Gondoskodása szüleiről.
– Az öregek élete; örömük unokájok születésén. – Az öreg Petrovics halála. –
Anyja halála. – Hatása a költőre. – Útja Szalontára. – Pesti lakása. – Szorult
helyzete. – Levele Bemhez. – Bem magához hívja. – Tagadó válasza. – A honvéd című költeménye. – Az utolsó
napok Pesten. – A kormány fölhívása. – Az utolsó népgyűlés. – Mező-Berénybe megy.
– Aradra készül. – Erdélybe indul. – A sors ujja.
Petőfinek
Orlayhoz írt leveleiből megtudhatunk egypár adatot arról, hogy midőn katonává
lett, miként gondoskodott szüleiről. Okt. 18-án írt levelében megkéri, hogy ha
legényt fogad, segíttessen anyjának, fűttessen vele, hordasson vizet, fát, hogy
anyjának kevesebb dolga legyen. Ellátta egyszersmind, amennyire lehetett,
pénzzel is és lakást fogadott számára. „Szüleimet ezerszer tisztelem, csókolom;
- írja nov. 3-dikáról -, ha fogyófélben lesz a pénzök, tüstént írjanak, hogy
rendelkezzem.” Valóban nov. 22-dikén már intézkedik, hogy Vas Gerebennél levő
írói tiszteletdíját szülei kapják meg s addig is 20 pforintot küld nekik; ha
meg Vas Gereben nem fizetne, azt írja Orlaynak, hogy Vörösmartytól kérjen annyi
pénzt, mennyi neki kelleni fog. Ekkor a Zöldkert utcában volt a két öregnek egy
szobája* (* Az öreg Petrovics szomorú
jelentése. Koszorú, 1883. I. 73. l.), melyben a forradalom viharai alatt
meghúzódtak, miután a költő apja a szerencsétlen ausztriai táborozásból
hazatért. Az anya ide hordatta fiának Pesten maradt bútorait s szép könyvtárát
is, mely két nagy szekrényt töltött meg. A költő azt állította róla, hogy megér
5000 frtot. Innen ment apja egyszer 1849-ben nyomtatott proclamatiókkal
Debrecenbe Kossuth-hoz, aki megtudván, hogy Petőfi apja, 300 frtot
utalványoztatott számára, amelyre nagyon büszke volt és sokszor emlegette:
„Kossuth-tól kaptam, mert megtudta, hogy én vagyok a Sándor apja.” Midőn
unokájuk született, a két öreg öröme határtalan volt. „Szeretett gyermekeim,
írja apja dec. 20-ról, először is csak állandó egészséget kívánok az istentül
szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom… Ugyan 20-kán örömömben
hozattam egy itcze bort, és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról
beszélni… Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született,
hogy minden kisgyermek oldalán kardot kell látnunk.” Anyja ezt tette hozzá:
„Kedves szeretetteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy
öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának, mind Zoltánkának.
Kívánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném
kedves unokámat.”
Apja,
midőn 1849. telén Debrecenben járt, láthatta unokáját is és „határtalan
gyönyöre telt benne”. „Onnan visszament ismét Pestre s nemsokára bekövetkezett
haláláig beszédének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor
már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha kisgyermeket ringatna,
ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik.”* (* Petőfi, Zoltán fiam életrajza hét hónapos
koráig. Vegy.műv. III. 159-60. l.)
Az
öreg Petrovics 1849. márc. 21-én typhusban halt meg és 23-án temették el
Zöldkert utcai lakásáról a józsefvárosi temetőbe evangelicus szertartás szerint.*
(* Gyászjelentését l. Koszorú, 1883. I.
73. l.) Ekkor a magára maradt anya egy ismerőséhez, Révésznéhez költözött
az Erdősor 11. szám alá, hová áthordatta fia bútorait és könyveit is. Őt a
költő még életben találta, midőn május 9-én Pestre ért; de alig találkoztak,
néhány nap múlva a férje halála és fiai bizonytalan
sorsa miatt aggódó anya is áldozata lett a dühöngő cholerának. Buda ostromának
végső napjai egyikén, máj. 17-én halt meg, folyton rémüldözve a borzasztó
ágyúzáson. Meghalt, mielőtt kis unokáját láthatta volna. Csaknem utolsó szava
is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!” Fiai közül
egyik sem volt mellette halála óráján, Sándor, nejével a Svábhegyen
tartózkodott az ostromló sereg közelében, Pista a seregnél szolgált a 14.
században. Alig izenték meg Révészék anyja halálát, a költő azonnal átjött,
utóbb átjött az őrjáratról megtért kisebbik fiú is. A költő, kinek nevével
ajkán halt meg anyja, ráborult és keservesen zokogott, majd nagy léptekkel járt
fel s alá; emlékül eltett egy tincset hajából, egy darabot szemfödeléből és
koporsójából.
A
temetésnél a Révész családon kívül csak ő és neje lehettek jelen, Pista
szolgálaton volt. Férje mellé temették; a sír fölé a öltő pár héttel utóbb kis
vörös márvány követ tétetett, melynek felső részére két egymást szorító kéz van
vésve, alatta pedig aranyos betűkkel e szavak állanak: „A legszeretettebb Agya
s a legszeretettebb Anya.” Azért nem vésette rá a neveket, hogy a németek ki ne
dobják a holtakat. „Elég, ha mi tudjuk,kik nyugszanak ott”, midőn öccse
kérdésére e feliratot gondolta ki.* (* 1882.
ápr. 4-én Szana Tamás indítványára felásták a sírt az azóta megszüntetett
józsefvárosi temetőben s a tetemeket érckoporsóba téve a Budapest városa által
ajándékozott új sírba helyezték a Kerepesi sírkertben A/5 parcella 4-dik sor,
41. szám alá s ugyanoda felállították az eredeti sírkövet is. V. ö. Pet.-Muz.
VII. 112. l. Várady a költő anyja halálát másként beszéli el. Eszerint máj.
13-án kapta Petőfi anyja betegségéről a hírt s a hajógyárnál csónakon átkelvén
a Dunán, éppen Pest másodszori lövetése idején (13-án 5 óra után) a legnagyobb
veszélyben mentek át Pest utcáin. Szerinte a költő, sőt ő is jelen volt az anya
halálakor. Lehet, hogy ez a változat igaz; de Várady által felsorolt napok nem
egyeznek meg a valódi tényekkel. Szerinte a költő anyja máj. 14-én halt meg
stb. Főv. L. 1882. 243. sz.) Anyja halála napján ezt írta Aranynak: „Oly
csapások érnek, melyek megsemmisítenének, ha csupán fiú volnék s nem férj és
apa is. Alig egy hete, hogy megtudtam apám halálát, s holnap anyámat temetjük
el, azt az anyát, kinél jobbat sohasem teremtett az Isten, s kit én úgy
szerettem, mint soha anyát nem szeretett senki.” Ugyanekkor írta Szüleim halálára költeményét.
Eközben
Arany János fogalmazói állást nyervén a belügyminisztériumban, máj. 24-én
Debrecenbe kellett mennie. Május 23-ról ír tehát Petőfinek, hogy neje egyelőre
Szalontán marad ugyan; de mert eddigi szállását, melyben hivatalánál fogva
lakott, el kell hagynia s neje talán egy szobácskában fog megvonulni. Zoltánt
és a dajkát tovább nem tarthatja; kéri tehát, hogy menjen értök. Erre a költő
május 25-én Szalontára utazott, honnan 27-dikéről értesítette a Debrecenben
lakó Aranyt, fölkérvén arra, hogy a katonaságtól végleg megválván, Bemtől
kapott lovát adassa el. „Eredj el Szentpáli térparancsnokhoz, s kérd meg őt
igen szépen a nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az
árverésen, s megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta
Petőfinek s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának! A pénzt vedd
át s hozd föl Pestre.”* (* Szalontán írta
Bemnek egy töredékben ránk maradt francia levelét is, melyben lova eladását
szintén említi.)
A
költő Szalontáról május 29-én visszaindult Pestre, hol júónius havában a Kerepesi
út és Síp utca sarkán, a Marczibányi-ház II. emeletén lakott Egressyékkel egy
házban; lakása jobbra a sarokban 1 udvari és 2 utcai szobából állt a Dohány
utcára.* (* Baróti Lajos: Petőfi pesti
lakásai. Vasárn. ujs. 1893. 1. sz. V. ö. Petőfi levelét, 1849. máj. 27-ről.
Arany: Hátrah. ir. és lev. III. 198. l.) A kormány jún. 4-én
visszaköltözött Budapestre, vele jött Arany is és a két jó barát egész a hónap
végéig volt egymással gyakori, szeretetteljes érintkezésben.* (* U. o. 199. l.) Azonban a költő pesti
élete nagyon nehéz volt. katonai fizetésétől végleges lemondása óta elesvén, az
Életképek-től jan. 1-sejével megválván, csupán az Emichtől
havonként nyerendő 100 frtra volt utalva. A lapokban költeményeket nemigen
adhatott, mindössze egy pár jelent meg a Pesti
Hírlap-ban még 1848-ban, mely igaz, hogy 50 frtot adott egy költeményeért,
de az ritkán történt s 1849 óta Jókai vevén át a szerkesztést, nem is akart
belé dolgozni. Maradt tehát a Közlöny,
a Nép barátja és a Márczius tizenötödike, melyekben 1849
folyamán összesen tíz költeménye jelent meg; de ezek is mind korábban.* (* Közlönyben: Európa csendes (febr. 23.), Bizony
mondom, hogy győz most a magyar (márc. 15.), Az erdélyi hadsereg (ápr. 26.), A székelyek (máj. 1.), Vajda-Hunyadon
(máj. 2.), A Nép barátjá-ban: Buda várán újra német zászló (jan. 16.),
Péter bátya (márc. 29.), Vérmező (ápr. 28.), Márczius
tizenötödiké-ben: Négy nap dörgött az ágyú (febr. 19.), Nyakravaló (febr. 20.). A többi itt-ott megjelent költeménye csak
lenyomat ezekből a lapokból. (V. ö. Pet.-Muz. V. 17-18. l.) Keresetforrásai
tehát megtapadtak s amit eddig sohasem tett, panaszkodott: „Lovamat – könnyes
szemekkel teszem e vallomást -, írja Bemnek már említett levelében Szalontáról
-, mely annyira kedves volt előttem, mert Ön adta nekem, kénytelen vagyok
eladni, hogy kenyeret vehessek magamnak, mely különben, elesvén katonai
fizetésemtől, teljesen hiányzanék. Megvallom ezt Önnek, nem hogy Önnek
elpanaszoljam nyomoromat, hanem hogy tudassam, mennyire elégséges okom volt az
Ön drága ajándékának eladására.”
Bem
megkapván Petőfi e levelét, Kurz tábornok titkára által egy levelet íratott a
költőnek, mely szerint 200 frt útiköltséget küldvén neki, újra magához hívja.
Ez a levél ma már ismeretlen, de a költő válasza francia eredetijének fogalmazványa
megmaradt, és így szól:
Pest, 1949. jun. 20.
Tábornok
úr! Ma vettem Kurz által írt levelét, amellyel ön magához hívni s útiköltségül
200 pfrtot szíveskedik küldeni. Ön nemes, nemeslelkű, mint mindég, oh drága
tábornokom! s én leborulok az ön nemes és imádandó szíve előtt (ámbár
jótéteményei máris sokkal túlhaladják érdememet, ha van valami) csak arra
kérem, tetézze jóságát még eggyel, bocsásson meg, hogy gyöngéd, megindító
ajánlatait nem fogadom el. Ön tudja, tudnia kell, szemeim forró könnyei, öntől
való elválásom óráján megmondották
Önnek, mennyire szeretem; elgondolhatja, hogy legforróbb vágyam volna
ismét önnél lehetni, mindig Ön mellett maradni, jóltevőm, atyám! De hajh, a
sors úgy akarta, hogy ez teljességgel lehetetlen legyen; csak nehány napja,
hogy teljes és örökös lemondásomat a hírlapokban közzé tettem* (* Közlöny jún. 17.); és saját szavaimnak a
legkiáltóbb meghazudtolása lenne, ha ismét a hadseregbe lépnék.
S
aztán az egyenruhát, melyben ártatlanul a legkiáltóbb bántalmakat szenvedtem,
nem ölthetem fel ismét anélkül, hogy dühtől el ne piruljak s erőszakosan fel ne
szaggassam sebeimet, melyek nekem halálos fájdalmakat szereztek. Hazámat
tollammal fogom szolgálni s nem karddal, mely talán dicsőség nélkül volt, de
mocsok nélkül is, amelyet kicsavartak kezemből. Én nem lehetek többé katona,
főképp azért, mert bosszúállásból jártak el ellenemben, kiszámított és nemtelen
bosszúállással, amely nem is szűnnék meg, amíg csak katona volnék, s miattam
talán Önnek is kellemetlenségei volnának, amért pártfogol. Ezt pedig
lelkiismeretem teljes erőmből kerülnöm parancsolja. Vegye hát vissza a pénzt,
melyet szíves volt útiköltségül küldeni számomra; s hagyjon engem csendes
visszavonultságban, ahol három dolognak élek, hogy hallgatva szolgáljak hazámnak,
szeressem kisded családomat, s örökös és hálás emlékben tartsam az Ön
jótéteményeit irántam és hazám iránt. Ügyeimet tűrhetően rendbe hoztam, s majd
csak megélek barátságos lábon régi pajtásommal – a szegénységgel. Ha gazdaggá
akar tenni, vessen olykor-olykor egy emléksugárt lelkemre: akkor elég gazdag
leszek. Védje hazám ügyét s ne feledkezzék meg, oh én tábornokom, arról az
ifjúról, aki Ön iránti mély tisztelete s szent szeretete érzetében így meri
magát nevezni, önnek fia
Petőfi Sándor.
E
levél híve rajzolja a költő ez időbeli hangulatát, keserveit s bizonyos az,
hogy csak olyan idők vehették rá, hogy újra a hadsereghez menjen, melyek rá
nézve minden más lehetőséget egyszerűen kizártak, hogy pedig ekkor, bárha csak
másodsorban, éppen Bem táborára gondol, ezt érzelmei eléggé megmagyarázzák.
Az
a kifejezés levelében, hogy ügyeit eléggé rendbe hozta, A honvéd c. költeményéből kapott összegre vonatkozik. E költeményét
1849 jún. 1-10-dike közt írta Csengery Antal felhívására. Berecz Károly szerint
e fölhívás eredete az, hogy Petőfi ez időben anyagi zavarairól beszélt neki,
hogy 600 forint tartozásért exequálni akarják. Csengery közlé ezt Szemerével, a
miniszterelnökkel, hogy midőn az egész haza örvend, e hagyják szüksége a haza
legnépszerűbb költőjét; segítsenek rajta oly módon, hogy büszkeségében se
legyen megbántva. E beszélgetésből kifolyólag Csengery egy lelkesítő költemény
írására szólította föl. Midőn elkészült vele és lelkesen elszavalta, azt
mondta: „de ezt drágán adom”. Csengery ezt felelte: „Ezt a kormány sok ezer
példányban ki fogja nyomatni s a honvédek közt szétosztja. Mit gondol – hatszáz
forint elég lesz érette?” Petőfi meg volt lepve.* (* Berecz K.: Visszaemlékezések. Magyarorsz. s a Nagyv. 1874, 33. sz. 404.
l.) Ennél nagyobb tiszteletdíjt egyes versért soha magyar öltő nem kapott;
Petőfi sem.
Ez
az elbeszélés nem felel meg egészen a valóságnak. Petőfi aligha egyenes
fölhívásra írta e költeményt; hanem midőn készen volt vele, megbízta Csengeryt
és Kemény Zsigmondot, hogy beszéljenek a megvételről Szemerével s ők ajánlták,
hogy adjon érte a kormány 500 frtot, vagy talán éppen a költő kért ennyit.
Mindenesetre neki meg volt a maga föltétele, mely alatt át akarta engedni. Ez
kitűnik Szemeréhez intézett leveléből. Másnap azonban megváltoztatta szándékát.
„Én versemet kinyomatom saját költségemen, írja Szemerének, s Önt kérem a magam
s fölhívom a nemzet érdekében, hogy abból bizonyos mennyiségű példányokat
rendeljen meg. Minthogy versem olyan, hogy azt mindenhonvédnak bírnia sem lenne
haszontalan, úgy hiszem, legalább ötvenezer példányt megrendelhet belőle a
haza. Annyival inkább, mert egy példány ára csak egy bankó garas lesz. Ezáltal
egyrészt talán szaporodni fog a hadsereg lelkesedése, másrészt segítve lesz egy
írón, ki buzgó és szakadatlan hazafiúi fáradozásáért, még nem kapott egyéb
jutalmat, mint lelki sebeket és naponkénti nehéz gondokat amiatt, hogy lesz-e
holnap mit ennie, neki és családjának? De e nyilatkozatomat ne vegye Ön
koldulásnak; erre egy kicsit magas a fejem és kemény a derekam. Ha nem látja Ön
hasznosnak versemet a hadseregre nézve, dobja el minden reám való tekintet
nélkül.
A
szegénység nekem olyan régi ellenségem, hogy megszokás által már szinte
barátokká váltunk. Szerénytelenségnek se vegye Ön ajánlatomat; ha más nemzet
tagja volnék, nem szorultam volna rá, hogy én tegyem ez ajánlatot, mert nekem
tette volna azt e nemzet.
Ha
válasza nem lesz tagadó, szíves lesz Ön azt nekem írásban elküldeni, hogy
aszerint intézhessem versem nyomatását, mit azonnal megkezdek.”* (* L. Vasárn. Ujs. 1869, 52. sz. Ország-Világ.
1881, 2. sz. A levél fogalmazványban Pesten a nemz. múz.-ban, ebből adatott ki.
Kelet nélküli.)
Szemere
az ajánlatot elfogadta, de egyelőre csak 25 ezer példányt vett meg belőle,
melyért a költő 500 pfrtot kapott; a többit maga árultatta. Úgy látszik,
küldött vidékre is; egy leveléből tudjuk, hogy Telegdi Lajos könyvárusnak
Debrecenbe 5000-et küldött. Pesten Emichnél árultatta.* (* L. Pet.-Muz. IV. 44. l. Megjelent a Respublica-ban jún. 24-én érdekes
szerkesztői jegyzettel. L. Petőfi: Összes művei III. 661. l. Levelét Telegdihez
(Vasárn. Ujs. 1882., 21. sz.)
E
pesti időzése alatt június havából még két költeménye ismeretes: Jött a halál és Föl a szent háborúra! Mindkettőt jún. 20-30-dika közt írta, de csak
az első jelent meg a Respublicá-ban
jún. 28-án, az utolsó ismeretlen maradt; talán mert a gyors menekülés miatt már
nem volt hol közreadni. Pesten júl. 3-ig maradt. Egyebet ekkori életéről
keveset tudunk. Jókai beszéli, hogy a Buda bevétele örömünnepére tartott
lakomán találkozott vele, mely alkalommal ő (Jókai) is pohárköszöntőt mondván,
ezzel végezte: „Éljenek azok, akik ezután fognak meghalni a hazáért; - éljenek
örökké!” Ekkor a költő egy pillanatra feledve a nyolc hó óta köztök uralkodó
haragot, feléje fordult e szavakkal: „Köszönöm, hogy én értem is ittál!”
Összekoccintá vele poharát s ez volt köztök az utolsó találkozás. Elváltak
szótalanul, örökre.* (* Petőfi és
ellenségei. Életemből. I. 264. l. Petőfi emlékszobránál. U. o 290. l.)
Ugyanekkor találkozott Vahot Imrérel is, mint ez utóbbi részletesen leírja s
feledve a haragot, „mindketten elérzékenyülve borultak egymás nyakába” – mond
Vahot -, azután bor mellett hosszasan elbeszélgettek a múltról, Bem csatáiról*,
s békében váltak el. (* Petőfi S. élete
és művei. 54. s köv. l. A hosszasan leírt párbeszéd legnagyobb része
kigondoltnak látszik. Vahot is le igyekezett beszélni Petőfit, hogy ne menjen
Bemhez, írja ugyanott; de a költő nem ígért semmit. Ekkor tehát már megint el
volt határozva, hogy Bemhez fog visszatérni.)
Azonban
az oroszok közeledésére a kormány már készülődött s Pestről újra mindenki
menekülni akart. Az ifjú írók ekkor a Prófétá-ban
összegyűltek még egyszer búcsúlakomára.* (* L.
Berecz: Visszaemlékezések. Magyarorsz. s a Nagyvilág. 1874, 404. l. Jókai e
találkozást sehol sem említi.) Petőfi és Jókai is ott voltak; ott volt
Kerényi is. A mulatság komor képet nyújtott; Petőfi kifakadva szólt a többek
közt!
-
Csak már vége volna valahára… gyűlölöm ezt a sok vérontást!
Pedig
még csak most kezdődött igazán! E napokban, június 27-dikén adta ki a
minisztérium A nemzet kormánya a néphez.
A haza veszélyben van! cím alatt általános fölkelésre fölhívó kiáltványát,
melyben proclamálja az oroszok ellen a keresztes háborút. Ez és ehhez az
utasítás a jún. 28-diki Közlöny-ben
jelent meg s talán erre írta a költő Föl
a szent háborúra költeményét. Ekkor jún. 30-án Kossuth magához hívatta őt,
Aranyt, Egressyt, Vas Gerebent és több másokat. Beszédet tartott hozzájok,
felszólította, hogy tartsanak népgyűléseket, fanatizálják a népet a keresztes
háborúra s főképpen a pesti népet a főváros környékén végső leheletig vívandó elhatározó
csatára, hol ő maga is jelen lesz, s ha kell, Pest romjai alá temetkezik. Erre
már júl. 1-én falragaszon esti hat órára népgyűlést hirdettek Arany, Egressy,
Petőfi és Fáncsy Lajos* (* Pet.-Muz. IV.
214. l.), a Múzeum terére, de mert a kormány ugyane napról figyelmeztette a
polgárságot ugyancsak falragaszon, hogy esetleg, ha a hadi munkálatok úgy
kívánnák, egy időre újra odahagyja a fővárost: a fölhívásnak sikere nem lett;
mindenki készült elutazni s a népgyűlést nem tarthatták meg.
Petőfi,
ki ekkor egy pillanatig megint a cselekvés terére ragadtatott s képzelete előre
kiszínezte a jövő nagy jeleneteket: kétszeresen megharagudt és júl. 3-dikán
családjával együtt Orlayhoz utazott Mező-Berénybe, hová júl. 5-dikén érkezett
meg Cegléden, Szolnokon, Gyomán át. „Én ezen komiszságra, írja Aranynak júl.
22-ikéről, teljes erőm és tehetségem szerint dühbejövén, s megemlékezvén még
előbbeni sebeimről is, kaptam magam, fölszedtem sátorfámat s másnap családommal
együtt ide e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a
nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt
vagyunk, s amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen
boldog vagyok.”* (* Levele júl. 11-ről.
1849, Arany: Hátrah. iratai és lev. III. 200. l.)
Mező-Berényben,
mely valóban még ekkor némileg kívül feküdt a forradalmi zajon, júl. 18-dikáig
időzött családjával a legnagyobb elvonultságban. Itt írta Zoltán fiának
életrajzát 7 hónapos koráig; itt legutolsó ismert költeményét, Szörnyű idő c. alatt
s itt kezdte őt Orlay lefesteni pongyolában, amint a Bonyhai Benjámin öreg
esztergályozott karszékében ül, mellette kardja, kezében csibuk.* (* Megj. Vasárn. Ujs. 1880, 26. sz. Pet.-Muz.
IV. 5. füzet mellett, Ország-Világ 1891.)
E
mellett, ha költeményeket nemigen írt is, meg akarván felelni annak, amit
Bemnek jún. 20-diki levelében írt, hogy kard helyett csendben, tollával fogja
szolgálni nemzetét: egy nagyobb színdarabba fogott, melynek tervét talán még
1845-diki eperjesi látogatása óta forgatta fejében s tárgya Karaffa és az
eperjesi vértörvényszék. A mű iránymű lett volna s célzata a ránk maradt
töredékből is világos; a magyar történelemnek talán legborzalmasabb jelenetei
által fokozni kívánta az ausztriai ház s a királyság ellen a már megfogamzott
gyűlöletet. Az eperjesi végtörvényszék a Martinovicsék összeesküvésével együtt
különben is kedvelt tárgya volt a 40-es évek s a forradalom journalistikájának,
Petőfi földolgozta az utóbbi is Vérmező
költeményében s mindkettőről az Életképek
bővebb történelmi rajzot adott.* (* Az
eperjesi vértörvényszékről l. M. Brr.-től: Az eperjesi vértörvényszék.
Életképek 1845. II. 555., 586. l. Aranytól és Lévaytól is vázlatosan a Nép
barát-jában, 1848. okt. 8., 303. l. és
dec. 10, 442. l. Ő maga az Úti jegyzetek-ben szól röviden Karaffáról. Petőfi az
említett forrásokat és még egyebet is olvasott e tárgyhoz; erre mutatnak a
majdnem kizáróan történelmi nevű szereplők. Martinovicsékról l. Jókai cikkét.
Életk. 1848, I. 417., 449. l.) Kezdetben talán a Wesselényi nádor-féle
összeesküvés lett volna a főtárgy vagy ez is beleszőve; erre látszik utalni egy
kis kivonat Horváth Mihály Magyarok
történeté-ből, mely ránk maradt* s e művébe már csak mint a komédiás által
eléadott krónikás éneket szőtte be az I. felv. 1 jelenetébe. (* Nemz. Muz. Petőfi-iratok, 76. sz. 8o.
levél, irónnal írva. V. ö. Horváth: A magyarok tört. Pápa. 1842-44. I-III.
Részletesen összevetve Összes műv. IV. 429-30. Havas jegyz.) E művén
M.-Berényben tudjuk, hogy dolgozott, de gyors elutazása miatt félbehagyva,
Orlay őrizetére bízta egyéb irataival együtt; így maradt ránk. Meg van belőle
az I. felv. 1 jelenete egészen, mely Shakespeare modorában egy kiválóan
sikerült népi jelenetet tartalmaz; a már csak töredék 2. jelenet Karaffát
vezeti elénk bíráival és 30 hóhérával, ami tehát eléggé mutatja, hogy a költő a
cselekményeket egész borzalmukban kívánta rajzolni s ezáltal kora
szenvedélyeire, az ausztriai ház iránti gyűlöletre s a nemzet kitartására
hatni. Nagy gonddal dolgozott rajta s ezért nála szokatlan lassúsággal haladt.*
(* Megj. először teljesen Vas. Ujs. 1880.
37. sz., ugyanakkor részben a Koszorú-ban
is. Gyulai már ismerte 1863-ban s a Vegyes művek-ből csak az akkori
sajtóviszonyok miatt hagyta ki. L. Előszó, Zilahy szerint e drámáját még a
budai hegyek közt kezdte írni jún. végén (nem júliusban) s ugyanakkor „rendbe
szedte naplóját, melyet a forradalom kezdete óta folyvást vezetett. Kár, hogy
ez az országos zűrzavarban elveszett.” P. S. életr. 152. l. Zilahy a naplóra
nézve mindenesetre téved; szórványos feljegyzések voltak azok, milyen nehány
ránk maradt.)
Egyébként
a napok egyformán teltek, változatosság csak az volt, ha berándult Gyulára
Bonyhaival, hol Szakál Lajos, a népdal-költő és Sárossy Gyula társaságában
töltötte idejét; közben pedig folyton azon töprengett, hogy a közeledő vészben
hol vonuljon meg családjával? Annyi ma már kétségtelen, hogy az utolsó napokban Pesten megint abban állapodott meg, hogy a zavarok növekedésével Bem táborába
menekül. Oda hítta Egressyt is, ki azonban nem adott biztos választ s egyelőre
Szegedre követte a kormányt. Mások pedig, mint Vachott Sándor és Imre
igyekeztek lebeszélni e tervéről. Azonban ez az egyetlen lehetőség volt;
compromittált emberek számára a tábor volt csupán biztos; ő pedig Windischgrätz
herceg köröző leírásából már 1849 februárjában sejthette sorsát, ha az
osztrákok kezébe jut.* (* Halasi:
Petőfi-reliqu. 88. l. V. ö. Egressy: Törökorsz. naplója. 4. l. Pet.-Muz. IV.
82. l.) Pesten Egressynek még azt is mondta, hogy a forradalom
lezajlásával, melynek ügyét ekkor még elveszettnek nem tartotta, végleg
Erdélyben, az általa magasztalt székelyek közt telepszik meg, kikhez a
társadalom romlottsága még nem hatolt el. Ez a terv komoly volt s nejéhez írt
levelében júl. 29-dikéről ezt olvassuk: „Csík-Szerdának és Kézdi-Vásárhelynek
gyönyörű vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban
tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket,
mint a fészket rakni akaró fecskék.”
Azonban
Mező-Berényben mégis tépelődni kezdett. Barátai, ismerősei, rokonai mind
ellenezték tervét. Végre ő is hajlott beszédökre; elhatározta, hogy egyelőre
legalább nem megy Erdélybe. De az oroszok előnyomulása miatt Berényben sem
maradhatott. Így gondolt a Damjanich főparancsnoksága alatt álló Aradra, honnan
Radna felé még nyitva volt az út Erdély felé is. Megfogadta tehát 10 frton
Csipkár Pál mező-berényi szűcsmester fuvarost, hogy másnap vigye őt családjával
Aradra, esetleg Radnára s az útra elkérte Bonyhai kényelmes ekhós szekerét.* (*
Bonyhai Benj.: Petőfi Mező-Berényben. U.
o. ő érdekes megjegyzést tesz a predestinatióról. T. i. júl. 18-dikán kora
reggel ő Gyulára ment; két nappal előbb hítta Petőfi is, ki fia betegsége miatt
nem akart menni. Midőn elindult, mégis feléje akart kerülni; de neje lebeszélte.
Alig távozott el, midőn a költő elkérte ekhós szekerét az útra. Ha valóban
magával viszi, elmarad az erdélyi út. (Vasárn. Ujs. 1881, 9. sz.) Orlay is
vele akart menni. Ez július 17-dikén kora reggel történt. Már kocsin ültek;
azonban a lovak az egyik kapuszárny behajtásától megvadulva egy átelleni
magtárnak rohantak s a kocsi rúdját, oldalát s egy lőcsét eltörték. Kovácsot
hívattak s az utazás az napról elmaradván, visszatértek a szobába, hogy a
sietségben félbehagyott reggelijöket folytassák. Másnap, 18-dikán reggel
Csipkár 5 órakor előállt; Petőfi azonban késett az indulással. Így lett 6 óra.
Ezalatt honvédekkel rakott két kocsi vágtat el az ablak alatt s megáll a
piacon. Az egyikben Egressyt pillantják meg, behívják s ez magával hozza Kiss Sándor
ezredest is.
Kiss,
mint Bem futárja, Szegeden járt s meg volt bízva, hogy Petőfit vigye magával.
Hallván Egressítől, hogy Mező-Berényben van, érte került arrafelé. Petőfi
kedvetlen és habozó lett s egyelőre tagadólag válaszolt, mintha érezte volna a
feje felett függő végzetet. Reggelizés közben Egressy szól:
-
És csakugyan letettél az erdélyi útról, Sándor?... Hát aztán merre veszed
utadat, ha majd szorítni találnak?
-
Hát,Gábor, én azt gondolom, hogy akkor majd csak itt húzom meg magamat valahol.
-
Eszerint hát már én sem megyek Erdélybe, mert hiszen mit csináljak én ott
nélküled? – folytatá Egressy.
E
nógatásra mást határoz; odaszól nejének: Mit mondasz Juliskám, menjünk-e?
Neje
azt felelvén, hogy ő követni kész, hová sorsa viszi, de tőle el nem marad, - ez
döntött s így szól:
-
Lásd Gábor, én nem fontolgatok sokáig. Nálam minden a pillanat szüleménye. Mire
rögtön határoztam magamat: még mindig jól ütött ki. Különben is, barátom, fátum
szerint kell történnie mindennek; azért mindegy, akár fontolgatunk, akár nem.
Erre
legdrágább emlékeit, egy tárcában Bem leveleit, újabb költeményeinek kéziratát
s egyéb ereklyéit Orlay őrizetére bízván, kiszólt a fuvarosnak, ki hajlandó
volt ugyanazon árért Váradra is elvinni őt s nyolc órakor, egy szerdai napon Erdély
felé indult a Petőfi-család, örökre elhagyván a költő „ábrándjainak hazáját, az
általa sokszor megénekelt alföldet”, hogy Erdély bércei közt betöltse
végzetét.* (* V. ö. Egressy: Törökorsz.
naplója, 4. l. Orlay levele. Vasárn. Ujs. 1861, 115. l. és Petrich Sámuel
följegyzéseit Vas. Ujs. 1895, 22. sz. és Pet.-Muz. VIII. 19. l. Megjegyzendő,
hogy Orlay a kocsi eltörés, kijavítás és N.-Várad felé indulás történetét egy
napra teszi. Ez nemigen valószínű, az apja följegyzése, noha ez is későbbi,
hitelesebb. Szerinte Petőfiék Aradra Kossuth-hoz s nem Damjanich-hoz akartak
menni. Itt az utóbbi adat hihetőbb. Petőfinek sok holmija maradt ott: egy
irományokkal telt láda s egyebek, melyeket Petőfiné 1850 nyarán vitt el; addig
Orlay atyja tartotta őket elrejtve.
Forrás: Ferenczi Zoltán:
Petőfi életrajza – A Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal
kitüntetett pályamű. – A Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság –
Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda. 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése