A fáradt csöndre ráborul az alkony,
hegyek merednek be az ablakon.
Dunántúl ez már… Ott túlsó parton
zsibong a Város (fény a falakon),
kínálja magát lázas hirveréssel.
A János-hegy kúpjára odafönt
nesztelen-halkan rásurran az éjjel,
s álmatagon takarja be a csönd.
Alig virraszt még egy-két lélek, ébren
hallgatva a hópelyhek szent szavát
s Isten rajtunkfeledt szemetükrében
keresve elvesztett gyermek-magát.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
Mezőkön, átkos útvesztőkön át,
falak közt, édes vérem, mit csinálsz?
Azt sem tudom, hogy hol vagy… Hangodat?
mégis elhozza ez az alkonyat.
Talán te is azt a felhőt lesed,
amely az égen árván ténfereg,
s estére megleled a csillagot,
mely néked, nékünk egyként fölragyog.
Ott vagyok, érzed? Megfogom kezed,
szemed most szelíd fénnyel rám nevet,
s ha akarom, tán őszült homlokod
alatt hű gyermekszemed mosolyog.
Nem választhat el élet és halál.
Lassúdó szívem mindig visszavár;
mindegy, hogy hol van árva otthonunk, -
vagy itt, vagy ott, de még találkozunk…
az esti szellő csöndesen piheg,
lilába hullnak a friss-zöld színek,
az egész világ némán szendereg –
s közös csillagunk biztatón remeg.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
Ülj le a küszöbre. Ez már a te házad.
Ne hidd el, az ágak bármit magyaráznak.
Igz, hogy az ágból az új rügy előtör,
De csak koporsó lesz az öreg fatörzsből.
Érzed, még a gyeplőt keresik az ujjak,
De a szív azt várja, hogy mikor csitulhat.
Alig hallhatóan ketyeg az az óra,
Amelyiknek vén a kereke, rugója.
Igen nagy a csend már. Hallom: idejárnak
Nagy, fehér lovai a dolgos halálnak.
Holnap mind befogja az éles ekébe,
Holnapután téged fordít be a mélybe.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
SZALONKA-ÚT
Szalonka-út, hol nincsenek szalonkák,
de hűvös dalt szitál a nyári lomb rád,
s a fűből feléd zsongja kék dalát
a szarkaláb;
míg fönn a völgy fölött mogorva posztján
egy szikla áll, talán a zord Oroszlán,
s a lejtő zeng: itt a rigók, amott
a kakukok;
s rá mint egy boldog prím a zenekarban,
egy fülemüle bársony dala halkan
fölsiklik, surran, egyre lobogóbb, -
tremolók! tremolók! –
Ó, fák és lombok, ó, te béke zengő,
mély mámorától mozdulatlan erdő!
zöld partjaid közt a Szalonka-út
kígyózva fut;
talán nem is fut: szinte száll! – a vándor
megáll, búcsúzót kortyol a világból,
a fűbe dől s könnyű szívét felissza
az estikék sokcsillagos tejútja.
FURCSA PATAK
Furcsa patak ez a patak,
hurkot vet a hegyek alatt,
medre szikla, vize pállott.
Nem is patak: lövészárok.
Kopár partját sírok szegik.
Alkonyodik, esteledik.
Egy-egy csillag tüze villan
a mennyei bakacsinban.
Mozdul a kő, kel a halott.
Mindannyian fiatalok.
Bámulják a hideg holdat.
Ma se tudják, miért holtak.
CIGÁNY
Alszik a hegyoldal. Egy óra után
nyugovóra tér a tücsök is Budán.
Lámpa se világít, legföljebb ha halk
gyöngyökkel alant a pesti Dunapart.
Magam vagyok ébren. Hallgatom, a mély
csöndben ahogy hűsen lélegzik az éj.
Csillagok az égről ablakomon át
kémlelik a tollam fekete nyomát.
Rím felel a rímnek; telik a papír.
Manapság a költő csak éjszaka ír,
s akkor se röpíti szárnyakon a láz:
józan dala inkább lassú dadogás.
Mint cigány a brácsán: hol itt, hol amott
találomra pendít egy-egy dallamot;
de mire a hangszer minden húrja zsong,
kedvét szegi húzni nem egyszer a gond.
leteszi vonóját. Kérdi: mire jó?
Lassan foszlik szét a fáradt zeneszó.
Utána fülel még. Nem ilyen akart:
fénylőt, lobogóbbat, lángot, zivatart!
Villámot, olyat, hogy ahova levág,
vesse szét a sorsunk kocsmája-falát,
tisztítsa tüzével a szolga tüdőt,
hadd igyék már végre szabad levegőt!
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
