2020. jún. 18.

Takáts Gyula: Egy csatatér árnyékából

(Nagyberek)

 

Ez a reggel olyan bánatos,

A hó csipkéje szín latyak.

A nyírek és fűzek ágában

szomorú képek alszanak.

 

Az udvar oly kihalt s az égből

a kedves áram deleje

elillant, mint tört üvegből

a szesz bódító ereje.

 

Ha jő is, itt nem fog tavaszba

az ág s a szétperdült magok

nem szöknek illatos ruhába,

köszönteni a víg napot.

 

Hiába állsz majd hegedűddel

a kékárnyas erdők alatt.

Nem ismernek vidám dalodra

a visszatérő madarak.

 

És nem lelik a fát s a házat,

melyen ott állt a tört kerék,

ahol a forgandó küllőkön

kikölt vagy harminc nemzedék.

 

Fekete és fehér jelekkel

a gólyák úgy keringenek,

mint dúló honára megtért hadnép,

mely dühhel veri az eget:

 

- Hol vannak hát a házaink? – és

a kócsag tudja csak csupán.

Háromszáz év tudása fénylik

ezüst vértjének oldalán.

 

- Itt Kéka állt, tömör toronnyal. –

Most róla sóhajt a kökény,

idézve keserű bogyókkal

sorsát, mit kékre szít a fény.

 

- És ingóláp lett Ács és Sári. –

A hajdani fonott falak

ott sóhajtoznak, mint a békák

a kócsag lábai alatt.

 

Ezüstmadár, most nézz miránk is!

Ne hajtogasd a mult szavát.

Tíz egymást szólító faludból

megint tíz üres néz reád.

 

És Baglyason, fönt egyre tart még,

még zeng a marcali csata.

Nem borától, ámde drága vértől

piroslik kék berked tava.

 

Repülj hát innen nádi tündér,

E táj már nem a te hazád.

Ezüst testednek rakjál máshol,

tavasz-vidéken szép tanyát.

 

Ajánlás:

 

Kócsag, ha egykor visszatérnél,

féllábra-állva szállj ide.

Aszott pusztában ezüst kútként

legyél s tűnt világ jele.

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. február

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése