- Elöljáró beszéd -
Ez
a könyv az ország legszebb vármegyéjéről szól. Mert ahol a hegyek pompája
fenségesebb, olyan van. Síkságok is vannak, méltók Petőfi tollára, melyekkel
semmi hasonló e hazában nem versenyezhet: az alföldi róna. A Fertő tava lehet –
kivált, ha jó ideje jár – versenytársa, mint tó a Balatonnak. De annyi
természeti szépség, oly változatosság: groteszkhegyek,megkoronázva
várromokkal,melyek egymást nézve birkóznak az idővel; rák nevelő szeszélyes
folyója, mint a Zala vize; ennek a
víznek – immár igaz pusztuló berkei; a titokzatos lápos Marcal bujdosó fekete vize; lankások arany gerezdes szőlőkkel;
merész alakzatok, kihűlt apró tűzhányók, lábainál a Bakonynak a szomszéd
vármegyéből ide menekült maradványai; egy miniatűr Svájc minden ellentétével, a
havasokat leszámítva, és mindezekhez a Balaton tündértükre; ennyi csak ebben az
áldott vármegyében van együtt.
És
erről a vármegyéről szól ez a könyv és ehhez a könyvhöz kell nekem előszót
írnom, melyhez utasításom azt mondja, szerkesztőinek nagy örömére lenne, ha
személyemről, a vármegyében eltöltött éveimről, vagy családomról emlékezné meg.
Mind
a társaim, akik nevökkel és munkájokkal ezt a könyvet fölékesítették,
édesanyjokról írtak: a megyéről, amely szüli vala őket. Én csak adoptív fia
vagyok a szőlőfürttel koszorúzottnak, nekem tehát nem anyám, hanem, édesapám Deák Ferenc vármegyéje. Én eszerint
apámról fogok írni.
*
Hogy
sajnánlom én mindazokat a boldogtalan gyermekeket, akik ártatlanságuk napjait
nem Eötvösön élhették le a Szegedyek bájos pusztáján. Görögország és a görög
történet bűvös képei tettek rám ifjú koromban ahhoz hasonló hatást, amelyet ma
is őrzök eötvösi gyermekéveimről.
Mikor
egyszer-kétszer egy esztendőben az uraság berobogott a pusztára, s a kocsija
bakján vadásza belefútt a kürtbe, hogy mindezek megtudják érkezését: ez csak
epizód volt nekünk. A puszta nem az uraságé, nem a tiszttartóé volt, hanem a
mienk, a tiszttartó gyermekié. Soha senkinek több gyönyörűsége nem volt benne,
mint nekünk. Erdő és mező a mienk volt. Nagy kertjei, melyek a jó öreg kertész, a derék Lipkovics bácsi kezén virultak: a mienk volt; a pusztatéglaszín,
ahova szamárkordén vittük ki édesanyánkat, ki aztán műértő kézzel kömény aszaló
kemencét épített ott nekünk, - a mienk volt; a téglaszín, ahol téglát vetettek, fürdőhelyünk; a juhásztelep, ahol a híres Sipőcz-família volt a birkásgazda,
kirándulásunk célja sajtkészítéskor; a félelmes borjú-kút, benne a rengeteg
erdőben, - mely az egész gazdaságot körülölelte s összeköttetésben volt a
Bakonnyal, a borjú-kút csodás legendáival, erdei vándorlásunk utolsó állomása
gombaszedéskor. Azután a tejeskokurica-szezon, a birkanyírás,a kendernyűvés
évadja; - de a nyírés előtt az úsztatás Szent-Péteren
a malomnál; azután az aranyodi szüer, badacsonyi szüret… és a szénacséplők
misztikus farsangi maskarája, amely felforgatta irgalmatlanul az egész pusztát…
Emlékezem
1848-ra. Mi összes pusztai gyermekek katonásdit játszottunk. Egyszer azonban
valóságos katonák vonultak keresztül rajtunk, sőt meg is pihentek a pusztán.
Gúlába rakott fegyvereiken rajta felejtkezett gyermekszemünk. A cselédség
dézsában hordta ki nekik az urasági pincéből a bort. Aztán trombitáltak és
doboltak és fölkerekedtek és glédába állottak és elmaséroztak. Akkor
kerítettünk a rostakéreg helyett, mely eddig a dobunk volt, mi is egy valóságos
dobot magunknak és még szilajabbul játszottuk a katonásdit. Azután megint
jöttek honvédek, de nem értek rá megállani, csak keresztül mentek a pusztán s
akkor történt a nagy esemény, melyről még sokáig beszéltek a pusztán, még a
világosi fegyverletétel után is.
Bors Panni, egy kardos asszony,
akinek a férjét és gyermekeit is az asszony lánynevén nevezték, mert az asszony
volt az úr a házánál: Bors Panni házról-házra befutotta a pusztát és beszélé:
-
Galambom, éppen a kemence előtt állok, mert rétest sütöttem, hát csak hallom a
dobot. Mit csináljak, mondom, hát kiveszem a tepsit a kemencéből, hogy oda ne
égjen a rétesem, és oda teszem a kemence szájához, aztán megyek, mondok, hogy
mire dobolnak. Hát galambom, a katonák jöttek. – Mikor elmentek, futok vissza a
rétesemhez, de uramfia, mit látok, a rétesemnek hűlt helye, hanem egy újdonat
új húszas volt a tepsiben. Aki nem hiszi, ehen, itt a húszas, hogy az isten is
áldja meg azt a derék katonát!
És
loholt tovább és elmondta minden háznál és mindenütt álmélkodának az ezüst
húszason. Ez volt Eötvösön a legszenzációsabb eset a szabadságharcból, meg a horvátok, akiket arra jártokban elfogtak
- de nem az eötvösiek -, és a szentgróti
urasági pajtában csukva tartottak. Édesapám elvitt bennünket s én láttam őket
éppen etetéskor: a cselédség mérőkben és vékákban hordta nekik a főtt krumplit,
azon tartották.
És
mikor minden csendes lett, mi gyermekek játsztunk erdőn berken tovább,
boldogan, elmondtuk egymásnak a szabadságharc e nagy epizódjait, és nem
álmodtuk, hogy mért nem látunk több katonát, több húszast, és mért olyan nagy a
csendesség a mi gyermekes lármánk
mellett.
*
Ki
emlékszik még közületek, akik ezt olvassák a Zala berkeire? Zalabérnél bekanyarodik a folyó és
délnek indul, holott eddig éjszaknak folyt Egerszegtől
kezdve. Zalabérnél van rajta egy híd, Szt-Péternél is van egy híd, amely az aranyodi szőlőkbe viszen; aztán megint
hamarosan Zala-Szent-Grótnál is
mindjárt a Batthyányiak pilótára épült gyönyörű kastélya mellett is van egy
híd. Innen vissza Zalabérre van egy két órai járás és mint láttuk, három híd.
Innen előre aztán két alacsony hegylánc közt kígyóösvényben tekereg a Zala
célja felé és immár messze, hosszú útján csak egy híd van rajta.
Ez
a rész még 50-60 évvel ezelőtt is csodás egy kis ország volt: víz, berek,láp,
limbusokkal teli, őserdő, járatlan és járhatatlan, csak a száraztó kánikulában
megközelíthető. Pásztor és barom ismerte csak veszedelmes csapásait és csak a
madár járta szabadon.
A
falvak kétoldalt a lankáson húzták meg magokat és barátságosan nevettek át
egymásra innenről túlra. Kehida,Csány,
Zala-Apáti, Szentgyörgyvár nevét talán mindnyájan tudjátok. Deák Ferenc, a
Csányiak, a Szentgyörgyi Horváthok, a Bogyayak bírták e falvakat. Néha úgy
vélted, át lehet kiáltani az egyik oldalról a másikra; de az év nagy részében a
szomszéd vármegyét közelebb volt elérni, mint a vizavis falut. De mikor igazán
levetette a csalárd Zala a jármát s utat, hidat, mindent elnyelt: akkor virult
fel a falvak ősi jókedvének az évadja. utak és hidak, bokrok és fák fölött
siklottak át szerenádot adni lánynézőbe, névnapra és egyéb alkalmatosságra
csónakon ezek a kedves úri családok egymáshoz. A víz, mikor kicsi volt,
elválasztotta, mikor szertelenül megnőtt és tengerré lett: összekötötte őket.
Hogy
nem akadt annak a költészettel teli kornak egy trubadúrja ama kedves partokon!
Anyám mesélte nekem a legendáikat, mikor mint gyermeket arra vitt, mutogatta a
kúriákat, emlegette a neveket, amelyeket sohasem felejt el és sóhajtott.
*
Ukk ma már a vasutak
keresztező pontja. Akkor egy kis falucska volt, de középpont volt akkor is: egy
fél körnek a középpontja, melynek perifériáján feküdt a rendeki hegy, mely piros sipkát viselt, mikor a som érett; azután Sümegvára, majd Rezi és Tátika, sötét
lombos erdők felett trónolva és méltósággal tekintve le a síkságra, melyet
ölelve tartott,melyben a Marcal vize mint kígyó,m elyet megtapostak, ide-oda
vonaglott.
Ez
volt gyermekségem második fázisának a színhelye. Ekkor már a romokban
tanyáztam. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza útját látogattam. Ekkor volt, hogy
Sopronban a bencések templomában (kiknek tanítványa voltam) minden reggel mise
után egy miatyánkot mondottam, arra kérve az Istent: engedje legalább, hogy
olyan költő legyen belőlem, aminő Thaly
Kálmán, kinek akkor jelent meg egy verskötete, gondolom a Kárpáti Kürt.
Az
atyám Vasvármegyéből származott. Ősei homokbányász parasztok voltak Dörföldén, Sopron-megyében. Apja főjáger
Eszterházynál Vasban. A dörföldei átrikula megmutatja, hogy ő is, apja is,
nagyapja is, szépapja is egyetlen gyermek volt és kit Péternek, kit Pálnak
hívtak közülök. Az én atyámmal tettek kivételt. Eltérve a hagyománytól, őt sem
nem Péterre, sem nem Pálra, hanem Jánosra
kereszteltették. Ezért-e, másért-e; ő is eltért a másik családi hagyománytól s
egyetlen fiú helyett tizenkét gyermeket adott a hazának, amiből kilencet nevelt
embernyi-emberré.
Én
sor szerint a harmadik voltam s mikor az utánam érkezettek erősen szorongatták,
engemet gazdasági tekintetekből Somogyba
adott gazdaságra. Onnan az ő tudta nélkül három évi praxis után, melyben
felvittem írnokságig, eljöttem Budapestre.
Végre is azonban haza kellett mennem, hogy neki megszámoljak cselekedetemért.
Szegény, kilenc gyermek és egy-két más csapás által alaposan kifosztva, előbb
jól megszidott és aztán kétségbeesve hirtelen ezzel a kérdéssel fordult felém:
-
Hát mi akarsz voltaképpen lenni?
-
Író – feleltem én -, érezvén szívemben ifjúságom összes illúzióinak temérdek
kincsét.
-
Író! – ismétlé ő -, író! Mi az egy magyar író?
Ő
nyilván azt gondolta, nem szegény embernek való dolog. De én nem láttam az ő
gondolatát és felelém: - Ott van Jókai!
(Immár
Thalytól jócskán eljöttem, úgy látszik.)
Szegény
édesatyám akkor már jócskán megromlott szemeit véghetetlen szomorúsággal reám
függesztette, hosszasan megpihentette rajtam és szó nélkül kiment a szobából.
Én
pedig be a másik szobába, ott találtam bánatba merülve édesanyámat, melléje
ültem és lelkesen olvastam neki Madách
korszakos művét, mely akkor jelent meg nemrég nyomtatásba. Édesanyám
megsimogatta fejemet és elmélázva hallgatta az Ember tragédiáját.
*
Édesatyám
gyermekkorában nagy betegségen ment keresztül: fekete himlője volt. Anyja, egy
igen vallásos asszony elfogadta őt, ha Isten megtartja, a Szűz Máriának. Atyám
meggyógyult, de arcbőre simasága és a fele bajusza áldozata lett a
betegségének, őt magát édesanyja fogadásához képest papnak adta.
Atyám
kitűnő tanuló volt, s mint kispap fölkerült a bécsi pázmáneumba. Hárman voltak ott barátok és megfogadták egymásnak,
hogy aki elsőnek lesz közülök püspök, az a másik kettőnek mindeniknek 400-400
frtot ád ajándékba. Nem tudom már, ki volt a harmadik, csak azt tudom róla,
hogy kanonokságig vitte. Atyám, édesanyját elvesztvén, röviddel bekövetkezendő
felszentelése előtt kilépett és a keszthelyi georgikonba ment gazdaságot tanulni. Gazdatiszt lett, utóbb bérlő,
ésmagának is volt egy kis darab földje, amíg rögöt rög után mi gyermekek a
fejünkbe nem szedtünk mindent, amije volt. Öregsége napjait Vácon töltötte másodszülött fiánál, aki
ott fegyházi orvos volt. Oda jártam én ki hozzá látogatóba s gyakran találtam
őt a püspöki kert egy-egy árnyas lugasában. Egy öreg papi ember társaságában
ült és ketten hallgattak a múltról,
csak néha mutogattak, hadonásztak inkább, mintsem beszélgettek. Ő szegény alig
látott már, társa pedig, az öreg pap alig hallott valamit.
Ez
a pap volt a harmadik pazmanita: Peitler,
az hármuk közül, aki elérte a püspöksüveget. De ami a négyszáz forintot illeti:
ha az apám kérte, akkor a püspök nem hallotta, s mikor a püspök adta volna: az
apám nem látta.
Így
maradtak ketten és ülve egymás mellett, hallgattak a múltról. Azután egyszer
csak elmaradtak a kertből, a püspök beköltözött a palotájából a kriptába, atyám
készült utána.
A
szeme világát elveszítette. De szemeinek az a méla, hosszú szomorúsága,
amellyel valamikor rám nézett, az mindvégig megmaradt tekintetében. Pedig meg
volt velem elégedve. Ha néha röviden, szemérmesen megérintettünk valamit a
múltból és láttam az ő szomorú szemét, mindig azt gondoltam magamban: milyen
jó, hogy csak én látom a te szomorú szemedet, te pedig nem látod az én szomorú
szememet.
Mert
hogy te akkor már elvesztetted ifjú korod illúzióit, amikor ez a szomorúság úgy
belevette magát atyai tekintetedbe, látván a fiad hiú káprázatait,melyekre egy
lánglélek dicsősége és fénye csábítja.
És
te am meg vagy a fiaddal elégedve és atyai szívedben azt hiszed, hogy akkor
csalódtál, mikor oly véghetetlen szomorúsággal néztél a fiadra.
Azóta
éntőlem röppent el az illúziók lenge madárcsapatja, a szomorúság fészket az én
tekintetemben rakott, mert tudom, hogy akkor én csalódtam, te mostan csalódol.
De
édes csalódás volt, és azzal pihentél el, pillangós szemfödelével a
gondviselősnek vagy letakarva.
Te
mindeneket ismertél Zala-vármegyében, Tégedet sokan ismertek. Ez alkalomból emlékezzenek
meg rólad és tudják meg, hogy atyai tisztednek voltál napszámosa, rabja,
áldozata: a jóknak és gyermekeidnek áldása ül sírköved mellett a váci
temetőben.
Forrás: Zalavármegyei Évkönyv 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése