(Nagyberek)
Ez a reggel olyan bánatos,
A hó csipkéje szín latyak.
A nyírek és fűzek ágában
szomorú képek alszanak.
Az udvar oly kihalt s az égből
a kedves áram deleje
elillant, mint tört üvegből
a szesz bódító ereje.
Ha jő is, itt nem fog tavaszba
az ág s a szétperdült magok
nem szöknek illatos ruhába,
köszönteni a víg napot.
Hiába állsz majd hegedűddel
a kékárnyas erdők alatt.
Nem ismernek vidám dalodra
a visszatérő madarak.
És nem lelik a fát s a házat,
melyen ott állt a tört kerék,
ahol a forgandó küllőkön
kikölt vagy harminc nemzedék.
Fekete és fehér jelekkel
a gólyák úgy keringenek,
mint dúló honára megtért hadnép,
mely dühhel veri az eget:
- Hol vannak hát a házaink? – és
a kócsag tudja csak csupán.
Háromszáz év tudása fénylik
ezüst vértjének oldalán.
- Itt Kéka állt, tömör toronnyal. –
Most róla sóhajt a kökény,
idézve keserű bogyókkal
sorsát, mit kékre szít a fény.
- És ingóláp lett Ács és Sári. –
A hajdani fonott falak
ott sóhajtoznak, mint a békák
a kócsag lábai alatt.
Ezüstmadár, most nézz miránk is!
Ne hajtogasd a mult szavát.
Tíz egymást szólító faludból
megint tíz üres néz reád.
És Baglyason, fönt egyre tart még,
még zeng a marcali csata.
Nem borától, ámde drága vértől
piroslik kék berked tava.
Repülj hát innen nádi tündér,
E táj már nem a te hazád.
Ezüst testednek rakjál máshol,
tavasz-vidéken szép tanyát.
Ajánlás:
Kócsag, ha egykor visszatérnél,
féllábra-állva szállj ide.
Aszott pusztában ezüst kútként
legyél s tűnt világ jele.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése