Mint tengelyekben zöld, a legsötétebb:
a fonnyadtan érdes, kába levelek
szirmok közül már messze fénylenek,
magukra fel nem öltve még a kéket.
Ragyognak, sírva furcsa könnyeket,
mintha óhajtanák ismét a véget,
s mint kék levélpapírok, hogyha vének,
sárgák, lilák, s kicsit szürkéllenek.
Mint kisgyermek kinőtt köténye mellett,
mely elmosódott s már semmit sem ér:
érezzük, a kis élet hogy letellett.
De íme, túl a zöldön, hogyha nézed,
kék színben újul egy sziromlevél,
s látod nevetni mozdulón a kéket.
Ford.: Csanádi Béla
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése