Kietlen estbe barnul a negyed,
szürkés bűz úszik el a levegőben.
A híd alól vonat robaja dörren –
verébhad ugrál a sövény felett.
Ijedt kunyhók, szétszórt sikátorok,
vad összevisszaság a kerteken,
fülledt ordítás bődül hirtelen,
gyerekcsapatban piros rongy lobog.
A szemétdombon patkánykar süvít.
Belet visznek az asszonyok kosárszám,
rüh és mocsok a nők rút karavánján,
amint az alkonyból előtűnik.
S most egy csatorna vastag vért okád
a vágóhídról a csöndes folyóba.
Szelek festik a cserjést tarkulóra
s lassú pír botlik a hullámon át.
Suttogás, mely zavart álomba fúl.
Vizesgödrökből föllibegő képek,
emlékei talán egy más, előbbi létnek,
mely langy szelekből kél és visszahull.
Felhők közt fénylő fasorok lebegnek,
szép hintókkal, vakmerő lovagokkal.
Majd egy hajó, amint szirtekre rokkan
és aranyárnya rózsás mecseteknek.
Ford.: Vidor Miklós
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése