A Székelyföldre akar
menni. – Október elején visszatér Pestre. – A parndorfi táborban. – Erdődre
megy. – Időzése Debrecenben. – Újra Erdődön és Debrecenben. – Fia születése. –
A Csatadal. – Áttételi magát Bemhez.
– Gondoskodása családjáról. – Első erdélyi útja. – Bem és Petőfi. – A
szelindeki és vízaknai csata. – Visszavonulás Déváig. – Visszatér Debrecenbe. –
Összeütközése Mészárossal. – Családja Szalontára megy. – Második erdélyi útja.
– A medgyesi csata. – Útja Kolozsvárra és Szalontára. – Harmadik erdélyi út
Szebenbe. – Szászsebese érdemrendet kap. – Előnyomulás Lugosra. – Bem levele a Honvéd-ban. – Temesvár alatt. –
Debrecenbe megy. – Jelenete Kossuth-tal. – Összeütközése Klapkával. – Ennek
következményei. – Lemondása.
A
költőt 1848. okt. 15-én nevezte ki Mészáros a 28-ik zászlóaljhoz századosnak;
mert e rangban szolgált márc. 21-dike óta a nemzetőrségnél is. Közben azonban
több napig távol volt Pesttől. Ugyanis Jellasics közeledtének hírére Kossuth a
szept. 24-iki nemzetgyűlésen még a tárgysor előtt méltó bosszúsággal emelt
szót, hogy a bán alig 40-45 ezer emberrel kardcsapás nélkül ejtse hatalmába a
fővárost és az országot; ez ellen valamit tenni kell; ő tehát elébb Ceglédre,
majd faluról falura megy hadat toborzani s felhívta a képviselőket, hazafiakat,
hogy ki-ki ugyanezt tegye az általa ismert vidéken. Ekkor Petőfi elhatározta,
hogy toborzani és lelkesíteni a Székelyföldre megy. Ide Kossuth Marosszék
követét, Berzenczey Lászlót, a költő egyik ismerősét, még auguszt. 17-én
leküldte, hogy a lovas határőrök közt 1500-3000 lovast toborzzon, aki ott tövid
időn oly népszerű lett, hogy okt. 16-dikára általános székelygyűlést
hirdethetett egy nagy tábor alakítása végett Agyagfalvára, mely meg is tartatott.
Ezen akart jelen lenni Petőfi is és már előre A székelyekhez című lelkes költeményét írta meg.* (* Akkoriban sehol sem jelent meg.)
Szeptember 24-én indult ő is útnak s feleségét előleges megállapodás szerint
Debrecenen át (szept. 26.) Erdődre vivén, maga a legközelebbi úton Nagy-Bánya
felé akart a Székelyföldre menni.* (* Elutazásának
napja ismeretes egy e napon kelt falragaszból. E nap utazott el Vasvári is.
P.-M., VII. 44. l. A Nemzeti Ujs.-ban azt írja valaki szept. 28-ikáról, hogy a
napokban utazott Debrecenen át. (1848. 124. sz.) Alig ért N.-Bányára,
Teleki Sándor gróftól s az odamenekült kővárvidéki és Kraszna megyei uraktól
azt hallotta, hogy a naszódi biztatásokra a vidék oláh lakói már mind fölkeltek
s tovább nem mehet. Ekkor szept.30-án Erdődre tért vissza. Útközben Szinfaluból
még e napon értesítette Ötvös Mihály Szatmár-megyei alispánt a történtekről;
fölhívta általános népfölkelés szervezésére, mert az előre küldött pár száz
nemzetőr s néhány ágyú nem elég; írja, hogy ő is ott marad s velök harcol. Este
Erdődre ért s másnap tapasztalatait megírta a Pesti Hírlap-nak is.* (* Megj.
okt. 10. E pár napi időzése alatt írta Erdődön: Tudod, midőn először ültünk s a legközelebbi napok benyomásai alapján Élet vagy halál c. költeményeit. Ez
utóbbi Buda elfoglaltatása után, 1849. máj. végén, megjelent külön röplapon s
osztogatták a katonáknak. Egy lenyomatot Havas is említ Székes-Fejérvárról 4 l.
8o év n. (Petőfi: Összes költ. III. 645. l.)
Felhívásának
sikere nem levén, okt. elején kineveztetése végett Pestre tért vissza. Ezalatt
megtörtént szept. 29-dikén a sukorói ütközet, mely után hadseregünk a brucki
vonalon előre nyomult Bécs felé és nehány nap múlva, okt. 9-dikén, az ország
határán, Parndorfnál ütött tábort. Tudjuk, hogy Kossuth terve az volt, hogy a
magyar hadsereg adjon segítséget Bécsnek s ezt határozta okt. 8-án az
országgyűlés is; azonban igen sokan s köztök Petőfi is, nem helyeselték ezt a
tervet, főképpen pedig úgy vélekedtek, hogy a honvédsereg a haza határain kívül
táborozásra nem kötelezhető. Ezért ő is Parndorfra utazott s bejárván a tábort,
heves szónoklatokat tartott a bécsi hadjárat ellen, melyek hatása akkora lett,
hogy a tisztikar és Csányi László kormánybiztos tanácsot tartottak, mitévők
legyenek vele; némelyek hadi törvényszék elé állítását is javasolták. Pár nap
múlva azonban, úgy látszik, Csányi közbelépésére odahagyván a tábort, Pestre
tért vissza.* (* Petőfi e parndorfi
időzését részletesen l. Petőfi a
parndorfi táborban. Éjszaky Károly elb. után Csernátoni Gyulától. Pet.-Muz.
III. 341. l.) Innen aztán kineveztetésével zsebében, szüleit Orlay gondjára
bízván, Erdődre utazott, miről 18-án tudósítja Orlayt és Aranyt. Most, midőn
október 17-dikén újra Erdődre érkezett, okt. 22-ig maradt ott. Ekkor írta apja
dicsősítésére A vén zászlótartó c.
költeményét, ki bárha ekkor 58 éves volt már, mint a Vasvári-féle pesti
önkéntes csapat zászlótartója, részt vett a Jellasics elleni sukorói ütközetben
s csapatával tartott Bruckig és vissza.* (*E
költeményét eredetileg Bajzának küldte el Kossuth Hirlapja számára s nem jelenvén ott meg, Orlaynak
írt, hogy az Életképek-nek adja.
Megj. nov. 19. (Vegyes műv. III. 297. l. Levele Orlayhoz 1848. nov. 3.) Okt.
10-dikéről írja valaki a Márczius Tizenötödikének a Parndorf alatti táborból, hogy „Zászlótartónk a még ifjú vérű
Petőfi, versent gyalogol velünk.” (182. sz. okt. 14. 1848., 730. l.) E szerint
a költő találkozott is a táborban apjával Ez önkéntes csapat szervezéséről l.
u. o. 179. sz.)
Itt
a költő Búcsú c. megható
költeményében elbúcsúzván nejétől, okt. 22-én Nagy-Károlyon át (L. Ti ákáczfák e kertben költeményét)
Debrecenbe zászlóaljához utazott, hol nov. 16-dikáig maradt. Itt újoncok
betanításával foglalkozott. „Egészségem tökéletesen jó, írja Orlaynak nov.
3-dikáról; de mennyi a dolgom? arról csak annak lehet fogalma, aki tudja, mit
tesz az: kétszáz parasztból kétszáz katonát csinálni.”* (* Vegyes
m. 296. l.) Itt és ekkor írta következő költeményeit: Tiszteljétek a közkatonákat, 1848., Hideg idő, hűs őszi éj, Milyen
lárma, milyen vigalom! Itt alszik a költő (Moore után angolból), Hogy volna kedvem, Szeretlek, kedvesem.
A
legutolsó e költemények közül, mely egyszersmind talán a legforróbb és
legismertebb a feleségéhez írtak közt, ez a dithyrambikus rajongás, a mint a
költemény is mutatja, tulajdonképp válasz nejének egy levelére s valóban neje
utóbb, int annak a korlátlan hatalomnak jelét, mellyel férjén uralkodott, e
költeményt különös becsben tartotta. A költő zászlóalját ugyanis
Nagy-Becskerekre rendelték a szerbek ellen s Debrecenből nov. 17-én kellett
útnak indulniok. Neki első elhatározása az volt, hogy zászlóaljával megy s ezt
megírta nejének Erdődre, ki szemrehányó levélben felelt, hogy őt szüléséhez oly
közel elhagyja s vádolta, hogy már nem szereti. A költő e levélre válaszként
írta költeményét, melyben e csodálatos odaadásról szóló sorokat olvassuk: „Lemondanék minden Dicsőségről érted, S
megszereznék érted minden dicsőséget, Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz, Én is azt akarom, Nincs az az áldozat, Mely kicsiny ne
lenne Éretted…”
Valóban,
nov. 17-én nem ment Becskerekre, hanem Erdődre s ezzel már 15-én tisztában
volt. Ezt azonnal megírta a honv. bizottmánynak s egyszersmind január közepéig
szabadságot kért. Nemsokára azonban Orlaytól értesült, hogy fönn bevádolták,
mint szökevényt s törölni akarják a kapitányok sorából. Erre ő dec. 12-éről
megütközve válaszolja Orlaynak: „az igaz, hogy én, miután egyáltalában nem
kaptam engedelmet, engedelem nélkül jöttem el a zászlóaljtól, de azért nem volt
szükség bevádoltatnom, mert magam azonnal tudtára adtam a honvédelmi
bizottmánynak. Ha ezért engemet kitörölnek a kapitányok sorából, fogadom, hogy
én meg őket kitörlöm moraliter az élők sorából.” Szeretne Pestre menni, hogy
személyesen igazítson ügyében, de legalább 10 nap kellene: nem mehet. Orlayt kéri, hogy
kérdezősködjék s tudósítsa az eredményről.* (* U. o. 299. l.) Kellemetlensége ezúttal nem lett; az engedélyt, úgy
látszik Orlay utána járásával, megkapta.
