Franz Werfel (1890-1945): A magántulajdon

Glosszák az elhalt nagy osztrák író közvetlenül halála előtt megjelent kötetéből, amely a szerzőnek a végső dolgokkal szemben kialakult álláspontját tisztázza. Közöljük ezt a tanulmányt, mert kivételesen nagy szellemről, s ennélfogva minden megnyilatkozásában önmagát kifejező egyéniségről van szó. De éppen ezért ez a tanulmány nem a Vigilia szemléletét tükrözi, hanem Werfel szemléletét. A költő egyéni szemlélete egy és mást talán eltorzít – gondolu7nk elsősorban a szocializmus szerepének megítélésére -, de a mi szemünk is kétségtelenül azt a fényt követi, amely Werfelt megvilágosította. (A szerkesztő.)

 

1.

A magántulajdon szent, ugyanúgy, ahogyan testünk is szent. A legnagyobb illúziók egyike az a tudat, hogy testünk a mi tulajdonunk. Pontosabban szólva:  életünk segítsége ez a tudat, a természet rendje ébresztette bennünk ezt is, akárcsak a föld többi tulajdonairól való tudomásunkat. A testünket felépítő fizikai és kémiai elemek csak afféle kölcsönök, mert valójában köztulajdonok ezek is, - a mindenség „nemzeti vagyonából” sajátítottuk ki magunknak. Az egyszeri és visszahozhatatlan Ént kialakító individuáció ezeket az elemeket csak magántőkeként használja. S így maga az individuáció bizonyítja és igazolja, hogy minden tulajdont a közösségi gazdaság raktárából birtoklunk személyünkben és egyidőre szólón, - e birtoklás nélkül minden élet lehetetlen volna.

2.

Bőröm nem az én művem, még csak ellenértéket sem adtam érte. És az én bőröm mégiscsak az enyém. Épp így az ingem is az enyém kell hogy legyen, pedig nem én varrtam, a házam is az enyém kell, hogy legyen, pedig nem én építettem.

3.

„Aki nem dolgozik ne is egyék” – az ember egyik legmélyebb megalázása ez a, sajnos, kárörvendőn szomorú tényt leszögező szadista elv. Közgazdasági semmiséggé fokozza le életem metafizikai fontosságát. Hogyan? – életem joga és értéke csak annyi lenne, hogy táplálékot állítok elő és szellemileg és testileg részt biztosítok magamnak ebből a táplálékból? Villámfényben mutatja meg ez az elv a szocialista herezis egész szegénységét, amely a legmélyebben alázza meg az emberiséget, közben pedig feltartóztathatatlanul egyre az ember-méltóságról beszél.

4.

A szocializmusnak is megvan a maga eszkatológiája, a maga „végső dolgai” visio beatificája, - a szétfútt, osztálytalan társadalom. Mert az ember mindig csak ember és Isten birodalmának eszméje nélkül még a legtökfejűbb korokban sem boldogul.

5.

Az elkeseredett plebejus sem felfogni, sem elviselni nem tudja annak a gondolatát, hogy az élet legfőbb javait – a szépséget, zsenit, szellemet – nem érdemeltük meg és sohasem fogjuk megérdemelni. Mi azonban épp azért hullunk térdre eme javak előtt, mert nem érdemeltük meg őket, mert függetlenek az akarat megfeszítésétől és a gazdasági köröktől. Isten glóriájának ózona – az üdvösség e kimeríthetetlen tartalékja – ránk lehel, bárhol találkozunk vele, s hitünk leheletével ösztönöz tovább.

6.

Ha az individuációt a maga igazában, mint a természeten belüli legnagyobb alkotói pert tekintjük, akkor az Ént szükségszerűen  maga legnagyobb differenciáltságában és finomságában látjuk meg, – mint az élet kristályát, Isten minden alkotói működésének célját. Nemcsak alakra, hanem lényünkre is képmásai vagyunk Istennek, - a maga önzésében bármennyire is más lehet az Én, mégis csak analógonja minden személyiség gyűjtőfogalmának. de ha Isten fogalma a személyiség, ebből következik az is, hogy Isten képmásának is a személyiség a gyűjtőfogalma. De vajon mi más a személyiség, ha nem egy katexochén tulajdon? Nem kell iskolázott filozófiával gondolkodni ahhoz, hogy tisztán lássuk: valaki annál fokozottabban személyiség, minél hatalmasabban és feltétlenebbül mondja bizonyos erőkre, jellemvonásokra, tulajdonságokra és adományokra, - ez az enyém! Így hát a magántulajdon fogalma minden Én-tulajdon ősképében, Istenben vet horgonyt.

