Az erdélyi út. –
Családját Tordán hagyja Mikós Mikós, reform. papnál. – Találkozása Bemmel. –
Visszatérnek M.-Vásárhelyre. – Júl. 30-dikán Székely-Keresztúrra megy Bem után.
– Bem után megy Új-Székelre. – Bem hadi ereje 31-dikén reggel. – Az oroszok
terve Bem ellen. – Bem hadi terve. – A fejéregyházi völgy. – Bem állása. – Az oroszok
helyfoglalása, Skariatin eleste. – A csata folyama. – A költő a csatában az
egykorúak tudósítása szerint. – Dr. Lengyel József leírása. – A csata végső
jelenetei. – A költő menekülése.- Gyalokay tudósítása. – Lengyel elbeszélése. –
Különböző vélemények az elesés helyéről. – Vajna Sándor tudósítása. – Gróf Haller
József kutatása. – Imreh Sándor adatai.
Az
utasok a rövidebb úton mentek Váradnak s estére Ugrára értek. A reform. papnál
szálltak meg, kit megkért Petőfi, hogy köszöntse nevében Aranyt s írja meg
neki, hogy ő Erdélybe ment Bemhez.* (* Arany:
Hátrah. irat. III. 201. l.) Váradról a Biasini gyorskocsival Kolozsvárra
utaztak. Onnan már 20-dikán Tordára értek, hol Egressyvel együtt Miklós Miklós
ref. paphoz szálltak s nála egy napot időztek. A rossz hírek s Miklós
rábeszélése rábírták Petőfit, hogy családját ott hagyja, míg valami biztos
helyet talál. E napon meglátogatta a tordai hasadékot; 22-dikén, vasárnap kora
reggel pedig Egressyvel Maros-Vásárhelyre utazott. Késő este értek be; de még
aznap értesítette nejét, hogy másnap Sz.-Udvarhely felé indul Bemhez.* (* Pet. Muz. IV. 81. l.) Sz.-Udvarhelyen,
Csík-Szeredán át 24-dikére Kézdi-Vásárhelyre érkeztek. Itt látta őket Kőváry
László,kinek szobájában szálltak meg a nagy vendéglőben;* (* Innen is írt nejének, de ez a levele
elveszett.) őt egy proclamátió nyomatása végett hagyta hátra Bem* (* Kőváry
L. Nyílt levél a pet.-Muz. kiadóihoz. Pet.-Muz. I. 52. l.). Reggel
Bereczkig mentek; itt találkozott a költő júl. 25-dikén a két napi moldvai
táborozásból visszatérő Bemmel. A találkozásról ezt írta nejének:
„Bemmel
Bereczben találkoztam; megálltam hintaja mellett s köszöntem neki, ő
odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom,
nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást, „mon fils, mon fils, mon
fils”! szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egressy Gábortól,
hogy „fia ez a generálisnak?” Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb
irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt.”
E
nyájas fogadtatás árad jókedvre hangolta. Egész nap versben beszélt; utánozta
Bem beszédmódját s ezt mesterileg tudta, mond Egressy. A következő pár nap
alatt állandóan Bem nyomában jártak, amiről Petőfi ezt írja:
„Bereczken jön
hozzá (Bemhez) a tudósítás, hogy Szász-Régennél megverték a mieinket”* (* Damaszkint érti), s ezek borzasztóan
szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyre hozni Kézdi-Vásárhelye,
Sepsi-Szentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk
szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most vagy kélt napig itt leszünk, míg
a seregét egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ő tudja.”
Júl.
29-dikén értek tehát vissza Maros-Vásárhelyre, hol Petőfi a piaci Görög-féle
házban volt többedmagával szállva, mint Görög Károly és ifjú neje, Ziegler
Vilma vendége. Itt e napon többen látták, így Szarvady Lajos honvédszázados
említi, hogy Bem titkára, Becsey szobájában, a Bem lakásán látta őt a Vártér
25-dik sz. alatt. E napról tette Bem a jelentést a kormányhoz, hogy a költő
újból szolgálatba lépett. „Jelentse ön a hadügyminiszternek, szólt Kurzhoz, de
vigyázzon, jelentse ön szó szerint ezt: Segédtisztem, Petőfi őragy, ki Klapka
tábornok gyalázatos eljárása miatt leköszönt volt, újból szolgálatba lépett”.
Egyszersmind megint törzskarába osztotta, Egressyt meg Damaszkin mellé rendelte
s meghagyta, hogy a költő nejének Vásárhelyt csináljanak lakást; de ez a
zavaros időkben elmaradt.
Itt
a költő még e napon megrendelte őrnagyi egyenruháját; mert csak imént
Udvarhelyen szomorú eset történt miatta. Ugyanis szomjas levén,bemegy egy
udvarra hol kutat látott. Az udvaron tüzérek álltak s egy cseh tűzmester
beleköt. A költő rangjára hivatkozva, rendre utasítja; de amaz ittasságában még
durvábban kezdé sértegetni a vászonattilás őrnagyot, míg végre megjön egy
föllebbvaló tiszt, kit Petőfi hivatott; befogatja a garázdálkodót s jelentét
tett róla Bemnek. Másnap, mond Egressy, főbe lőtték a tűzmestert, bárha Petőfi
mindent elkövetett, hogy kegyelmet nyerjen számára.* (* Egressy Gábor levele: Vasárn. Ujs. 1860, 488. l.)
Maros-Vásárhelyről
már júl. 30-dikán reggel tovább utazott Bem után, aki csekély seregével korán
reggel Erdő-Szentgyörgy felé indulván, még aznap Székely-Keresztúrra érkezett s
a Macskási-udvarban szállt meg E napon reggel ifjú háziasszonya, Ziegler Vilma
szolgáltatta föl a reggelit neki s az
ott szállt honvédtiszteknek.* (* E ház
jelenleg emléktáblával van megjelölve, melyen az esemény megemlítésén kívül e
sorok állnak:
Itt még ember volt,
innét indúlt ki nagy utra,
Hogy csillag legyen Ő.
Fénye örökre ragyog!
(Koszorú. 1884, II. 623.
l.) Ez
alatt Egressy kérte, hogy maradjon, hiszen még lova sincs; de ő Bemtől
elszakadni többé nem akart. Szentül meg volt győződve, hogy a vezér győzelmes
csata elé indult ki.
-
Meg akarom nézni, szólt, mit csinál az öreg? Holnapután látjuk egymást
bizonyosan. Megkérte Egressyt, hogy addig is egyenruháját vegye át.
Egressy
sem akart elmaradni s kérte, hogy Bemnél eszközöljön ki engedélyt a csatlakozhatásra.
-
Hiában kérem, barátom, felelé, hisz engem sem akar vinni egyáltalában, hanem én
nem bánom, én többé tőle el nem maradhatok egy pillanatra sem s Kurz őrnagy
megígérte, hogy felvesz kocsijába.* (* Egressy:
id. helyen)
Ben
előre látta a vereség eshetőségét s megtiltotta, hogy kövesse. Azonban a vezér
szerencsecsillagában bízó ifjú egy óra múlta utána indult s Kurz kocsiján még
aznap este szintén Keresztúrra ért, hol Varga Zsigmondnál hált meg, kinek
megígérte, hogy az állam részére átvett lovai kifizetését kieszközli. A
reggelinél a ház ifjú leánya, Rózsa felkérte, hogy szavalja el egyik
költeményét s a költő valamely csodás előérzet hatása alatt szenvedélyes hévvel
éppen az Egy gondolat bánt engemet
rhapsodiáját szavalta el; a boldog leányka pedig a költő elutazta után nemzeti
szín szalaggal körülköti a kávéscsészét, melyből a költő reggelizett s ereklyéi
közé teszi el.
Hat
óra tájban indult el, hogy Új-Székelen csatlakozzék Bemhez; de ez már útban volt
Segesvár felé, magához vevén a Keresztúrra csak az előbbi estén érkezett
csapatokat is. Ezekkel kis serege 2400 gyalogra, 250 lovasra és 14 hat, meg
nyolc fontos ágyúra növekedett. Ezzel az erővel állott csatát 16 ezer orosz és
24 ágyú ellen.
Önkéntelen
tolakodik elé az a kérdés, hogy Bemet mi vitte e kockáztatott támadásra? Erre
nem egészen egybehangzólag a következő feleletet nyerjük: Lüdersnek Szeben júl.
21-diki elfoglalása után az volt a terve, hogy a székelyföldet teljesen
meghódítsa és vagy Bemet is odazárja vagy tőle teljesen elszakítsa. Ezért Dyck
tábornokot Fogarasból Udvarhelyre, Grotenhjelmet, az erdélyi északi orosz sereg
parancsnokát, Maros-Vásárhely ellen rendelte, maga Szebenből Medgyesen, Erzsébetvároson
át Segesvár felé vonult, terve lévén az északi orosz sereggel az egyesülés.
Lüders alatt az oroszok fő ereje Segesvárra júl. 29-dikén kardcsapás nélkül
vonulhatott be; gr. Haller Ferenc térparancsnok kiürítette előtte a várost,
miért Bem szemrehányást is tett neki. Bem júl. 29-én Vásárhelytt értesülvén
Lüders tervéről, egyenesen ellene indult; a főerő visszaverésével akarta az
északi sereggel az egyesülést meghiúsítani. Az ember akkora erővel támad,
amekkorával rendelkezik, - ezt volt szokása mondani; most pedig okvetetlenül
vissza kellett az oroszt verni, ha az egyesülést meg akarja gátolni. A
kortársak általában azt mondják, hogy a haditerv szerint Kemény Farkasnak
feladata volt a csata napján, míg Bem Keresztúr felől csatát kezd,
M.-Vásárhelyről támadni mintegy 5000 emberrel s ezáltal a csatát eldönteni. A
seregben legalább általában az volt a hit, hogy Keménynek minden pillanatban
érkeznie kell; ezt azonban sem Czetz, sem Kőváry, sem Pataky nem említik. Annyi
bizonyos, hogy nem érkezett s nem is érkezhetett meg.* (* V. ö. Czetz: Bem’s Feldzug. 338. és Kőváry: Erd. tört. 1848-49, 258. l.
Úgy látszik valóban, hogy Keménynek nem is kellett érkeznie; de hogy e talán
szándékkal is terjesztett hír Bem seregének hangulatát és kitartását növelte,
ismeretes dolog. A dologban annyi a való, hogy Bem még moldvai kirándulása
előtt meg rendelte Steinnek, hogy Gyula-Fehérvár alatt csak annyi erőt tartson
magánál, amennyi éppen a vár körülzárolására, s az oláhok elriasztására kell,
a többi erőt küldje hozzá M.-Vásárhelre Kemény Farkas alatt. Kemény Farkas ezzel
s a Kolozsvárról magához vett erővel, körülbelől 5000 emberrel, augusztus
2-dikán déltájt érkezett meg M.-Vásárhelyre; tehát ca. 42 órával a csata után s
Bem sohasem tudta be hibájául, hogy Segesvárnál elkésett. V. ö. id. helyeken,
Pataky: Bem in Siebenbürgen sat. 95-101. l.)
Petőfi
Bemet Héjjasfalvánál érte utol. Reggel 7-8 óra közt hallották az első
fegyvertüzelést az előcsapatoknál; tehát Fejéregyházánál már orosz előőrsök
álltak, kik gyorsan Segesvárhoz vonultak vissza; mert őket Bem érkezése ez
oldalról, holott a vásárhelyi egyenes úton várták, meglepte. Ekkor Bem
Fejéregyházán átvonulva a falu előtt és felett foglalt állást. A szűk völgy,
melyen a végzetes csata lefolyt, a N.-Küküllő partjain fekszik, elég magas
hegyek között, melynek alsó katlanszerű kanyarulatában a regényes Segesvár van
épülve meredek hegyek közti magaslaton. A folyó jobb oldalán meredeken
emelkednek a hegyek, melyek közt Hét-Úr felé a vásárhelyi főút vezet. Ezen
várták volt Bemert az oroszok s itt tartottak az áltámadástól a csata egész
napján. A balparton a hegység lankásan emelkedik az országútig s azon felül az
erdős tetőig; Héjjasfalváig folyton változó terepet alkot, melynek alsó oldalain
tarló és kukoricaföldek váltakoztak füves terekkel le a Küküllőig, míg a falun
felül jobbról egy pár kukoricafolton kívül nagy kiterjedésű rét terült el,
balról a hegyoldal akkoriban ugar volt. A hegy magasabb részeit mindenütt erdő
borította a s borítja ma is, melynek Fejéregyháza fölötti részét Ördögerdőnek
hívják. A lankás hegyoldalt Fejéregyházán alul kivált két mélyebb árok szakítja
meg, a Sárpatak és Ördögárok s a kettő közt egy régi zárda helye látható, a
Monaszteria. Maga a falu, melyben a Haller-család kastélya és kertje fekszik,
1848 őszén leégvén, csaknem egészen romokban hevert, lakatlanul.
Bem
Héjjasfalvától számítva balfelől a hegyoldalon az említett két árok közt
helyezte el ágyúit majdnem az útig lemenő vonalban, honnan uralkodott a
völgyön. S valóban ez volt a célja, hogy az ellenség kibontakozását
megakadályozza. E helytől fölfelé állította az erdőig gyalogsága erejét,
lovassága és gyalogságának kisebb része az úttól jobbra a folyóig helyezkedett
el a kukoricásban; tartalékját a falun túl hagyta, a szekerek a leégett faluban
maradtak. Ő maga az ágyúk megett foglalt állást, melyek fedezetére 25-30
huszárt rendelt. Az oroszok kivonulván Segesvárról, ágyúikat részint jobbról a
folyam partján a völgyben, részint balról az oldalra állították fel.
Balról
az erdő alatt és az erdőben helyezkedett el gyalogságuk, a lovasság a folyam
mellett foglalt helyet, melynek nagy része Hét-Úr felé küldetett kémszemlére;
mert folyton azt hitték, hogy csak színlelt támadásról van szós ez volt a nap
részleges sikerének oka. Az ágyúzás, mely több órán át késő délutánig hevesen
tartott, 10 óra tájban vette kezdetét, melynek elején a kémszemlére kiindult
Skariatint a Bem által célzásra állított ágyú lelőtte.
Ez
a körülmény, Bem jobb állása, a szűk völgy, mely az orosz lovasság kifejlését
akadályozta; de legkivált az ellenség félelme az oldaltámadástól voltak okai,
hogy az oroszok több órán át várakozó állásban maradtak s a védelemre
szorítkoztak. Bem e kedvező körülményt föl akarván használni, a balszárnyon
álló gyalogságát ismételt rohamra vezette az Ördögárkon túl s az erdőben
rejtőző oroszok ellen ágyútelepeiket akarván elfoglalni; de mindannyiszor
visszaveretett. Itt összpontosult a csata ereje. Délután két óra után
elhatározó működést akarván kifejteni, három század kivételével az egész jobb
szárnyon álló lovasságot is átrendelte, majd leszállítva, elébb két századot,
majd az utolsó 3-dik századot is rohamra vitte; de az oroszok tartalékjuk segítségével
visszanyomták. Így folyt a csata esti 5-6 óra tájig, mialatt Bem három ágyúja
elrepedt, számos ember, ló megöletett vagy sebet kapott s alóla is két lovat
lőtték ki. De az ellenség vesztesége még nagyobb volt; több ágyúját a Bem vezetése
alatt jobban irányzott lövések leszerelték; gránátjaival két társzekerét
felgyújtotta s az így keletkezett robbanás számos oroszt megölt.
A
költő a csata kezdetén Bem körül volt látható gyalog, fegyvertelenül,
vászonzubbonyos attilájában; de Bem haragosan megrendelte, hogy térjen vissza a
tartalékhoz. Úgy látszik, hogy vissza is tért. Utóbb a csatatér különböző
pontjain látták, hol a falu fölött az ágyúk megett, hol a faluban a fogadó
udvarán, ahol szekere állt. Délután 3-4 óra tájt, mond dr. Lengyel, éppen egy
hatfontos ágyút hoztak kijavítva Keresztúrról; ezzel szemben látta Petőfit
ekkor a faluba a fogadó felé haladni. De már mintegy fél óra múlva, míg ő a
sebesülteket kötözte, a leégett falu egyik sütőkemencéjén ülve pillantotta meg
lőtávolon kívül, honnan a csata menetét figyelte. Időnként fel-felállt, eltávozott,
hogy jobb áttekintést nyerjen; de mindig visszatért s gyönyörködni látszott,
miként szedik össze a székely fuvarosok a lecsapódott ágyúgolyókat. Közben
jegyezgetett egy zsebkönyvbe. E tájban vált véresebbé a csata, szaporodtak a
sebesültek. A költő ekkor a falu elé ment ki s egy ott elfolyó árok hídfájára
dőlve, mintegy fél óráig szemlélte a csatát. Tőle nem messze egy hatfontos ágyú lőtte az oroszokat,
azok keményen viszonozták s egy ágyúgolyó alig 30 lépésre hullt le tőle; a
fölvert por őt is eltakarván, hihetőleg szemébe is ment, mert zubbonya ujjával
hosszasan törölgette. Ekkor a falu vetéskapujához tért vissza, s annyira elmerült
gondolataiba, hogy feledni látszott a körülte történteket.
Már
5-6 óra körül járt az idő. Bem, ki ekkor még az ágyúfedezetet is odarendelte,
hogy az Ördögárkon túl az orosz gyalogságot megbontsa, ismét visszaveretett.
Eközben az oroszok tisztába jövén, hogy Bemnek segítsége sehonnan sem
érkezhetik, megerősített jobb szárnyukkal támadólag léptek fel s míg visszavert
katonáink bomlott sorokban gyorsan hátráltak, ők roppant tömegben rohantak át
az árkon és ki az erdőből; s a lemenő nap sugarai vészjóslóan törtek meg
sisakjaikon, fegyvereiken.
Ez
a döntő támadás egy időben történt a jobb szárny megkerülésével. A délutáni
órákban a Hét-Úr felé kémszemlére küldött orosz lovasság visszatérvén, a
Küküllő jobb partján födött terepen a mi jobbszárnyunk oldalába került s az ott
maradt csekély gyalogságot és jobbára újonc 3 század lovasságot szétvervén, ez
vad futásnak eredt. Lengyel, ki éppen ez időben lovagolt el a még mindig a
vetéskapunál merengő költő mellett, rámutatott a jobb oldalon alig ezer lépésre
folyó küzdelemre. „Potomság!” – felelt ő s helyén maradt. De már ez időben a
balszárny is futott; Bem s az egész táborkar menekült. Felhangzott a
kétségbeesett kiáltás, „meg vagyunk kerülve!” Bomlott zavarban keresett ki-ki
menedéket; a gyalogság s a tüzérek föl a hegynek az erdő felé törekedtek, a
lovasok az országútra kivergődve Héjjasfalva felé vágtattak, majdnem nyomukban
a mintegy kétezred orosz dsidás lovassággal. Ezalatt egy másik orosz
lovascsapat a Küküllő partján törekedett a menekülők elébe vágni s Fejéregyházán
felül, hol a buni-völgy betorkollik, az országútra kerülve bekerítette
mindazokat, kiknek nem volt idejök a körön kívül jutni vagy az erdőbe rejtőzni.
Petőfi
e zavarban a legnagyobb hihetőséggel a falun át az országúton menekült s
szekerét kívánta elérni. Azonban ekkor már a faluban, a fogadó udvarán
szekérnek nyoma nem volt; ezek a zavar első perceiben elfutottak s
Héjjasfalvánál megtorlódva, Bem kocsijával együtt nagy részben az ellenség
zsákmányaivá lettek. Ekkor történhetett az, amit Gyalokay Lajos elbeszél. Amint
t. i. ő a faluból kivergődött, rákiáltott a futó katonákra, hogy sorakozzanak;
de a veszély felbontott minden fegyelmet. Ekkor ő is jól elrejtett kocsijához
sietett s eközben meglátja a költőt, amint az országúton hajadonfővel szalad.
Utána kiált; a költő megáll, szomorúan visszanéz.
-
Jer velem, mond Gyalokay, kocsim ott van a bokrok közt s kezét megragadva vonja
magával.
Petőfi
keserűen kacagva szólt: „Azt hiszed, van ebben a pokolban olyan bolond, aki
helyt merne maradni? Kocsisod is elfutott”, - s ezzel a rohanó lovasságra
mutatott. „Itt nincs szabadulás, menjünk a jobb oldalra; ott tán menekülhetünk.”
Látva, hogy Gyalokay habozik,kirántotta kezét. „Itt nincs idő a gondolkozásra,
én megyek, Isten veled!” Ezzel leszökött az országútról, a hegy felé menekült.
Gyalokay többé nem látta.
Annyi
hát egészen bizonyos, hogy akár az országúton futott, akár a hegy felé próbált
az ugaron menekülni, mint gyalogos, okvetetlen bennmaradt az orosz lovasság
bekerítő gyűrűjében. Lengyel azt hiszi, hogy tovább is az országúton menekült;
mert midőn Kis-Bun irányában, hol az országút egy magaslatra fut fel,
visszatekintett, az őt egyik kanyarulatában a költőt vélte látni, „amint
fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyában futott.” Ez d.u.
5-6 óra közt történt.
Másnap
1030 halottat temettek el részint a Fejéregyháza feletti, részint az
országút melletti sírokba. utóbb Heydte, ki a halottak eltakarítását végezte,
beszélte Keresztúron, hogy a csata után Lüders megtekintvén a csatatért,
kilovagoltak Héjjasfalva felé az említett magaslatig s körülbelől azon hely
táján, hol Lengyel utoljára látta Petőfit, egy halott feküdt az út mellett, ki
talán föl sem tűnt volna neki, ha nadrágja és zubbonya zsebeit kiforgatva s
mellette szétszórt írásokat nem látott volna. A halott, amint lovaglás közben
megfigyelhette, szőke volt, hegyes állszakállal; egy dsidaszúrás mellén érte. Ő
a leírások után azt hiszi, hogy Petőfi volt.* (* L. Lengyel József tudósításait: Vasárn. Ujs. 1860. 1861. Történeti
Lapok. 1874, 351. és 396. l.)
Abban
a vélemények teljesen megegyeznek, hogy a költőnek Fejéregyháza és Héjjasfalva
közt kellett elesnie. Oly helyzetben maradt el a futóktól, honnan nem
menekülhetett és foglyul sem esett mert Skariatin eleste és a véres csata miatt
bosszús ellenség az elért futókat leöldöste mind; különben is mint foglyot
Segesvárt látták volna azután. De a helyre nézve megoszlanak a vélemények.
Némelyek Lengyelt követik, ki azt mondja, hogy az országúton vagy ennek
közelében esett el; mások az ágyúk megett látták; szerintök az erdőt próbálta
elérni s a hegyoldalon szúrták le. Némelyek azt is állították, hogy látták
elesni, de teljes hitelre nem találhattak; mert a megmenekültek többnyire
lovasok voltak, akik nem láthatták az elmaradt költő elestét; többen az
elbeszélők közül pedig nem ismerték s összezavarták másokkal. Emellett nem
csoda, ha az életmentés ösztöne, a közel levő halál tudata mindenkit elfoglalt
s nem volt ideje szomszédjával törődni. De másrészről a kortársak a táborban
nem tulajdonítottak neki oly fontosságot, mint az utódok s nem sokat ügyeltek
rá. Gondoljuk el végre, hogy Bem maga is csak alig menekült meg; Kurcz Antal,
Zeyk Domokos is elestek és Bem pár óráig heverhetett a bomlott zavarban a
héjjasfalvi pocsolyában, míg kimentették és éjféltájra Sz.-Keresztúrra vitték.
Ez
a bizonytalanság lassanként egész mythoszt termett a költő haláláról, melynek
többféle nyilatkozatai terjedtek el s találtak ideiglenes hitelre. Különösen
kettő felemlítendő közülök. Egyik az, amit Vajna Sándor leírása szerint egy
Szkurka nevű közhuszár beszélt el, ki a segesvári csatából még aznap 11 órára
este Kőhalomba, a magyar táborhoz menekült. Eszerint Szkurka az országúton
menekülvén sebzett lován utolérte az egyedül gyalog, hajadonfővel futó költőt,
kengyelébe emelte s vagy két puskalövésre vitte. Azonban négy lovas-muszka
sarkukra érvén elbocsátja a kengyelszíjat s leugorván e szókkal: „Bocsáss!
engem az Isten sem ment meg!” – bal fel a kukoricásba futott be. Alit tehetett
azonban 25-30 lépést, az első két muszka lovas utána ugratott, mire Petőfi
megállott, szembefordult s az egyik lovas két kardcsapást mért fejére A második
vágásra elesett; a földön még egy csapást mértek rá. Ez a csatatértől egy öreg
ágyúlövésre történt, az országút egyik kanyarulata előtt.”
A
másikat számos előző s eléggé megcáfolt közlemény után gr. Haller József, ki
mintegy harminc évig kutatta a segesvári csata részleteit, 1888-ban írta le,
midőn Vajna elbeszélése megjelent. Kutatásai szerint Zeyk Domokos volt az, aki
Petőfit a falu felső végén kengyelébe emelvén, az országút baloldalán elterülő
nagy réten át az út melletti 50 holdnyi kukoricásba vitte. Petőfi itt maradt, ő
az országútra ugratott, ahol orosz lovasokra talált, akik hősi védelem után
leszúrták. Petőfi ekkor a kukoricásban maradván, a nagy rét é az országút közti
széles és magas töltés mellett futott tovább az országútnak a Küküllő felőli
oldalán; mert szemben a hegyen 280 holdnyi ugar levén, arra nem menekülhetett.*
(* Pet.-Muz. I. 10-11. l.)
A
másikat számos előző s eléggé megcáfolt közlemény után gr. Haller József, ki
mintegy harminc évig kutatta a segesvári csata részleteit, 1888-ban írta le,
midőn Vajna elbeszélése megjelent. Kutatásai szerint Zeyk Domokos volt az, aki
Petőfit a falu felső végén kengyelébe emelvén, az országút baloldalán elterülő
nagy réten át az út melletti 50 holdnyi kukoricásba vitte. Petőfi itt maradt, ő
az országútra ugratott, ahol orosz lovasokra talált, akik hősi védelem után
leszúrták. Petőfi ekkor a kukoricásban maradván a nagy rét és az országút közti
széles és magas töltés mellett futott tovább az országútnak a Küküllő felőli
oldalán; mert szemben a hegyen 280 holdnyi ugar levén, arra nem menekülhetett.*
(* Budapest. 1888, 294. sz. (okt. 24.),
Ellenzék, 1888, 247. sz. etc. Marosvidék, 1889, 2. szám.) Ezt az előadását
1888. októberében kiegészítette azzal, hogy utóbb a költőt a buni hídon látták,
tehát a töltés mellett addig menekült; de a híd északi oldalánál kozákok állták
útját; egyikök mellbe döfte s erre a Küküllőbe bukott. Innen kimászván a
fűzfásban egy téglahalom mellett húzódott meg s ott feküdt reggelig. Innen egy
Csonta Juon nevű fejéregyházi lakos szekerén auguszt. 1-jén a falun felül az
országúton Héjjasfalva felé vitetvén magát egy körülbelül 200 lépésnyire ásott
sírba dobatta belé; oda temették el vagy 23 társát, köztök Zeyk Domokost is.
Haller még azt is megírja, hogy a költő ekkor mit mondott? A sírból felkiáltott:
„Ne temessetek el! Hiszen látjátok, hogy még élek! Meggyógyulhatok! Petőfi
vagyok! Segítsenek!” Az orosz katona nem ismert irgalmat, betaszítá a gödörbe s
azt kiáltották utána: „Dögölj meg, Kossuth-kutya!” – aztán hullákat dobáltak
rá. Vámos György, ki a hullahordó szekeret kísérte, felkiáltott erre: „Jaj
Istenem! élőket is eltemetnek!” nem sokkal ezután Báder János segesvári szász
polgár rendeletre oltatlan meszet hintett a halottakra, s felhantolták a sírt.
Így
adja elő Haller József.* (* Marosvidék,
1888, 53-54. 60., 1889, 1., 2., 4., 8., 10., 12. sz. mellékleteivel együtt.
Megjegyzendő, hogy a költő élve eltemettetésének mondája 1867-ben a Hon-nak egy
sokképpen megcáfolt tárcájában (névtelenül) került a nyilvánosság elé s azóta a
legújabb időkig kísért egy és más változatlan. E közlemény szerint a segesvári
német postamester temettette el élve. Ugyancsak 1877-ben, a Manasses-féle
hazugságok idejében Héjjasfalváról a Vas. Ujságnak Murvai Sámuel azt írta, hogy
Petőfit aug. 1-én egy Vonicza Tódor nevű oláh ölte meg; de noha azonnal
érkeztek rá cáfolatok, amit látható, Haller József gr. újra e nyomon indult el.
Vas. Ujs. 1877, 30. sz.) E kutatásokat tovább folytatta Imreh Sándor
marosvásárhelyi nyomdász, volt honvédhuszár, aki Török Aurél tanár kutatásai idejében
1885-ben Petőfi haláláról hasonló elbeszélést hallott Balogh Dánielnétől (Boda
Mária) Marosvásárhelyt; a nő pedig ezt Miklósy Dániel gyalogos hadnagytól
hallotta, ki jelen volt a segesvári csatában; neki meg Báder János maga
beszélte, kivel komasági viszonyban élt; különben ezt a Bádert maga Balogné is
ismerte.
Ezek
a főbb részletek. A többiek, melyek szerint a költő küzdve, lovon sat. esettel,
bátran mellőzhetők. Hasonlóan mellőzhetők mindazon regék, melyek a költőt
élőnek mondták s hol itt, hol ott jelentették meg az ötvenes években a
legsajátosabb álöltözetekben; vagy melyek szerint foglyul esvén, az oroszok
Szibériába vitték. A segesvári csata után senki sem látta őt s kik a költőnek
adták ki magokat, utóbb mind többé-kevésbé ügyes csalóknak bizonyultak. Felesége
1849/50 telén maga is elutazott férje keresése végett Székely-Keresztúrra s ott
az előadott eseményeket hallván, nem kereste többet; visszatért.
A
költő menekülése irányáról tehát különösen két változat ismeretes. Egyik s a
hihetőbb az, hogy az országúton menekült, másik nézet szerint az erdő felé
vette útját s valahol a hegyoldalon esett el. E két nézet egyszersmind a költő
sírjának meghatározásában is eltér egymástól. Ha a hegyoldalon esett el, akkor
sírja közös azon honvédekével, akiket a Fejéregyháza feletti honvédsírhalmok
födnek a hegoldalon begyöpösödött terjedelmes halmok alatt; ha az országút
közelében lelte halálát, akkor a Haller József gr. által megjelölt sírba
nyugszik, mely 5-6 lépésre fekszik az országúttól jobb kézre Héjjasfalva felé* (*
E második sírhely ügyében is vita folyt
gr. Haller József és Illyés Sándor között. Utóbbi a költő sírjáról azt írta,
hogy Héjjasfalva felé menve balkézre feküdt a sír a buni mellékút és az
országút találkozásától valamivel innen az úttól 4-5 lépésre egy áteresz
irányában, fűzfaültetvények közelében vizenyős helye. V. ö. Marosvidék. 1888.
56., 57., 60. sz. (mellékl.) 1889, 1., 2., 4., 8. sz. Petőfi halálának
irodalmát l. főleg Vasárn. Ujs. 1860-61. folyam; újabban Történeti Lapok. 1874.
Kelet. 1874. Pet.-Muz. I-II. Egressy: Törökorsz. naplója 1-10. l. Bőven az
egész irodalom feldolgozva szerző cikksorozatában: Petőfi eltűnésének irodalma.
Pet.-Muz. VII-VIII. k.), melyre ő keresztet s egyéb jelvényeket tetetett.
1849.
júl. 31-dike késő délutánjáig terjednek tehát a költő életéről való
tudomásaink; a többi csak hozzávetés. A válság halálos rémületében a csata
végén eltűnik örökre szemünk elől, megfelelve annak az égi végzetnek, melyről
oly csodás jós nyilatkozatokat tett életének mindenik időszakában, hol óhajtás,
hol határozott kijelentés alakjában.
Midőn
augusztus 2-dikán már a menekültek mind Vásárhelyre értek, mindenki utána
tudakozódott.
Valahányszor
egy kard csörrent meg a főhadiszállás lépcsőjén vagy egy szekér zörrent meg az
ablak alatt, mindenki remény és félelem közt rohant az ajtó vagy ablak felé,
feszült lélegzettel kereste őt szemeivel. Bem legelső kérdése Petőfi volt,kinek
vonásait hasztalan kutatta aggodalmas tekintette megtért tisztei közt; csak
néma hallgatás volt rá a felelet.
Az,
amit kért, a halál a csatatéren, a szabadságért való küzdelemben nem csak a
rajongó ifjú ábrándos óhajtása: a genius jós látománya is volt, mintha a sors e
legőszintébb szívet még ilyen, a kortársak által nem egyszer félremagyarázott
nyilatkozataiban sem akarta volna megcáfolni; sőt azzal az örök rejtéllyel,
mely utolsó pillanatain máig lebeg, áldozatának nagyságát, tüneményes életének
jelentőségét és mysticismusát, geniusának csodáját és fenségét még dicsőbbé
tette és megszentelte.
Forrás: Ferenczi Zoltán:
Petőfi életrajza – A Kisfaludy-Társaságtól a Széher Árpád jutalommal
kitüntetett pályamű. – A Kasselik-Alapítványból kiadja a Kisfaludy-Társaság –
Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomba. 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése