökké élni fog!

Forrás: Zalavármegyei Évkönyv 1896.