7.

Sem jobban, sem kevésbé nem vagyunk tulajdonosai énünknek, mint a kölcsönkönyvtár előfizetője a kikölcsönzött könyvnek. Minden saját énünket érintő követelés – ha folytatjuk a hasonlatot – az előfizető kötelezettségében gyökerezik: a kikölcsönzött könyvet a határidő lejárta után méltó állapotban, piszok-foltok, lyukak, hiányzó oldalak nélkül és lehetőleg kevés szamárfüllel kell visszaadni.

8.

Az öngyilkosságban két halálos bűn is van. Az egyik, amikor áthágjuk a „ne ölj” parancsát, még megbocsáthatóbb – hiszen ezt a végső lépést az élet elviselhetetlenségével lehet magyarázni -, mint a másik, amikor eltulajdonítjuk ama ránk bízott idegen tulajdont, melynek az öntudat határain belül örök története és tartós feladata van.

9.

Ha egyre mélyebbre és mélyebbre vándorlok belső életem tájai felé, végül is egy végső oszthatatlanságig jutok. Az alap-emóciónak nevezem ezt, mert itt már nem tudásról, hanem érzésről van szó. Ez az alapemóció – a kegyelem felfogó edénye – attól függ, hogy szabad-e hinnem, vagy tudok-e hinni, amint hogy ettől függ az is, meghat-e a költészet, vagy pedig nem.

10.

Ha valaki éjszaka hirtelen ébred arra az ijesztő gondolatra, hogy saját testét csak egy megfoghatatlan kegyelem tartja életben, hogy a leskelődő pusztító erők pillanatnyilag egyensúlyban állnak, - akkor lélegzete elfúl és az egész kozmoszt kártyavárnak látja.

11.

Az ember alakja egy kereszt-forma köré épül – mondja a misztikus -, ahogy a beton a vasváz köré. Ez az a belső váz, amelyen az ember végigvándorolja az életét. A kereszt alakját – feleli ironikusan a naturalista – a rómaiak büntetőjogi céllal az emberi test alakja után készítették. – Hogy elkészíthették, ahhoz először meg kellett lennie, - mondja a misztikus. A naturalista azonban nevet: ha a létért való harcban a véglények vagy a csúszómászók győznek és ők ragadják magukhoz a földi hatalmat, akkor a véglény- vagy csúszómászó-rómaiak kénytelenek lettek volna a kereszt helyébe egy új használható vázat kitalálni, amelyen a rabszolgákat kivégezhessék. – Tény azonban az – feleli a misztikus -, hogy az ember győzött és nem a férgek, s ezzel együtt győzött az emberalakú kereszt. – Ebben a vitában mindkét félnek igaza van, mert párhuzamosan beszélnek.

12.

Az Atya, Fiú és Szentlélek közti hármas kapcsolatnak megvan a maga organikus-szervezeti megfelelője itt a földön is: az agy, a szív és az idegrendszer hármas-egy szinergizmusa. az Atyától függ a szemlélet, a Fiútól az érzés, a Szellemtől az aktivitás, az idegek erejének átvitele az izomzatra.

13.

Ami a tulajdonra és kifejezett képviselőjére, a testre, érvényes, az érvényes az anyagra is. Az anyag is szent. Szent, mert ő a köntös, amelyen az Alkotó meg tud nyilvánulni. Természetesen Isten e köntös nélkül sem lenne kevesebb, mint amennyi, mert a Végtelent elvonással nem lehet csökkenteni. De bármilyen jelentéktelen is a végre-megalkotott a végtelenül-meg-nem-alkototthoz mérten, egy valami az előbbiből mindenesetre hiányozni fog: az isteni öntudaton kívül és az isteni öntudattal szemben a teremtményi öntudat felelő tükre. A mi nyilvánvalóan vakmerő emberi elképzelésünkhöz több mint közel áll az az ötlet, hogy ama meg nem alkotott létnek egy megalkotott létre van szüksége, hogy alanyiságából kiléphessen és önmaga teremtményi mivoltában tárgyiasan benne lehessen. Így a megalkotottnak végső, elérendő célja nem lehetne más, mint az istenség, teljes öntudatának része, a visio beatifica. Az anyag, mint ennek a célnak hordozója, ezért is szent.

14.

Ha jól emlékszem, egy régi iskolai versben – a címe: „A heisterbachi szerzetes” – olvastam ezt a szép verssort: „Isten előtt ezer év egy nap csupán”. Hatalmas alábecsülés ez! Ha ez az időtől és tértől határolt univerzum – vagyis a terét kitöltő anyag – néhány billió évszázad lefo9orgása után elfogy, elpárolog, visszaszivárog a semmibe (ahogy modern azstronómusok jósolják), s amelyből egykor térré vált, akkor a világ nemcsak egy napig élt – ennyi időre van ugyanis szüksége a csatlós földnek, míg tengelye körül megfordul -, hanem még egy pillanatig sem. Isten előtt ugyanis nyolcszáz billió év, vagy egy másodperc trilliónyiod része egyformán hosszú vagy rövid – se hosszú, se rövid, mert egyáltalában nincs kiterjedése. Isten talán ez univerzum előtt, agy az ő időtlen pillantásával tekintve, ezzel az univerzummal együtt, amelyen élünk, még kvadrillió különböző univerzumot alkotott és alkot ma is, semmisít meg és alkot újjá. De számunkra nem ez a mérték fölötti és elképzelhetetlen a fontos. A mi számunkra csak az a meggyőződés a fontos, hogy amaz anyag – a sugárzó energia -, amely a világidő folyamán a szellemi-lelki-testi ember-személyiséggé kristályosodott, Istenből jött és Istenhez tér vissza. S ez – s ebben igazat kell adnia a modern asztronómiának – egyszerű, tiszte és értelmesen logikus lehetőség. S ebből a meggyőződésből árad aztán a minden megnyugvások legfurcsábbika: nem történhetik velünk semmi baj, mert ha úgy élünk is az idő tenyerén, mint talált gyerekek, az örökkévalóságban Isten tulajdonai vagyunk.

15.

A nihilista gondolkodás legostobább kitalálása az úgynevezett „személytelen Isten”. Ennek a személytelen Istennek nevében áldják meg a jámbor ateista személyes Nem Létező Istenét. Mert minden borzalmassága ellenére is elfogadhatóbb egy szellem nélküli, értelmetlen, semmi és senki által nem teremtett és mégis létező világ fogalma, mint az az agyalágyult elképzelés valamifajta világon kívüli és autonóm erőműről, amely minden dolgot megteremt és táplál, anélkül, hogy egy alkotó szellem kitalálta vagy szolgálta volna. A személytelen Isten a technicizált és sápadt gondolkodású agyak legszánalmasabb tükörképe, az aggkori gyengeségben szenvedő panteizmus modern csökevénye.

16.

A kereszténység bizonyos mértékben jogosnak engedi meg az egocentrizmust. Mert ha az „egó”-m olyan értékes tulajdonom, hogy az időn túl egyszer szemlélő társa lehet a Végtelennek és Örökkévalónak, akkor azt is megérdemli, hogy törődjünk vele és ne vessük olcsón ebek harmincadjára. De mivel idelent az isteni végcélhoz viszonyítva minden csak paradoxon, ezt az ént nem úgy menthetem meg, hogy fukarul megőrzöm, hanem csak úgy, ha tékozlón szórom szét.

17.

A tulajdon lefokozása mélységes kapcsolatban van a tömegárugyártással. Ennek tényében igen könnyen tanulmányozhatjuk a nemzetgazdaságban a metafizikát. Hajdan a tulajdon képmása volt a testi énnek. S a magántulajdon eszméjével elválaszthatatlan kapcsolatban volt a tartósság és a tartam fogalma. Az öregasszonyt menyasszonyi ruhájában temették el. A kézműves úgy vigyázott szerszámára, mint a szeme fényére, mert nehezen tudta pótolni. Minden, amit gyártottak, kiváló volt, mert drága volt, nehéz és arra szolgált, hogy egyszer örökül adhassák. Merev sztatika uralkodott a gazdasági életben, s ez beszédesen tükrözte a kor öntudati állapotát, a skolasztikáét. Mert az „ideológiai felépítmény” dolga éppen fordítva igaz: történelmi-szellemi alkotmányoknak megvan a maguk anyagi „alépítménye” -, ami fent van, tükrözik abban, ami alul van -, az ég a tóban és nem a tó az égben. Amikor a teológia bomlani kezdett, amikor az ember kezdett elbizakodni – ennek millió okból kellett így történnie – és anyagi szűkösségéből és szellemi bőségéből az anyagi bőségbe és a szellemi szűkösségbe lépett, ekkor lett függetlenné a csere-érték, a pénz, a készítménytől. A tőke nemcsak hogy nem tulajdon, hanem szinte tiszta ellentéte a tulajdonnak – nem más mint potenciális tömegáru, melynek nem az a célja, hogy a szüksége kielégítse, hanem hogy szükségletet idézzen elő, s így a potenciális tömegáru -, tehát a tőke – halálos körforgalma új erőkkel duzzadjon fel. A tömegáru legbensőbb értelme az, hogy gyorsan elpusztítható legyen, s ezzel a tőke – megszaporodva a profit-részlet által – a lehető leghamarabb visszatérjen potenciális állapotába -, vagyis ismét tőke legyen. ezzel a lehető leglogikusabb kapcsolatban tanítja tehát a kapitalizmus látszólagos ellenlábasa – de valójában ikertestvére -, a kollektív szocializmus, hogy minden magántulajdon, tehát a magántulajdon foglalata, az emberi én is – s két egyforma én nem létezik – csak megvetendő, jogtalan követelés. És közben a szocializmusnak fogalma sincs arról, hogy szemlélete milyen magasabb logikának ad kifejezést. Íme, a halálos körforgalom formulája: Isten elvesztése = az Én elvesztése, = a magántulajdon felvesztése = kapitalizmus = tömegáru = gyors romlandóság = szemét = a szükség lemondó kielégítése = az emberiség lelkének tragikus nyugtalansága = a vagy-vagy az anarchisztikus vagy totális életforma között = örök háború.

18.

A kapitalizmus korunk gazdasági területén nem más, mint a bűnbeesés természetes kifejeződése. S mivel természetes kifejeződése, így ellentétben minden görcsös és ál-erkölcsös rendszerrel – autarkia, államszocializmus, tervgazdaság- megvan az az előnye, hogy őszinte. Nyíltan és becsületesen bevallott rendetlenség, forrása ott van a kezdet kezdetének bűnében, s nem hiszi már, hogy ezen visszahatón javítani lehessen. S ehhez még egyszerre túlságosan naiv is és okos is – akárcsak az élet -, mert egyetlen célja az élet opportunista élvezése, s ez különb cél, mint a kollektív principiumok elzárkózó, gyűlölettől terhes ál-erkölcse, mely a javak igazságos elosztásának nevében gyilkol és kínpadra von.

19.

Az Én leggyalázatosabb megszégyenítése talán a világtörténelem kezdete óta a személyi rabság mai formája: az ember már nem tulajdonosa önmagának, hanem az állam tulajdonaként egy személyben munkaadó és munkamegvonó, tápláló és éhenkopó, gyóntató, nevelő, romboló, lelkiismereti spicli, bíró, ügyész, védő, tanú és hóhér. Mindaddig, amíg van állam a földön, mely ezt a természetellenes, ördögi, lélekgyilkos, jellempusztító uralmat gyakorolja és fittyet hány a legjobban megalapozott békekötéseknek is, a földön állandóan a világháború fog lesben állni. S ettől nem ment meg semmilyen opportunista farizeuskodás.

20.

A halál az Én legjelentéktelenebb építő elemeit sajátítja ki. A test visszaadja azokat a kémiai kapcsolatokat, melyeket kisajátított, éppúgy, ahogy az öntudat és az emlékezés is csak kisajátította azokat, - vagyis mindent, ami kívülről befelé tükrözik, más szóval a világ szókincsét. Mi marad hát meg? Vajon a tükör, amely magába fogadott minden tükrözöttet és reflektáltat, a tükör az a megmaradó Én? Nem! Minden tükör teljes ürességgé változik, ha eltűnik az, akit visszatükrözött. Mi marad hát meg? Bensőm legbenseje marad meg, vagyis az egyetlen és megismételhetetlen kapacitás, hogy Isten eleven viszonzásra ébresszen bennünket. Ezt jelenti a mélyértelmű kifejezés: individuum ineffebile, kimondhatatlan személyiség. De mi az, amit nem tudunk kimondani és kifejezni? Minden, aminek nincs tapasztalati tartalma, vagyis ami nem tükrözik kívülről befelé. Ezrét vesz el a halál tőlem mindent, ami az enyém, bár ezt az „enyémet” így szólítgatom: „Te!” – „Te, az én kezem”, „Te, az én testem ereje”, „Te, az én tehetségem”, „Te, az én szerelmi örömöm” – és pedig azért, hogy megmaradhasson számomra az egyetlen egy, amelyhez így szólhatok, hogy „Én”, anélkül, persze, hogy ki tudnám fejezni.

 

Thurzó Gábor fordítása

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. március