Erdődön
nov. 31-dikéig időzött, hol Itt van az
ősz, itt van újra páratlan gyöngédségű költeményét s az Elpusztuló kert ott a vár alatt címűt
írta; az utóbbit éppen nov. 30-án. Nov. 31-én az egész család Debrecenbe ment.
„Bejöttem Erdődről perepútyostól, mert a környékbeli oláhok nagyon szerelmesen
mosolyognak az odavaló magtárra és pincére, s én nem akartam, hogy családom
utjokban legyen: különben emberhúsra is nagy gusztusuk jött” – írja Aranynak
dec. 1-sejéről. Itt a Harmincad-utcában (Ormós szabó háza) együtt lakott
felesége szüleivel, „békességbe, bár nem minden panasz nélkül.”* (* Arany: Hátrahagy. ír. és lev. III. 181. l.)
A napok egyhangúságába változatosságot hozott Aranyék látogatása, kik dec.
4-9-ike közt voltak nálok; de Pestre kellvén utazniok, tovább nem maradhattak.
Így történt, hogy nem ők tartották keresztvízre a költő egyetlen fiát, ki
nehány nappal ezután, dec. 15-én délben 12 órakor született s amint a költő
leírja, majdnem az anya életébe került; a gyermek is „gyönge, oly rideg, oly
kicsiny, mondhatná oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halvaszületettnek”
vélte. Gyöngeségét még növelte, hogy harmadnapos korában beteg lett s csak
nehezen javult; hanem aztán szemlátomást gyarapodott. De azért az apa elragadtatását
alig lehet leírni. „Kedves barátom, írja
Aranynak, csak két szót írok: apa vagyok, a többit olvasd a fehér papírosról;
szintúgy leolvashatod, mintha ráírnám. Ma délben született fiam, kit holnap
vagy holnapután fognak megkeresztelni. Keresztapja és keresztanyja bizonyos
Arany János és Arany Jánosné. A fiú neve Zoltán.” Elragadtatását még inkább
mutatja Fiam születésére című
költeménye.
A
költő ez alkalommal 1849. január közepéig maradt családjánál Debrecenben; de
gondjai miatt a szokottnál kevesebbet dolgozott. Itt írta A csámpás legény* (* Mindkettőt
s az alább említendő A nagy-szombati
csata címűt utóbb kitörölte, szerző olvasása szerint megjelentek először
Budap. Szemle 1890. márc. füzet. V. ö. Pet.-Muz. III. 65-90. l. Közülök az Egész világ a harcmezőn címűt Petőfi
fogalmazásából kiadta Majláth Béla. Vasárn. Ujs. 1880, 31. sz. Aligha
csalódunk, ha azt mondjuk, hogy e költeményt Orlay azon tudósítására írta, hogy
eltávozásáért bevádoltatott a honvédelmi bizottmánynál s ez törölni akarta a kapitányok
sorából. Erre vonatkozik az, hogy gyermeke még meg sem született, máris
„gyalázatot” hozott nevére. Eszerint dec. 8-12 közt, a Csatadal után írta), Itt
a nyilam! mibe lőjjem? Csatadal,
Egész világ a harcmezőn*, Akasszátok
fel a királyokat, Kont és társai, Fiam születésére, Vesztett csaták, csúfos
futások!, Az év végén, A nagy-szombati csata, Európa csendes újra csendes, Új
év napján, 1849., Buda várán újra német zászló! költeményeit, nagyrészben
az ekkor történt s a hírlapokból értesült események hatása alatt.* (* Ezek közül Akasszátok fel a királyokat s a vele szellemben rokon Kont és
társai címűt dec. 11-15-dike közt írhatta, mindenesetre 15-dike előtt, melyekre
az akkor olvasott Tacitus is befolyással lehetett. Közvetetlen hatással rájok
egyrészt az országgyűlés dec. 6. és 7-diki ülése volt, melyeken Kossuth
indítványára a dec. 2-diki lemondást és trónváltozást érvénytelennek mondta ki,
viszont törvényteleneknek a nov. 6. és 7-diki, most újra megerősített két
manifestumot; másrészt a fel-dunai hadseregnek ugyanerről hasonló tartalmú
nyilatkozata dec. 10-én. Lamberg megöletett szept. 28-án Pesten a hajóhídon,
Latourt Bécsben okt. 6-án az Am Hof
téren egy gázlámpára akasztották. Vesztett
csaták, csúfos futások-at az év végi csatavesztésekre és visszavonulásokra
írta. Ezek: Nov. 23-án Katona Miklós őrnagyot Urbán Dézsnél 15 ezer emberével
csata nélkül megszalasztotta (Közlöny. dec. 6. L. levelét Aranyhoz 1848. dec.
1-ről.); dec. 5-én Kis Ernő megveretett Tomassováczon, Pulszky Sándor alezredes
Kassánál Schlick által; 14-én Máriási
csatát vesztett Aradnál s a tisztek elsők voltak a futásban; ezekhez járult a
főhadnak Windischgrätz előtt való folytonos visszavonulása a Duna mindkét
partján. A nagy-szombati csata dec. 16-án történt, hol Guyon, Makk és
Pusztelnik 1700 emberrel feltartóztatták Simunics 15 ezernyi osztr. hadát;
kivált az Erneszt gyalog-zászlóalj tüntette ki magát s a zászlószázad jelvénye
mellett hullt el, melyért dec. 20-án a képviselőház Görgey ajánlatára
köszönetet é babérral koszorúzott új zászlót szavazott meg nekik. Európa csendes 1849. jan. elejéről az
egész Európában lecsendesült forradalmakra vonatkozik; még csak Magyarország
volt fegyverben. Budavárán újra német
zászló azon alkalomból, hogy jan. 5-én Windischgrätz újra benyomult
kardcsapás nélkül Budára és Pestre. /Az egykorú lapokon: Közlöny, Pesti Hirlap,
Kossuth Hírlapja stb.-in kívül l. főleg Görgey István: 1848 és 1849-ből művét.)
Közülök a Csatadalt 1848. dec. 8-án
egy rövid levél kíséretében Pestre a képviselőházhoz küldte kinyomatás és
szétosztás végett. A levél így szól:
Képviselő polgárok! Milyen nagy fontosságú
lehet egy kis költemény, bizonyítja egy francia tábornoklevele, ki azt írta a
conventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes segédsereget, vagy küldjenek egy
kiadást a marseillaiseből. – Ha elég
buzdítónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi
példányban, amennyit szükségesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a
magyar táborba. Részemről igen óhajtom, hogy miután szigorú körülményeim
elvonták egy kis időre a hadi pályától személyemet, legalább lélekben az alatt
is részt vegyek nemzetem harciban.
Pázmándy
Dénes elnök dec. 14-én mutatta be a költeményt a képviselőházban, mely
tetszéssel fogadta s a honvédelmi bizottmányhoz tette át kiadás végett; ez
azonban aligha intézkedett a nyomban beállott zavarok miatt. Ezért nem lehetett
belőle az a magyar marseillaise minek a költő eredetileg tervezte.* (* V. ö. Pet.-Muz. IV. 78. l. Megj. több lapban
u. akkor: Közlöny, dec. 20, Pesti Hirl. dec. 21. Nemzeti Ujs. dec. 20, Alföldi
Hirlap 1849, jan. 1. Önállóan is megjelent 1849. ápr. 17-én Káránsebesen,
melyből 2 pl. van Pesten a Petőfi-szekrényben (Nemz. Muz.). Ezt hihetőleg a
költő maga adta ki, mert ő akkor Káránsebesen volt.)
Időközben
rendezte ügyeit hadi szolgálatára nézve. A honvédelmi bizottmány távozását
tudomásul vevén, szabadságát január közepéig megadta. Egy Kossuth Lajoshoz
intézett leveléből (jan. 13.) tudjuk azt, hogy hivatkozva költői érdemeire, a
democratia és szabadság eszméinek terjesztésében tanúsított munkásságára,
előléptetést kért. Úgy látszik, hogy ez iránt Vetter Antal tábornoknál is járt,
ki azonban elutasította, sőt gorombán szólt hozzá. A honvédelmi bizottmány sem
teljesítette kérelmét. Ekkor január 13-án újra ír egyenesen Kossuthnak.* (* Ekkor
Kossuth és az egész kormány már január elejétől fogva Debrecenben volt, Pestről
jan. 2-én indultak el.) „Kérelmem inkább Vetter tábornok elé tartozik tán*,
mint Ön elé, írja itt, de azzal az emberrel egyszer beszéltem és többször nem fogok beszélni,
nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a
legcivilisálatlanabb emberek a világon. (*
T. i. Vetter Antal tábornok volt a déli
hadsereg főparancsnoka s a hadügyminisztérium I. oszt.-nak feje. A Vetterrel
való összeütközés történetét l. Vachott Sándorné: Rajzok a múltból II. 104. l.,
de világos tévedéssel a Mészárossal való összeszólalkozás utánra téve. Szerinte
ez az összetűzés is a nyakravaló nem viselés miatt történt. Ekkor, 1849. jan.
elején t. i., Vetter helyettes hadügyminiszter volt. Petőfi kard és nyakravaló
nélkül szabadságideje meghosszabbítása végett jelent meg s a megrovásra goromba
feleletet morogva, távozott. Ezt Vetter bejelentvén Kossuth-nak, ő Vachott Sándort
hívatta fel, hogy hasson a költőre abban az irányban, hogy bírja lemondásra.
Petőfi hajlott volna is rá; de felesége közbeszólt: Egy Petőfi Sándort kímélni
csak kötelességük még a copfos uraknak is. Ezért marad Sándor továbbra is
katona, s nem fog viselni sem kardot, sem nyakravalót. Ez éppen nem csillapító
szavakra Vörösmarty megrovólag szólt, mert ő is jelen volt, megjegyezvén, hogy
ily módon veszélybe keverheti férjét s az ő feladata a csillapítás volna.
Inkább elviselek egy kis veszélyt, mint hogy Sándor megalázza magát, mondá erre
elbízottan a férje, mint mindig, neki adott igazat.) A história bizonysága
szerint némely emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a
hazáért, annál több lealáztatást és méltatlanságot szenvedjenek, s én ezek közé
tartozom. Úgy hiszem, van jogom némi öntudattal tekinteni vissza pályámra, mert
(nem praetensiót, hanem tényt mondok) a magyar köznép között az én dalaim
voltak a szabadság első leckéje, megjelenésem előtt hírét sem hallotta ennek az
eszmének, amelyért most harcol, és ezért nem volt egyéb jutalmam, mint a
folytonos megalázások, de soha még csúfabbul senki nem bánt velem, mint Vetter.
Windischgräcz különben viselte volna magát irányomban. Azért Önhöz fordulok: ha
meghallgat Ön, jó, ha meg nem hallgat, úgy az Isten sem kívánhatja tőlem, hogy
még tovább is járjak házról-házra avégett könyörögni, hogy legyen szabad karom
és fejem erejével a hazának szolgálni. Nem előléptetést kérek többé, nem is
fogadom el mindaddig, míg hadi tetteim azt követelni nem fogják; csak arra
kérem Önt, tetesse át a 28-dik zászlóaljtól Bem táborához; ha dicsőséggel nem
harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni,s mostanában, véleményem
szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember.”
Ha
azonban ott nem volna üres kapitányi hely, néhány 100 frtot kér avégre, hogy a
katonáskodást Bem mellett tanulhassa, mint magánember, „s ha megtanulta, le
fogja róni tetteivel e kölcsönt, mert neki meggyőződése, hogy egyike lesz a
haza megmentőinek”. Végül személyes értekezésre időt kér tőle. Ez, úgy látszik,
megtörtént; a költő az áthelyezést pár nap alatt megnyerte.
A
közéletben tapasztalt szenvedéseihez járultak családi bajai. Napával nem tudtak
összeférni s nem egyszer keserűen és indulatosan panaszkodott miatta Könyves
Tóth Mihálynak. Leggyakrabbi oka az volt a heves jeleneteknek, hogy napa a
gyermekágyból lábadozó leányának egyet-mást megtiltott, miért ez néha
megharagudott és sírt. Így jan. 6-dikán Petőfi sírva találván nejét, újra
hevesen összevesztek; napa kijelentette, hogy hazamegy s leányát és unokáját
otthagyja. Ekkor jan. 7-dikéről ír Aranynak, arra kérvén, hogy feleségét küldje
be pár hétre Debrecenbe hozzájok, s mikor elég erősek lesznek, vigye őket
magával Szalontára. Arany jan. 12-én válaszolt, hogy ő beteg, neje egyelőre nem
mehet be; hanem vigye el Petőfi maga Szalontára családját, vagy ha ez nem
történhetik meg, mihelyt kell, maga bemegy érte Debrecenbe. Petőfi valóban ezt
akarta tenni és aztán Szalontáról utazni tovább Erdély felé; azonban a nagy
hideg ebben meggátolván, Vörösmartyék gondjaira bízta családját; de erről
Aranyékat nem értesítette, csak febr. 14-én, midőn Erdélyből Debrecenbe tért
vissza. Ebből Arany, ki levelén kívül a nála járt s Debrecenbe utazott Egressy
Gábortól is izent a költőnek*, azt következtette, hogy Petőfi megharagudott rá
s jan. 26-án már Petőfinének is írt e tárgyban, ki azonban szintén nem
válaszolt. Ebben a nyugtalanságban élt Arany, míg Petőfi már említett február
14-diki válasza meg nem nyugtatta. (* Egressyék
jan. 14-16-ikán lehettek Szalontán s körülbelől 18-án értek Debrecenbe. Arany:
Hátrah. irat. és lev. III. 190. l.)
A
költő január közepén indult Debrecenből többedmagával Bemhez s Nagy-Váradon,
Fekete-Tón, Csucsán, Kis-Sebesen át Kolozsvárra ért. Innen Tordán át
Balázsfalva felé akart menni; de az út az oláhok miatt nem lévén biztos,
Szamosújvárra ment*, onnan Deésre, hol útitársaival együtt az ú. n. Veres
fogadóban szállt meg s fölkereste Medgyes Lajos deési ref. papot és
költőtársát. (* Pet.-Muz. II. 28. l.
Csernátoni Gy. Két kortárs Petőfiről és Adatok Petőfi haláláról. Vasárn. Ujs.
1860 42. sz.)
Deésről
jan. 19-dikén délre Besztercére utazott, hol egy ismerősével találkozván, vele
még aznap este elindult Szász-Régenbe és Maros-Vásárhelyre, hová 21-dikén
érkeztek meg.* (*„Ő a Királyhágón túli
események sötét képei elől menekült Erdélybe. Egy szivárványt látott
fellegeinken s e szivárvány őt Erdélybe vezette”, mondá ez ismerősének, ki
naplójegyzeteit névtelenül adta ki a Vasárn. Ujs.-ban. 1860. 506. l. V. ö. Erdélyi út. Petőfi újabb reliqu. 6. l.)
Útközben borús kedélye vidulni kezdett, a téli panoráma változatos képei jól
hatottak rá, miközben mondá:
-
Vagy nem térek többé vissza, vagy csak úgy, ha a háború ítélőszéke elé vitt
végzetes dilemma jól dől el. Ha elesem, fiamnak Vörösmarty – mint ígérte –
atyja lesz; nőm pedig, mondá rajongással, nem fog engem túlélni.
Maros-Vásárhelyt
a jan. 23-diki szebeni csatában megsebesült katonákat hozó szekerekkel
találkozván, útitársai többen ott maradtak;ő 23-dikán estve besztercei
útitársával Szelindek felé indult. Ja. 24-dikén Medgyesen a fogadóban Lisznyay
Kálmánnal találkoztak, ki Petőfi nyakába borulva, így tört ki:
-
Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét is kockára
tettek?
Alig
tudta a költő őt lecsillapítani.
-
Itt most az én helyem, Kálmán -, itt kell most mindnyájunknak babért keresni s
meglásd, az én pegazusom az ágyúk zenéje közt csak új tüzet nyer.
Medgyes
és Nagy-Selyk közt (jan. 25.) az országúton nagy csapat székely lovassággal és
gyalogsággal találkoztak, kiket Kiss Sándor alezredes vezetett. Bem bocsátotta
őket haza Szelindekről, hol ekkor táborozott, hogy szervezzék a székely
fölkelést, honnan pihentebb erőt várt Gál Sándortól. A költő reszkető hangon s
kínos sejtelemmel kérdezte, hog visszavonulás-e ez, Az őrnagy megállítja lovát
s röviden megadja a felvilágosítást, miközben a mintegy másfél ezernyi katona
kíváncsian köréjük csoportosul. Elváláskor az őrnagy azt kérdi:
-
Mi a neve százados úrnak?
-
Petőfi – felelt a költő.
-
A poéta? – kérdi egy erős hang a huszárok soraiból.
- Az – válaszolt a költő, mire mennydörgő
éljen-kiáltás hangzott fel s mindenki a szekérhez nyomult, közelről akarván látni
a költőt, ki lángoló arccal megindultan vette le fövegét s nyújtotta kezét az
oda siető székelyeknek. „Soha jelenet nem volt rám ily hatással, írja a
névtelen tudósító.” Nem tudtam: a költőt csodáljam-e, ki neve dicsőségével a
székelyföld utolsó kunyhóját is be tudja tölteni, vagy leboruljak a nép
előtt,mely elszigeteltsége, mostoha viszonyai közt is ismeri jeleseit s
fellelkesül azok neve hallásán… tán ekkor fogamzott meg lelkében a szándék,
miről későbben oly gyakran szólt, hogy a székelyek, vérünk e virága közt fog
megtelepedni.”
Még
aznap Szelindekre ért s jelentkezett Bemnél, ki benső örömmel fogadta, a
tisztek, sőt a közhonvédek is valódi lelkesedéssel üdvözölték.
Petőfi,
ki csak azt tudta Bemről, hogy a gyáván és gyalázattal elveszett Erdély
visszafoglalására s a könnyű győzelmeiben merésszé lett ellenség megfékezésére
dec. 1-én őt nevezték ki az erdélyi hadak fővezérévé s ki út csupán a lapokból ismerte határozott, elszánt
föllépéséről, merész előnyomulásairól és gyors sikereiről: meglepve látta maga
előtt a botjára támaszkodó, kis termetű, roskatag, kalmuk-arcú szürke öregurat
fekete viaszosvászonnal borított kis sapkájában, kinek katonai jelszava a
föltétlen engedelmesség és határozott szigor volt. De a meglepetést nála rögtön
a bámulat és csodálat foglalta el; az a rajongás és bizalom, mely a seregben
élt iránta, gyorsan átszállott reá is; s ő, ki tekintélyt nem akart elismerni
maga fölött, vak engedelmességgel függött
Bem szavain és tettein, rajongó lelkesedéssel kísérte hadi mozdulatait.
Valóban Bem egészben véve csodálatosa megfelelt a forradalmi vezérről táplált
képzelemnek. Gyakorlott katona és főleg tüzér volt; aggodalmakat nem ismert és
nem táplált; saját magában és szerencsecsillagában vak bizalma volt; bírta
magát egyszerűsége mellett is a zárkózottság, komorság, határozottság és
bátorság nymbusával környezi.
De
ezt „a mély tiszteletet és szent szeretetet” a hadvezéren kívül Petőfi még
inkább érezte Bem, az ember iránt. Bem, ki a szabadságharcok iskolájában nőtt
föl, ki mint politikus, éppen oly rajongó és ábrándos volt talán, mint Petőfi
megértette, méltányolta, megkülönböztette a költőt s lángeszének értékét egész
teljességében fölfogva, neki maga mellett azonnal különleges állást biztosított,
segédtisztjévé nevezte*, oldala mellett tartotta s a szenvedélyesen harcvágyó
és bátor ifjút a csaták hevében óvta és tartózkodásra intette. (* A Szebennél jan. 21-én elesett Térey helyébe.)
Másrészről Bem, kinek szeme előtt honának nagy szabadsághőse, Kosciusko lebegett,
mintegy ennek példáját követte, kinek szintén költő, Niemcevicz Julián volt
hadsegéde. De legyen bár ez utóbbi állítás csak hozzávetés, az bizonyos, hogy
Bem tisztelte és melegen ragaszkodott a költőhöz, „a szegény költő”-höz, mint néha
nevezte; kitüntette, helyreállította katonai becsületét, melyet némelyek
megtagadtak tőle; védte, midőn a kormány egy pár képviselőjével összetűzött;
rangját visszaadta, előléptette, vitézségét érdemrenddel jutalmazta s így
köztök az apa és fiú közti viszony fejlett ki, melyben Petőfi utóbb bizalmasa
és meghittje lett a vezérnek.* (* A költő
még Szelindeken lerajzolta Bemet profilban, Bem aláírta. E képet mindig magánál
hordta neje arcképével együtt L. Mezei J. Visszaemlékezés.
Vas. Ujs. 1880. 15. sz. V. ö. a költő megérkeztéről Szelindekre Bauer őrnagy: Hagyományai. 1870, 120. l. Még aznap, hogy
megérkezett a költő, egy rögtönzött dalárda által elénekeltette Bem ablakai
alatt a „Búsul a lengyel”-t, mi az
öreg vezért nagyon elérzékenyítette. Bauer még egy pár érdekes adatot hagy ránk
a költő tábori életéről. Ugyanis Szelindeken el volt ragadtatva a kis sereg
hősiességétől s irigyelte magasztalt dicsőségét, melyben nem osztozhatott.
Bauerrel jó ismeretségben állt, nagyon sokat társalogtak együtt, a tárgy mindig
a haza és neje voltak. Társalgása mindig búskomoly volt.)
Szelindeken
volt Petőfinek először alkalma részt venni valódi csatában, mégpedig abban a
pillanatban, midőn vezérét a szerencse egy időre elhagyni látszott; de midőn
rendíthetetlensége és tehetsége csak annál jobban csillogott. Szelindek
katlanában, a szeben-medgyesi országúton folyt la a jan. 30-iki csata, miután
az ellenség nyolc napi pihenőt engedett Bemnek. A katonák éppen úgy viselték
magukat ezalatt, mint a vezér, nyugodtan, sőt vígan. Volt cigányzene, dalárda,
mely az esti órákban Bemnek, aztán Petőfinek tisztelgett, ki megvendégelte őket
borral, szivarral. Ily vidám hangulat uralkodott a csata napján s a du. 2-8-ig
tartott csatában is, mely minden oldalon az ellenség visszavonulásával
végződött. Másnap Bem, tudva azt, hogy segélyt csak a Maros völgyén kaphat,
előbb egy áltámadást kísérlett meg mely az ellet Szeben felé visszavonulásra
kényszerítette, febr. 1-én pedig Kemény Farkast Dévára előre küldvén, hogy a
magyarországi segélyt hozzá vezesse, maga Vízaknára vonult, hol erős állást
vett; itt akarta bevárni a segélyt. A véres vízaknai csata itt folyt le febr.
4-én, melyben Bem megveretett és Szerdahely felé menekült. Több tanú hagyja
fönn, hogy a csata kezdete előtt Bem meghagyta a költőnek, hogy tartsa magát
kívül a tűzvonalon; mert nem szeretné, hogy a magyar nemzet egyik jeles költője
ott vesszen.
-
Köszönöm, tábornokúr a figyelmeztetést, felelt, most megígérem; de nem tudom,
mit fogok tenni akkor, midőn az ágyúk dörgését fogom hallani.* (* Visszaemlékezés
az 1848/49. évi szabadságharcra Erdélyben. II. kiad. 1880. 9-11. l.
Pet.-Muz. II. 30. l. Mezei József: Visszaemlékezés a szabadságharcra.
(Vasárn. Ujs. 1880. 15. sz.) V. ö. Szőcs Géza: A vízaknai honvédek. Emlékfüzet. 1890. 7-8.l. Bauer őrn. Hagyományai. 141.l. Imreh Sándor és
másik is azt állítják, hogy Petőfi ekkor nem századosi egyenruhát, hanem sötét
magyar öltönyt, széles kardot, tollas Kossuth-kalapot viselt. A
visszavonuláskor nyeregtelen lovon ült, vagy mert lovát kilőtték alóla, vagy
mert nyergét elvesztette. (?) V. ö. Imreh Sándor: A vízaknai csata és visszavonulásunk Piskiig. (Vasárn. Ujs. 1891)
és Petőfi Vízaknán. (Pet.-Muz. I. 123. l.)
Valóban
nem engedelmeskedett. Hol Bem közelében tartózkodott, kivel együtt vonult ki,
hol a jobbszárnynál lovagolt, melyet Bethlen Gergely gr. vezényelt. Most az
ágyúknál járt, majd a csatárlánchoz vágtatott, buzdított, bátorított s midőn
Bethlen a csata folyamán rohamot vezényelt, ő is együtt ment velök. Rövid idő
múlva Bem parancsából Bethlen visszarendelte a rohanókat, de ezt Petőfi nem
hallván a zajban, többekkel folyton előre rontott, miből utóbb közte és Bethlen
közt összeszólalkozás keletkezett; a költő rosszallta a visszarendelő
parancsot, míg meg nem értette, hogy az Bemtől eredt; Bethlen pedig neheztelt,
hogy a vezényletbe avatkozott, mihez joga nem volt.* (* Némely adat szerint Petőfi maga volt, ki Vízaknánál rábeszélte Bemet,
hogy az osztrákok színleges visszavonulásakor hagyja el erős állását és
támadjon, ami aztán az egész csata lefolyására végzetes volt; mert a mieink az
ellenség pihent tartalékának és jól elhelyezett ágyúinak torkába jutottak. A
parancsot ő vitte s kilépvén a sáncból, kivont karddal előre lovagolva, torka
szakadtából kiáltá:
Ha félkezünk leszakad is,
Ha mindnyájan itt
veszünk is:
Előre!
(Csatadal)
(P. Szatmáry Károly. A
vízaknai csata és Dani bátyám emlékezete. Vasárn. Ujs. 1890.)
Bem
megvert seregével még aznap Szerdahelyre ért. Belátván azonban, hogy a
menekülés egyetlen lehetősége a keménnyel való egyedülés, már éjfél után
Szászsebesbe sietett, melyet rohammal vett be. Itt bevárta a falak megett az
ellent, mely 5-dikén estig ágyúzta a várost, melyet Bem 6-án délelőtt 10 óra
tájban odahagyván*, Szászváros felé indult. (* A költő, mond Imreh Sándor id. cikkében, állandóan Bem mellett lovagolt
az úton. Midőn 6-án reggel Bem Szászsebes nyugati kapuján kilovagolt s
távcsövével megszemlélte az ellenséges hadállást, Petőfi is vele ment és
mellette lovagolt ki Szászsebesről Szászváros felé de. ½ 10-kor.)
Szászváros felé indult. Az előhaladás útját az oláh felkelőktől Czetz alezredes
tisztította meg, mialatt Bem ágyúival fedezte a visszavonulást. Így tölt el a
nap. Estve Szászvárost az oláh fölkelőktől megint rohammal kellett bevenni; de
már éjfélkor a gr. Bethlen Gergely merész dévai lovaglása és hírt hozása után
tudta, hogy Kemény Farkas Piskinél áll s a magyarországi segédhad is reggelre
Szászvárosra érvén, Bem újra az ellenség elé ment s Kemény megérkezésére
számítva, csatát állott, melyben, midőn ágyúit meg akarta menteni jobb
középujját elveszítette. Ez a bámulatos visszavonulás volt Bemnek legfényesebb
haditette. Vasereje, kitartása, bátorsága a legnagyobb tűzben hidegvére a
legfőbb veszélyben, a beléje vetett hitet katonáiban a legmagasabbra fokozta s
másrészt a legjobb iskolát nyújtotta nekik. Még aznap kimerült 1200 emberével
Dévára lovagolt (febr. 7.); az ellenség föltartóztatását Piskinél Kemény
Farkasra bízta, hol a nagy csata 9-én folyt le.
A
piskii csatát Petőfi már nem várta be. Bem, mint Bauer írja, rábírta, hogy
futárként menjen Debrecenbe, hová 8-án indult el, csatlakozván a Dévára
menekült magyar családok fedezetéhez, mely őket Bem rendeletére Nagy-Várad fel
kísérte.* (* Czetz: Bem’s Feldzug 1850,
196. l. Bauer őrnagy Hagyományai 163.
l. „Egyszersmind értekezett (Bem) Petőfi Sándor nagy költőnkkel is és rábírta,
hogy gr. Andrássyval ezen fedezethez csatlakozzék – írja Bauer -, miután vétek
volna életét csatákban kockáztatni, és neki inkább kötelessége hazáját arany
tollával, mintsem durva vassal szolgálni”.) Gyöngéd módon távol akarta tartani
őt a bekövetkező véres csatáktól. Debrecenben a legkülönbözőbb hírek
szárnyaltak Bemről; ő aztán febr. 15-dikén megírta rövid vonásokban a
visszavonulás jeleneteit a Közlöny
számára* (* A szelindeki csatáról is írt
febr. 3-dikán Vízaknáról levelet, mely a Közlöny febr. 9-diki számába jelent
meg; emez febr. 17-dikén.), egyszersmind a nyert benyomások hatása alatt Négy nap dörgött az ágyú c. költeményét
írta e napok és Bem dicsőítésére, melyet szintén cáfolat gyanánt kiadott a Márczius Tizenötödiké-ben* (* Megj. febr. 19-én.), hol lelkesedve így
szól:
Oh Bem, vitéz vezérem, dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes szemekkel bámulom.
Nincsen szóm,elbeszélni nagy hősiességedet,
Csak néma áhítattal szemléllek tégedet,
S ha volna ember, kit mint Istent imádanék,
Meghajlanék előtted, térdem, meghajlanék…
Cikkéből
hasonló lelkesedés szól: „Azon sereg, mely négy napi szinte szakadatlan
csatatűzben úgy viselte magát, azon sereg, melyet Bem vezérel, lehetetlen, hogy
ne győzzön! Szeretném Bemet egész nagyságában felmutatni a nemzet, a világ
előtt, de ahhoz több és nyugodt idő kellene, hogy lelkem minden erejét
összeszedhessem, - most csak e puszta vázlatban leírt tények szóljanak
mellette.”
E
debreceni időzése alatt tűzött össze Mészárossal, kinek, valamint Kossuthnak
is, sürgős leveleket hozott. Midőn Mészárosnál személyesen jelentkezett,
megkorholta, hogy kihajtott inggallérral, nyakravaló és kesztyű nélkül jelent
meg előtte; mert ebben kicsinylést s a katonai fegyelem lenézését látta.
Meghagyta tehát, hogy ne öltözzék „á la Hamlet-divat” szerint; hanem előbb
kössön nyakravalót, húzzon kesztyűt s úgy jelenjék meg újra. Petőfit, ki ebben
kicsinyes hatalmaskodást látott, Mészáros dorgálása s kivált az öltözetére
alkalmazott elnevezés fölingerelte s nem jelent meg többé.* (* V. ö. Mészáros: Emlékiratai. II. 140. l. Azt
írja itt, hogy a költő utóbb kiadott satiráján „jót kacagtam s melyet a
becstelenített honvédtisztek is jónak találtak. És ez szép volt, s még szebb
volt az, hogy Bem őt ezért őrnaggyá nevezé ki.” Ez utóbbi állítás nem való; Bem
nem ezért nevezte ki.) Mészáros ekkor febr. 16-án magához hívatta s
megrendelte, hogy a katonai rendet vagy tartsa meg vagy mondjon le. A költő még
aznap levetette egyenruháját s febr. 17-én levélben is megírta ezt a
miniszternek élesen és dacosan, azt mondván, hogy polgári ruhában megy vissza a
sereghez közkatonának. Mészáros a lemondást megjegyzés nélkül elfogadta s febr.
18-án kiadta az egész levelet a Közlönyben
minden magyarázat nélkül. Erre adta ki Petőfi, mintegy felelet gyanánt Nyakravaló c. epigrammáját a Márczius Tizenötödike febr. 20-diki
számában. Jellemző Mészáros természetes jóságára, hogy az egész ügyben semmi további
lépést nem tett, hanem febr. 21-dikén*
szó nélkül vette tudomásul a lemondást. (* Török János kéziratgyűjteményéből kiadva Vasárn. Ujs. 1874. 13. sz.)
A
költő valóban kiragadta magát a családi kötelékekből s már febr. 23-án Erdélybe
indult. Megelőzőleg azonban febr. 22-én megint írt Aranynak, hogy feleségét,
fiát és ennek dajkáját vigye magához. E levélre Aranyné Debrecenbe sietett
értök s Petőfiné május 5-dikéig Szalontán lakott, fia azután is ott maradt máj.
29-dikéig.
Petőfi
febr. 25-én már Kolozsvárott volt, mint Burián Pál antiquarius könyvkereskedő
vendége, kinek emlékkönyvébe febr. 26-án e jelentős sort írta be: „Lantom,
kardom tied, oh szabadság!”* (* Pet.-Muz.
I. 307. l.) Pár napi időzés után tovább indulván, Medgyesen csatlakozott
Bem seregéhez, mely ekkor Czetz ezredes vezényletére volt bízva; maga a vezér
Beszterce vidékén harcolt Urbán ellen s csak március 1-én este érkezett vissza.
A költőnek Csatában című, Medgyesen
kelt költeményéből világos, hogy midőn ott március 2-3-án Bem véres csatája
lefolyt, ő is jelen volt, s részt vett a 3-5-diki visszavonulásban is
Segesvárig. Azonban váltólázban szenvedvén, Bem egy katonai megbízással
Kolozsvárra küldte, hogy magát kipihenje és gyógyíttassa. Ez hihetőleg március
5-6-án történt Segesvárt, hová Bem Erzsébetvároson át márc. 5-én érkezett meg.*
(* Gesztessy László: Hogyan született Petőfinek egy költeménye? (Vajda-Hunyadon c.
cikkében azt mondja, hogy Ebesfalván (Erzsébetváros) találkozott életében
először Petőfivel, kihez Teleki Sándor gr. vitte be s a költő e szavakkal
fogadta: „Fogd meg a pulzusomat, te borbély.” Gesztessy Bem háziorvosa volt s
ezóta jó pajtásságban élt a költővel. Magyarorsz. és a Nagyv. 1867. 606. l.)
A
költő Teleki Sándor gróffal előbb Maros-Vásárhelyre utazott* (* Itt
írta Bizony mondom, hogy győz most a magyar költeményét, mely a Közlöny márc.
15-diki számában jelent meg, midőn e nap évfordulóját megülték Debrecenben.),
honnan egy decsi származású Rácz Gyula nevű honvédhuszárral (utóbb kudúi
birtokos) Szász-Régenen, Tekén át, hol ebédeltek, estére Sajó-Magyarosra érkeztek, s
megszálltak Fejérváry Károly földbirtokosnál. Másnap,hihetőleg márc. 8-án
Deésre mentek, útközben írta Pacsirta
szót hallok megint c. költeményét Bethlenben. Deésen elválván Telekitől, ki
Nagy-Bányára utazott, Kolozsvárra ment, hol ismét Burián vendége volt, míg
jobban lett.* (* L. erről Két kortárs Petőfiről (Pet.-Muz. II.
23., 26. l.) Hory Béla: Petőfi
Kolozsvárt. (U. o. V. 101. l.) Innen néhány napra Szalontára rándult,
családja látogatására; bizonyítja ezt ott írt Péter bátya c. költeménye, mely márc. 29-én jelent meg a Nép barátjá-ban. Innen márc. 26-dika
tájt indult újra erdélyi útjára. Útközben Bem diadalainak hallatára
Bánfi-Hunyadon írta Az erdélyi hadsereg c. költeményét. Márc. 28-30-án Miklós
Miklós ref. pap vendége volt Tordán* (* V. ö. Havas helyes számítását. (Petőfi:
Összes költeményei. III. 656. l. e költeményhez írt jegyzetében). Petőfi márc.
30-án Miklós Mikósnak leírta emlékül e költeményét. (Facsimileben l. Pet.-Muz.
I. 1-ső füz.) U.o. l. Váradyné: Egy
költemény története, és u. csak tőle: Emlékezés
Petőfire. (Erdélyi Híradó. 1888. 1-3. sz.), ápr. 1-én Szebenbe ért s
mint közvitéz jelentkezett Bemnél, aki rangját azonnal visszaadta, újra
segédjévé tette s megajándékozta egy vén arabs lóval, melyet a télen maga
használt.* (* Erről napi parancsa kelt
Szászsebesen ápr. 3-án. 1848-49. Tört. Lapok. 1895. 197. l.) Itt vett részt Bem elényomulásában Szászsebesre,
hol ápr. 12-ig időztek. Bemet Szászsebesen díszítették fel a nemzetgyűlés
küldöttei az elsőrendű katonai érdemrenddel; a vezér pedig 10-én osztotta szét
a kisebb érdemrendeket serege jobbjainak. „E sorok írójának szerencséje van
ezek közé tartozni, írja Petőfi. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig
túlságosan, nem azáltal, hogy érdemjelt kaptam, hanem azon mód által, mellyel
azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom,
hogy e jelenetet ki ne írjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem,
bal kezével, mert jobbja még föl van kötve, s ezt mondá: „bal kézzel tűzöm föl,
szívem felőli kezemmel!” s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! –
az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szegény ember, de istenemre mondom,
ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is
reszket a lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom önnek, mint
atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet”.* (* Szászsebes, ápr. 11. Petőfi levele a Közlöny-ben ápr. 26-án. Egyidejűleg jelent meg Az erdélyi hadsereg c. költeményével.)
Bem
ápr. 13-án hagyta oda Szászsebest, hol Petőfi Ki gondolná, ki mondaná költeményét írta a febr. 5-6-diki napok
emlékére. Még aznap Déva alá szállt, 14-én Vajda-Hunyadra kocsizott s a
Hunyadi-várban töltött pár órát. Petőfi Gesztessyvel egy másik szekeren követte
Bem kocsiját s délben érkeztek meg. Midőn már az út egyik magasabb pontján a
költő szemébe tűnt az akkor még régi alakjában fönnálló vár, a nagyszerű
látvány, a goth-tornyok a távolban a legnagyobb lelkesedésre hangolták s
mintegy felugorva ülő helyéből nézte a közeledő várat. Még aznap estére
Hátszegre kocsiztak s ott éjfél után írta Petőfi Vajda-Hunyadon c. költeményét Bem dicsőítésére, melyet Gesztessy
reggeli látogatásakor németre fordítva megmutatott Bemnek, ki a Hunyadival
összehasonlítás hallásakor megindultan könnyezett.* (* Gesztessy: Hogyan született
Petőfinek egy költeménye? (Magyarorsz. s a Nagyv. 1867. 606. l.) Több Bemre
vonatkozó költeményét maga Petőfi is lefordította Bem számára német v. francia
nyelvre.)
Míg
Bem seregének egy része Dobra felé a nagy úton haladt Lugosra Bánffi János
alatt, addig az ősz vezér ápr.16-án némi ellenállás után átlépvén a Vaskapun,
estére Obrezsára s 17-én reggel Káránsebesre érkezett. Itt töltötte a napot,
hol Petőfi kinyomatta a Csatadalt a
katonák számára, úgy látszik, Bem rendeletéből; megírta a Bánátba lépés
eseményeit, a székely katonák bátorságát s a „csodagyerekek”-ről, A székelyek címmel, ugyanott költeményt
is írt, mely levelével egyszerre jelent meg a Közlöny-ben (máj. 1.)* (* A
székely fiúk hősiességét Bem hadi jelentése is kiemeli ápr. 17-ről. (Közlöny
ápr. 26. Pet.-Muz. V. 131. l.) V. ö. Bem’s Feldzug in Siebenbürgen, Czetz-től.
277-78. l.)
Bem
19-én reggelre már Lugoson volt* (* Lugoson a nép Bemet óriási lelkesedéssel
fogadta, a papság feje letérdelt előtte az utcán s egy szemtanú írja, hogy a
nép a költőt felismervén, lelkesen megéljenezte. (Lendvai Miklós: Petőfi S. Temesvárott.
Pet.-Muz. II. 253. l.), honnan pár nap alatt Temesvár alá akart szállni,
gyors megrohanással remélvén a vár elfoglalását. Erre nézve 17-én Káránsebesen
vette Kossuth és a hadügyminiszter rendeletét, mely szerint az Arad alatt
(Vingán) táborozó Vécsey tábornok 3-4000 embert küldhet segítségére. Bem e
tervet helyeselvén, Villám alezredest Radnáról Lugosra rendelte s kérte
Vécseytől a segélyt. Villám pontosan meg is érkezett; de Vécsey nem küldte a
csapatokat, sőt Villámot is visszarendelve, a dandárparancsnokságról letette.
Ekkor Bem terve meghiúsulta miatt bosszankodván, ápr. 23-dikán Lugosról éles
hangú levelet küldött a honvédelmi bizottsághoz, melyben Vécseyt vagy
hazaárulónak, vagy gyáva és tehetségtelen katonának tartja és letételét kéri.
Ezt a levelet Bem beleegyezésével Petőfi lefordította s beküldte Bem hivatalos
lapjába, a Honvéd-be, hol ápr. 28-án
egész terjedelmében megjelent s átvették a többi lapok is. Felesleges
megjegyezni, hogy a levél óriás föltűnést keltett; Vécsey azonnal levelet írt
Kossuthnak, melyben követelte, hogy őt és Bemet hadi törvényszék elé állítsák,
a törzstiszttel lemondással fenyegetőztek. E levél kiadása hihetőleg Petőfi
műve, ki a forradalmi hangulat ébresztése és a kellő ellenőrzés céljából,
tudva, hogy a honvédelmi bizottmány úgysem fogja kiadni, rábeszélte Bemet a
közzétételre.
Ben
aztán ápr. 24-én odahagyván Lugost, 26-án már Freydorfnál állott Temesvár alatt
s ide áttevén főhadiszállását, ott maradt máj. 6-ig. Itt történt, hogy május
3-án Petőfi „vezérkari századost” máj. 1-én kezdődő ranggal és illetményekkel
őrnaggyá nevezte ki és továbbra is segédtisztének hagyta. A költőt ez a
kinevezés a legnagyobb örömmel és hálával töltötte el, helyzete azonban nem
volt könnyű a kormánnyal szemben.* (* Petőfi
időzéséről Freydorfban l. Lendvai Miklós cikkét: Petőfi S. Temesvárott. Az időre
nézve számos tévedéssel, azt írja hogy a csapatszemlénél a Vadász erdőben a költő Bem oldalán lovagolt s a katonák éppen úgy
megéljenezték mint hadvezéröket. A költő komoly katonai tisztelgéssel fogadta
az üdvözléseket, Bem pedig örvendett, hogy kedves költőjét annyira szeretik.
Eltávoztok után a huszárok énekelték a Talpra magyart (Nemzeti dal) s némelyek
szavalták ismertebb költeményeit azután
is soká emlegették. Bem őrnaggyá kinevező parancsát l. 1848-49. Tört. Lapok.
1895. 197. l.)
Ugyanis századosi rangjáról febr. 16-án lemondott, ezt Mészáros elfogadta (a/h.
4162. sz.a.) s új kineveztetése megerősítve még nem volt. Most, hogy Bem
őrnaggyá nevezte ki, okvetetlenül szükségessé vált az előbbi függő ügy
elintézése is. Mindezeknél fogva Bem, el akarván különben is távolítani a
költőt a megint következő véres csaták színteréről, már május 4-én levelekkel s
Kossuth-hoz és Klapkához ajánlatokkal ellátva
Debrecenbe küldötte futári minőségben. Ajánló levelében a többek közt
ezt írja Kossuth-nak:
„Tegnap
írt levelemet ma viszi Önhöz Petőfi úr, kinek tehetségei, hazafisága s nemes
jelleme, kétség kívül eléggé ismeretesek Ön előtt. Ön küldötte őt hozzám,
Kormányzó úr; s ezt melegen köszönöm, mert az ő eszméi, bátorsága és ügyessége
nagy szolgálatokat tettek nekem. Most, hogy a dolgok szerencsésebb fordulatot
vettek, s ő az Ön keze alatt jobb szolgálatokat tehet hazájának, futárul küldöm
őt Pestre, hogy vigye Önhöz sürgönyeimet. Petőfi úrnak szüksége lesz, hogy egy
ideig, egészsége helyreállítása végett Pesten maradjon; s mivel úgy találom,
hogy szolgálatai jutalmat érdemelnek, bátor voltam őt őrnagynak kinevezni s
kérem, legyen szíves megerősíteni a kinevezést.”* (* Kinevező oklevelét Bem aláírásával l. Pet.-Muz. III. 39. l. az ajánló
levelet Vasárn. Ujs. 1875. 2. sz.)
A
költő, ki oly elhatározással hagyta el könnyek közt Bemet, hogy lemond, ha
kinevezését meg nem erősítik, máj. 4-én este Szalontára s onnan 5-én reggel,
gyermekét s a dajkát Aranyéknál hagyván, nejével Debrecenbe utazott, hol
értesülvén apja haláláról, már 7-én Pestre szándékozott menni, hogy rendbe
hozza „földúlt családi ügyeit.”* (* Levelét
Aranyhoz máj. 6-dikáról.) Máj. 6-án tehát jelentkezett Bem sürgönyeivel
elébb Kossuth-nál, azután a helyettes hadügyminiszternél, Klapka Györgynél.
Kossuth, kinek, mint az elébbiekből láttuk, a Vécsey-féle ügy „végtelen sok
zavart” és „roppant kellemetlenségeket” okozott* (* L. levelét Bemhez 1849. máj. 10. Kossuth L. levelei Bem altábornagyhoz.
1870. 57. l.), „kicsinylőleg” fogadta s
midőn őrnagyi kineveztetésének megerősítéséről van szó, Klapkához
utasította, ki már hívatta is. Klapka éppen oly hidegen, sőt gorombán fogadta s
a kihallgatás tovább tartott egy óránál, mely kivált a Bem levele körül
forgott.
-
Ki tette közzé Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében a Honvéd c. lapban? – kérdé Klapka.
-
Én.
-
S hogy merte azt tenni?
-
Mert parancsom volt rá.
-
S ki parancsolta?
-
Bem tábornok.
-
Az nem igaz!
-
De igaz, miniszter úr, én nem szoktam hazudni, sem önnek, sem senki másnak a
világon.
-
De mindenki azt állítja, hogy ön azt a levelet csak magától közölte, anélkül,
hogy Bem tábornoktól parancsa lett volna rá.
-
Tehetek én arról, amit az utcán fecsegnek?
-
Debrecenben marad ön, míg e tárgyban a Bem tábornok válasza megérkezik.
-
Szívesen itt maradnék, de fontos dolgaim vannak Pesten, s holnap oda kell
utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom…
-
Az nem elég! – stb. stb.* (* E párbeszéd
idézve Petőfi francia leveléből Bemhez Pestről máj. 17. Szász Károly magy.
fordításában l. Vasárn. Ujs. 1875. 2. sz. Megjegyzendő, hogy éppen a Petőfi
által Kossuth-nak hozott levél Bemtől már igazolta a költőt.)
A
beszélgetés folyamán Klapka szemére hányta azt is a költőnek, hogy nincs érzéke
az alárendeltség, a katonánál szükséges önmegtagadás iránt, hogy a
journalistaság nem fér össze állásával, hogy még új századosi kineveztetése
sincs megerősítve, annál kevésbé van joga őrnagyi ranghoz és öltözethez. Úgy
látszik, hogy a megerősítést az ügy eldőléséig megtagadta, szabadságra sem
bocsátotta el, hanem orvosi bizonyítvány beadását követelte. Mindezek miatt,
Petőfi még aznap „őrnagyi rangjáról megromlott egészsége következtében
hivatalosan lemondott”, melyet Klapka tüstént elfogadott, de ezt nem adathatta
át, mert a költő máj. 7-én Debrecenből Pestre távozott* (* Hogy Petőfi magát többé nem tekintette katonának, s így Klapka
alárendeltjének, e levélből kitűnik; de kitűnik Klapkának máj. 10-ikéről
Görgeyhez intézett jelentéséből is, hogy jobbal tekintette magát polgárnak.
Maga Bemhez valóban ezt írja: „Szolnokról írtam neki (Klapkának),
magaviseletéhez illendő hangon, mármint polgárember s nem katona…” Várady A.
szerint e levelét Török-Szent-Miklóson írta, hol több honvédtiszt tel
ebédelvén, ezek hozták oly hangulatba, hogy ily indulatos levelet fogalmazott,
kik ezt megéljenezték s ők adták postára is. A költő már egy óra múlva megbánta
elküldését. Főv. Lapok. 1882. 243. sz.), hová Görgeynek is izenetet hozott
Bemtől.
Útközben
a költő Szolnokról máj. 8-án levelet írt Klapkának már mint polgár, melynek
bevezető része, melyből a beszélgetés eredménye kiviláglik, így szól:
„Hadügyminiszter
Úr! Ön 1. nem tartotta elegendőnek az én becsületszavamat bizonyos dologban; ön
2. föltette felőlem, hogy kineveztetés nélkül viselem az őrnagyi ruhát. Ön 3.
csak orvosi bizonyítvány mellett akart szabadságra bocsájtani, s ön 4.
megtiltotta, hogy ne írjak; mindez röviden ennyi: 1. Petőfi nem becsületes
ember. 2. Petőfi szemtelen s hiú világcsaló. 3. Petőfi rossz hazafi, mert
távozik a csatatérről s betegséget hazud. 4. Ön Petőfinek korlátlan ura, mint
voltak a nemzetnek a Habsburgok, kik azt előleges censura alá vetették.
Uram!
Ezek olyan dolgok, amelyekért békés időben személyes elégtételre hívtam volna s
tán lelőttem volna Önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövök; most
azonban, miután nem magunkkal, hanem az ellenséggel kell küzdenünk, választottam
a második utat melyre hazafiságom ösztönzött, némán, szerényen ott hagytam azon
hadsereget, melynek minisztere nem hisz saját tiszteinek becsületszavában,
holott pedig az elfogott schwarzgelb tisztek becsületszava is érvényes.
Ez
eddig rendjén van; de itt vége nem lehet a dolognak, ha a közvélemény előtt
magamat tönkre tenni nem akarom, s ez nem szándékom, mert nekem szebb nevem
van, hogysem én azt csak úgy könnyedén sárba hagyjam dobni. Ha én most
hallgatok a lemondásomról: a csak kósza, ferde hírek által értesített közönség
reám – az igazat nem tudva – kígyót békát fog kiáltani; hogy tehát ez ne
történhessék, nekem meg kell írni, a magam igazolása végett, egész találkozásomat
és beszélgetésemet Önnel, s ha megírom, igen élesen fogom megírni, mert az én
tollam oly éles, mint akármelyik kard a hadseregben, és ha ezt teszem, én
istenemre mondom, nem tudom, mi következése lesz, de ha legkisebb lesz is, lesz
annyi, hogy Ön elveszti a magyar nemzet előtt minden igényét a humanus és
illedelmes ember címre. Én ezt nem fölhevülve, hanem nyugodt megfontolás után
írom, s ha Ön magába száll, át fogja látni, hogy úgy lesz…”
Elmondván
egy év óta tűrt szenvedéseit a hazáért, a tűrt méltatlanságokat, ismét mondja,
hogy szólnia kell és szólni fog, mire így végzi:
„Akarja
Ön ezt? Ha igen, úgy jól van, ha nem akarja, van egy mód reá, hogy e szomorú
dolgok nyilvánosságra ne kerüljenek: iktassa Ön a Közlönybe őrnaggyá kineveztetésemet, küldje meg a kinevezési
diplomát s szabadságra menetelem engedélyét, mert fölbomlott egészségem miatt
egy ideig semmi esetre nem tehetek szolgálatot, ha végképp elpusztulni nem
akarok. Minden ember, még azok is, kikkel oly összeütközésbe jöttem, mit Önnel,
lesznek oly méltányosak irántam, hogy az őrnagyságról lemondásom visszaadását
nem azért kívánom, hogy ismét őrnagy legyek, mert amily kevéssé vágytam erre,
oly könnyen nélkülözöm; ezen kívánságom oka egyedül az, hogy ha Ön ezt
teljesíti, nekem erkölcsi elégtételt fog adni, mert ez annyi lesz, hogy irántam
– kíméletesen szólva is – igen-igen kemény szavait visszavonja Ön. Ez esetben a
hozzám szóló iratokat kezeimbe juttatni Irányi Dániel pesti kormánybiztos által
kérem, ellenkező esetben a másik útra fogom magam kényszerítve látni.”* (* A levél teljesen először Hevesi Józseftől:
Klapka és Petőfi. Budap. Hírlap. 1892. 140. sz.)
Klapka
e levél vétele után, melyről nem tudni mi alapon, utóbb azt írta, hogy „nemcsak
a legégbekiáltóbb lábbal tiprása volt minden fegyelemnek, hanem egyszersmind
férfiúi és katonai becsületének vérlázító arculcsapása is” már május 10-dikéről
jelentést tett a mellékletek alapján Görgeynek. Mellékelte pedig a lemondást,
ennek részéről történt elfogadását, végre a költő szolnoki levelét, példás
elégtételt kérvén „megsértett neve- becsülete- és hazafiságának”; mert ő már
tetteivel megmutatta, „hogy mennyire alaptalanok Petőfi népköltőnek aljas
vádjai”. Előadja röviden Petőfi ügyét Mészárossal, elé, hogy már kétszer
sértette meg elöljárói iránt a köteles tisztelet s így végzi:
„Végre
említés nélkül nem hagyhatom, hogy Petőfi elég vakmerő volt levele végén
felőlem azt a gyávaságot föltenni, miszerint sértő levele következtében tőle
bocsánatot kérendek s őt őrnagyi rangjában megerősítendem; ezen
elbizakodottságot és követelést a véle tartandó vizsgálatnál főleg figyelembe
ajánlván, tekintetve kérem vétetni, miszerint méltatlanság volna minden
bűnhődés nélkül ily kíméletlen módon megtámadhatni egy oly férfiú becsületét,
ki hazájáért küzd s kinek nincs is más óhajtása, mint hona szabadsága és
függetlenségeért élni, halni.”
Amint
látható, Klapka egészen jogtalanul mint katonával akart elbánni a költővel* (* Petőfi is kiemeli e körülményt Bemhez máj.
17-én írt levelében.), s vádlevelében olyat is mond, amit Petőfi nem írt,
t. i., hogy tőle bocsánatot kérjen. Egyelőre hát nem rajta múlt, hanem a
legnagyobb szigort alkalmazták rá. Görgeynek ideje nem lehetett valamit tenni
ez ügyben, midőn Klapka már máj. 14-dikére Pestre menvén* (* Várady tévesen 12-dikére mondja. Főv. L.
1882. 243. sz.), a Svábhegyen Petőfi találta őrnagyi ruhában (?). Így írja
Klapka. Kérdezte tőle, hogy ő írta-e a szolnoki levelet? A költő igennel
válaszolt. Ekkor megrendelte, hogy menjen szobájába, míg a hadi törvényszék
ítél fölötte. Görgeyvel megbeszélvén az ügyet, ennek tanácsára abban állapodtak
meg, hogy két tiszt a költő nevében kérjen bocsánatot. Ez megtörtént s ekkor
Klapka magához hívatta, „kifejtette előtte magaviselete helytelen és
hazafiatlan voltát” s bocsánata jeléül kezet nyújtott. „Ő azonban nagyon
szófukar volt és eltitkolá fölindulását, melyet bensejében érezhetett és később
azzal a költeménnyel állott rajtam bosszút – írja Klapka -, mely csak jóval
halála után került a nyilvánosság elé. Petőfi később hősi halállal halt meg.
Sajnálom ezt az esetet.”
Így
végzi Klapka. Az kétségtelen, hogy a költő ebben az ügyben is szokott
hevességgel és semmi következménytől vissza nem riadó, sőt vele nem gondoló
határozottsággal járt el. Azonban Klapka is hibázott. Mert eleitől fogva b.
Vécsey követelésére, aki elégtételt kívánt, kereste a bűnbakot s ezt Petőfiben
vélte megtalálni. El volt tehát iránta fogulva; heve és felsőbbséget gyakorolni
akaró modora, melyből a katonai gőg sem hiányzott, elragadta. Ez legjobban
sértette a költőt, ki hasonlót legfölebb szolgálati viszonyban ha eltűrt. Éppen
ezért Klapka több formahibát követett el. A költő jogosan érezte bántva magát,
hogy szavainak nem hisz, holott Bem válasza, midőn e szóváltás történt, már
tisztázta őt, habár Klapka még nem tudhatta is.* (* Hivatalosan aztán Bem és Vécsey közt úgy simították el a dolgot, hogy
Kossuthnak máj. 10-én hozzá intézett levele és kérése következtében (ki
különben elítélte a vád közreadását), Bem egy máj. 16-án, Ó-Orsován kelt
nyilatkozatában kijelentette a Honvéd-be megjelent levélről, hogy „az abban
kimondott vád félreértéseken alapszik – annál fogva nem történtnek tekintetik”
(Közlöny 1849. jún. 13-án a nem hivatalos és 14-én a hivatalos rovatban is.
Pet.-Muz. I. 19. l. V. ö. Kossuth
levelei Bem altáb.-hoz 1870. 58. l.). Lemondása és ennek elfogadása
után pedig nem volt joga rája a katonai eljárást alkalmazni; ez kicsinyes
erőszakoskodás és hatalmaskodás volt. Viszont mi jogon tartott neki a
kibéküléskor leckét a hazafiságból? A költő azt is írja, hogy Klapka, midőn a Svábhegyen
találkoztak, s tagadta, hogy elfogadta volna lemondását s eszerint, midőn ő
vonakodott engedelmeskedni, azt állította, hogy még hatósága alá tartozik, s ha
nem volna Petőfi, szolnoki leveléért 24 óra alatt felakasztaná stb. Igaz, hogy
aztán nemesen akart bánni a költővel. Megmagyarázta, hogy midőn Debrecenben
olyast mondott neki, mely szerint óhajtaná, ha a csatatérről távol maradna,
mert a katonáskodás nem neki való s helyette ezer és ezer és ezer ember hasznosabban
szolgálja ott a hazát; ezzel nem bántani akarta, hanem éppen azt értette, hogy
neki más, fontosabb hivatása van s nem helyes veszélynek tennie ki magát.
Emellett meleg elismeréssel szólt műveiről. Azonban Klapka eljárását mégsem
lehet teljesen kimenteni; annál kevésbé, mert a kibékülés után sem ingatta be
kineveztetését a Közlönybe, tovább is
függőben tartotta ügyét. Előbbi szavai által kötve azonban megegyezett abban,
hogy lemondását nem fogadja tehát el, hanem három heti szabadságot engedélyez
Petőfinek, melyet ott tölthet, ahol akarja s beleegyezik őrnagyi
kineveztetésébe.* (* Levele Aranyhoz máj.
17-ről.Arany: Hátrah. irat. és lev. III. k. 195. l.) A költő, úgy látszik,
pár napig habozott is, hogy elfogadja-e e megoldást? Azonban ez csak rövid
ideig tartott; máj. 27-én Szalontáról újra beküldte lemondását Arany útján a
hadügyminisztériumhoz s megkérte, hogy félreértések kikerülése végett, ennek
elfogadásáról vegyen írásbeli választ.* (* U.
o. 193. l. A lemondás elfogadása meg is történt jún. 28-dikáról s megjelent a
Közlöny 1849. júl. 13-dik számában Szegeden. (Vasárn. Ujs. 1874. 13. sz.) E
lemondásról szóló hivatalos közleményben őrnagynak van nevezve.) Utóbb jún.
11-dikén az ezerféle megjegyzések és rágalmak arra ösztönözték, hogy
lemondását, mert a Közlöny még nem
közölte, maga írja meg egy nyilatkozatában* (* Megj. jún. 17-én), jelezvén benne, hogy lemondása okait a zavarok
elmúltával le fogja leplezni, addig hazafisága tiltja meg a nyilatkozást. Ezt
aztán sohasem írta meg; költeményét pedig, melyre Klapka céloz, Egy goromba
tábornokhoz, a jelek szerint nem a kibékülési jelenet után, hanem elébb írta s
némiekben összhangzik szolnoki levelével; azonban nem volt a nyilvánosság elé
szánva s haragjának utóvégre egészen jogos nyilatkozata.* (* Klapka összeütközését Petőfivel három helyt
írja le némi eltérésekkel: Magyar Salon. 1885. V. 5. s köv. 1. Petőfi összekoccanása a
hadügyminisztériummal c. a. továbbá Emlékeimből.
1886. 147. s. köv. 1. és Nemzet. 1881. okt. 19-diki sz. Az összes adatok
Pet.-Muz. V. 131-142. l. V. ö. Várady Antal: Petőfi és Klapka. Főv. Lapok. 1882. 243. sz. – Várady itt nehány ismeretlen
adatot is elmond még; ilyen az, hogy Görgey levelet írt Klapkának az ő és
Petőfiné kértére, aki azt izente, hogy „Petőfi urral meg Nagy Sándor urral
vacsorál” – s csakugyan együtt mentek Klapka és Petőfi Nagy Sándorhoz theára,
mert e kibékülés alkonyattájt történt. Petőfi aztán másnap (máj. 13-án)
elbeszélvén neki a történteket, vigasztalhatatlan volt, hogy Klapka őt ennyire
lekötelezte, inkább „köttette volna föl”, minthogy most becsülni legyen
kénytelen”. – Ez mind való lehet; de jegyezzük meg, hogy Várady előadása
lényegesen más, mint a Klapkáé és az ügy számos részletét nem ismeri, melyek pedig
a dolog lényegére tartoznak. Itt Klapka hitelesebb forrás és Petőfi éppen nem
szorult mentségre azért, hogy Bemnek levelét úgy és nem másként írta; mert a
dolog lényegében neki volt igaza.)
Forrás: Ferenczi Zoltán:
Petőfi életrajza – A Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal
kitüntetett pályamű. – A Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság –
Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda. 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése