Sárközi György első kötete, az „Angyalok harca” 1926-ban jelent meg. Több esztendő termése; a legkorábbi vers, a „Genezis”, 1918-ból való. Babits Mihály ismertette, még 1926-ban a könyvet a Nyugatban; hangsúlyozta a fiatal költő lírájának angelikus vonásait, gyöngédségét, saját hangját, saját formáját.
A húszas évek derekán e költészetnek mindenesetre megvolt a maga korszerű újdonsága. Korszerű, mert bármennyire félreismerhetetlenül külön hang is a Sárközi Györgyé, a Nyugat ekkortájt induló második nemzedékében: magatartásában, élményvilágában, szemléletmódjában könnyű fölfedezni a rokon vonásokat nemzedéke többi költőjével.
Ez a generáció meglazította elődeinek fegyelmezett, kiművelt formáit, kényelmesebb járásúvá tette, a próza felé hajlította a versmondatot, közelebb hozta a művet az élményhez, több költői értéket tulajdonított magának a nyers élménynek s az élmény primér valóságának – Bányai Kornél éppúgy, mint a „Sarjúrendek” Illyés Gyulája -; az volt a becsvágya, hogy ezt az élményben fölfogott teljes és primér valóságot mindenestül benne zengesse a versben; a versek nem annyira különálló, megmunkált, önmagukért helytálló egészek, mint inkább egy állandó, romantikus ihletettség vallomásai. Mintha a forma erőszak volna az ihlető valóságon és a valóságon fölgyúlt s folytonos ihletettségen, - s Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád „míves” formája is, de a kései Ady-versek kemény belső struktúrája is: - a költők oldottabb dikciójukhoz oldottabb verset teremtenek, olyat, amelybe ellenállás nélkül ömlik belé az ihlet, magával sodorva az élmény minél közvetlenebb s minél zsúfoltabban teljes anyagát: - s ezt találják meg a szabadversben. A „formátlan” formában, amely- úgy érzik – természetesebben simul hozzá magának a világnak a ritmusához, a világgal együtt élő, szálló, mozgó költő lélegzetvételének természetes üteméhez. E szabad dikción át-átlüktetnek bizonyos Berzsenyi-emlékek, Illyésnél, Bányainál, s bizonyos reminiszcenciái a fiatal Vörösmarty hexameter-dallamának: Sárközi Györgynél. A találkozás nem véletlen: Vörösmartyban is, Berzsenyiben is – antik formában – egy hasonló világ és természetélmény, egy a mindenséggel hasonló módon való együttzengés, együttáradás nyer formai-dallambeli kifejezést. „A hagyományos magyar verseléstől főleg talán abban különbözik – írta Babits Sárközi „szabadverséről” -, hogy időmérték és hangsúly különösen összejátszik benne, a főszabályt talán a természetes magyar beszéd önkéntelen „hangízületei” adják meg, melyeket Arany László fedezett fel a magyar verstan számára”. Ám éppen ez az „összejátszás” adja meg Berzsenyi verseinek hasonlíthatatlan zamatát is: az, hogy a magyar hangsúly s az antik ütem együtt lüktet s együtt ad mintegy kétszólamú dallamot a sorban. Mint itt például: „Ostorait nyomorult hazádon”, ahol a sor természetes, magyar tagolása: „ostorait / nyomorult / hazádon”; ütemezése pedig: „ostora / it nyomo / rult ha / zádon”.
Sárközinél, Bányainál, Illyésnél nincsenek ilyen szigorú, „szabályos” ütemre vett sorok általában; de a „szabad” sorokban – Illyésnél például a magyar tizenkettesekben sokszor, mint már Németh László rámutatott a „Szálló egek alatt”-ról írt bírálatában – föl-fölérzik e berzsenyies magyar-antik ritmika, és nemcsak dallamával, hanem egész távlatos hangulatával is. Bányai „Vadember” című versében ilyesformán szól benne „A közelítő tél” ritmus-emléke, vagy az „Omló kövek zenéje” címűben bizonyos hexameter-sejtelem: „Hulló homlokodon Visegrád, gyönge moha díszíti századok – kemény ráncait”… - s így Sárközinél is gyakran; például: „Gondolat, büszke hajó, feszítsd ki szárnyas, tiszta vitorlád”, vagy: „Im, a világ borult elméje sugarazva kitisztul”, vagy: „December foga csattog, a havas föld derengve világít”, és így tovább.
Milyen élmény találja meg kifejezését a fiatal Sárközinél ebben a formában? A természettel új, lelkes közösséget vállaló, a várostól a szabad természethez forduló, bizonyos kozmikus és panteisztikus hevületű lélek – (s ez szintén jellemző kora hangulatára, ez az „átkozd meg a várost és menekülj”, ahogyan a „Kalibán2 Szabó Lőrince hirdeti; s Babits mondja egy másik tanulmányában a második nemzedékről, közös vonásukként: egyek ők „a szabad természet mély átérzésében, melyhez hasonlót előzőiknél hiába keresnénk”); - és bizonyos mély katolikum, részint a testvéri teremtett természet felé forduló gyöngéd franciskánus árnyalattal, részint abban a drámaibb, szigorúbb változatában, amelynek középpontja testnek és léleknek, s jónak és rossznak harca a lélekben s a világban, és amelyről az „Angyalok harca” címadó verse szól.
(Az „Angyalok harcá”-nak élményvilága félreismerhetetlenül katolikus, nem pedig csak Sárközi „hitte” ezt katolikusnak, ahogyan Illyés Gyula mondja az „Összes versek” elé írt óvatosan fogalmazott bevezetőjében.)
Amikor a kötet megjelenik, Sárközi huszonhét éves; a hatvanhat vers hét esztendő termése; fiatal költő művével állunk szemben, s fiatal költő műveként a gyűjtemény minden figyelemre méltó; s megajándékoz egy hibátlan és bizonyára soha meg nem fakuló remekművel: a „Virágok beszélgetésé”-vel. Megajándékoz még néhány emlékezetes verssel; legjobb darabjai alighanem azok, amelyeket Babits válogatott ki 1932-ben az „Új antológiá”-ba: „A távoli kedveshöz”, „Szépségek s fájdalmak anyasága”, - aztán az „Angyalok harca”, „Harmat hull a mezőre”, „Homlokomon fehér csillag” (főként az utóbbi három: Sárközi mély, tiszta katolikus élményének vallomása, valódi katolikus líra).
De ma, húsz esztendő távlatából – s leszámítva a fiatalos nagyot-mondásokat, meg az itt-ott fölbukkanó Ady- és Babits-reminiszcenciákat -, be kell vallanunk: ennek a lírának megkoptak a díszei, megfonnyadt a frissessége. A maga korában a fiatal Sárközi költészete kétségtelenül új volt, hangban, élményben, lendületben, formában is. De talán éppen annak ártott a legtöbbet az idő, ami akkor a legújabbnak hatott: a lazaságának, a sodrának; ma az akkori áradás többnyire indokolatlan bőbeszédűségként zavar, sok a versekben a fölös anyag, ennek az éteri, angelikus lírának sok a salakja, főként szó-salakja. Rímei, hosszú, oldott sorai végén, sokszor nem csengenek már, tompák, süketek; s a sorok is, melyeket annak idején egy egész lírai korhangulat heve hajtott-lobogtatott: ma bágyadtan lelankadó sárkányok, melyek alól kiszaladt a szél. Íme, egy találomra kikapott versszak: „Hiába hívtok, megfagyok, ha csak egy ujjad érint, - S ha rám nézel, beteg lázak hevében meggyúlok, - De ha az én igazi világom szólít, ezer halálból meggyógyulok”: - csupa esetlegesség, sorok, melyek nyugodtan másként fogalmazhatók, anélkül, hogy a változtatás lényegesen változtatna a versen; lapos mondatok, fölösleges szavak, valóban formátlanság; süket rím, - vagy egy másik, s már valamivel zártabb formájú: „Éji angyal, vedd szememről álomontó ujjaid, - Hajnalodik, emberlelkem emberségbe visszavidd: - Tán naponta elmerül, de újból föl is kerül, - Ütött, tépett, sebzett lelkem szenvedésben istenül”: - itt is, és éppen a vers befejező két sorában, henye szavak, üres jelzők; - a húszas évek költői „forradalmának” ma már menthetetlenül lapos verbalizmusa, az a próza szóbőség, mely szétlapítja a verset, - és nemcsak Sárközinél, hanem sokszor Illyésnél, Bányainál is, s egy másfajta, barokkos zúdulással Mécs Lászlónál: e „forradalom” ízlésbeli tévedése volt ez, s a nemzedékből talán csak ketten kerülték el, - jellemzően azok, akik a legerősebb formájúak: Szabó Lőrinc, és még inkább Erdélyi József.
**
Az első kötetet egy esztendőre követi a második: 1927-ben megjelenik a „Váltott lélekkel”. „Ó, elrebbent álmaim! – Ölyvvé feketült galambok! – Bogánccsá szikkadt liliomok! – Hova foszlottak az angyali harcok? – Fények, mennyek? – Jákobi álmok? – Üszök s romok hullámzanak körülöttem, - Roncsolt hajók libegnek, - S állok, keselyüktől is elhagyott, - Fekete bitófa, - S csak én virrasztok: - Egy széttört világ felett, - Egy széttört ország felett, - Egy széttört élet felett, - Értetek s értem”. A versek hangja keserű, kiábrándult, „semmi, semmi sem j ó úgy, ahogy van!”; - keserűek a versek, s általában rövidebbek; a hosszúakban a verbális pátosz üresen fut, - mint a „Sírvers”-ben, vagy az „Önéletrajz”-ban, vagy a kor egy jellegzetesen fonák sablonját kipróbáló „Mikor gyúlnak az esi lámpák”-ban; kevés kötet akad, melyben nyilvánvalóbban lephetjük meg a költőt ifjúság és férfikor válságos fordulóján: kihullva az ifjúság egéből, védtelenül és sebzetten az illúziótlan földi valóságban. E talajtalanságban, bizonytalanságban, jellemzően, bizonyos „filológiai2 ihlet is érvényesül olykor, - a kozmikus áram kihagyását pótlandó (s ily filológ ihletekre már első kötetében is mutatott hajlandóságot Sárközi): - népköltészet emlékek visszhangjai csendülnek föl; aztán egészen prózai témákhoz fordul, de olyasféle magatartással, ahogyan az ifjúság csupa-líra látványaihoz az „Angyalok harcá”-ban, egy költői mechanizmus működik itt sokszor tovább, anélkül, hogy anyagát megtalálná. A lélegzetvétel szaggatottabb, a versek sorai is többnyire szakadozottabbak, - de mindez nyers, szinte ólomszárnyú, majdnem verselőttien megformálatlan, mint az „Egy magános deszkaszál”-ban például. Ez a fajta költői gyakorlat bizonyára esztétikai tévedés, de nem egyedül Sárközi Györgyé, hanem kora jellegzetes versoldó törekvéseié is, s általában minden olyan költői eljárásé, mely a közvetlenség, primérség hatását a formátlansággal, a megmunkálatlan, nyers élmény puszta közlésével véli elérhetni – s ezzel végeredményben alulmarad a költészeten -; aminek tipikus példáját szemlélhetjük többek között Bartalis János sok költeményében.
De Sárközi György esetében alighanem egyébről is szó van e téren: a verslazítás korszerű „esztétikáján” túl egy személyes, alkati adottságról. Valaminő, nagyon valószínűen testi fáradtságból eredő lelki ernyedtségről, annak a formáló erőnek a hiányáról, amellyel a művész az élményt s hangulatot műalkotássá valósítja, művé teremti. Ha az „Angyalok harca” verseinek többségénél az ihletbeli alapállást egy hegytetőn álló ifjú mélylélegzetű, a természet egész látomását s a teremtett világban benne élő Teremtő sejtelmét magába ölelő ittas diadalérzéséhez s gyöngéd mindenségbe-omlásához hasonlíthatjuk: - itt, a „Váltott lélekkel” legtöbb költeményében olyan fiatal férfi áll előttünk, aki emlékszik ugyan hajdani elragadtatásaira, olthatatlanul sóvárog e hajdani boldog lázra és tágasságra, de csak emlékszik és csak sóvárog utána, átélni azt már nem képes s egy kesernyés, lemondó mozdulattal megelégszik e fáradt állapot vázlatos rögzítésével. A kötet legjobb verse éppen az, amely a legteljesebben áll még az „Angyalok harca” ihletkörében és stílusában: „Az ismeretlen világ”. Arra, hogy magát e kiábrándultságot, e rabság keserűségét vagy dühét formálja művé, mint ahogyan Szabó Lőrinc, a lágyabb, gyöngédebb természetű s alkatú Sárközi Györgynek nem volt elég ereje. „Nem ami vagy s ami lehetnél, - hanem ha még, mint isteni – fölösleg, maradt valami – benned, mialatt tönkrementél: - akkor kezdődhet csak a többi, - akkor kezdődsz csak te magad, - mikor már minden mozdulat – és vágy és tett emberfölötti” – írta Szabó Lőrinc a „Te meg a világ” egyik nagy versében, a „Célok és hasznok között” címűben, 1931-ben. Ez a „nem az vagy, ami lehetnél”, s valódi életnek e nyűgös, vak munkából, buta robotból lopott „maradék”-élet: ez a kizsaroltság, kilúgozottság bénítja meg a „Váltott lélekkel” verseinek szárnyát. Az, hogy emberileg belekényszerül egy olyan életformába, olyan hivatali malomba, amely megöli benne, kiőrli belőle a költőt. A kötet felemássága, bágyadtsága egy depresszió képletének tűnik, ha lélektani érdeklődéssel nézzük: az irodalomszociológiai érdeklődés pedig jellemző tünetét láthatja bene annak, hogyan „zsákmányolja ki”, hogyan bénítja meg a modern – kapitalista – élet és társadalom robotja a szellemet, költészetet, művészetet. Szabó Lőrinc lázadó volt s mint művész: győztes lázadó, Sárközi, a költő, áldozat lett. Az „Angyalok harca”, ifjú heve s pátosza higgadtan, egy bukolikust ígért. De természet, kert, virágok, csillagok helyett a költő egy naptalan hivatali szobát kapott hazájául, vagy inkább börtönéül. Ihlete igazi forrásától zárta el az élet. Nem csoda, ha kedvetlen költő lett, félig-meddig kényszeredett is, és ha írt, inkább írt alkata ellenére, mint alkata törvényei szerint.
A szememet én nagyon befogtam:
Semmi, semmi sem jó, úgy ahogy van.
Nyelvem elszáradt a hallgatásban,
Tört oszlop lettem a halogatásban
Néha úgy előre nyargal az élet,
Hogy tétova talyigán el nem éred,
Kergetned kell váltott lovakkal,
Haragba jutnod önmagaddal.
Váltott lovakkal, váltott lélekkel,
Százszor megváltoztatott élettel,
Elfutni nyerítve, magadelhagyottan,
mert semmi, semmi sem jó úgy, ahogy van –
vallja a kötet egyik legjobb, a címadó verse. De mintha sem a lélek, sem a test nem bírná ezt az iramot, s mintha a költő föladná a harcot. Következő kötete csak tizennégy 4sztendő múltán jelenik meg, 1941-ben: „Higgy a csodában”. S ez is mindössze harmincnyolc vers.
**
Ezt a harmincnyolc verset a költő öt ciklusba sorolta: „Falu”, „Város”, „Ország”, „Én”, „Te”. A művek többsége: mintegy félkézzel, félfigyelemmel odavetett széljegyzetek a „Válasz”-hoz, a szociográfiához, mindahhoz, aminek a nemköltő Sárközi a harmincas években mozgatója, erjesztője, kezdeményezője és megvalósítója volt. A mozgalom, amelyben részt vett – s egyik múlhatatlan érdeme, hogy e mozgalmat szóhoz juttatta – beárad verseibe is; ez a lírikus, aki alkata szerint minden, csak éppen nem „népi” a fogalomnak abban az értelmében, ahogyan Erdélyi József, Illyés Gyula lírája tükrözi, vagy abban a másik értelmében, ahogyan, egy másik néprétegről vallva, a József Attiláé, - ez a lírikus, mintegy feladatszerűen, mintegy korszerű követelményként maga is népies ízeket próbálgat; hangot próbál, mely sehogyan sem illik hozzá, s néha már-már olyasféle érzést kelt az olvasóban, mint amikor a városi ember nagy igyekvőn elkezd parasztok közt póriaskodni. Akinek fiatalkori verseiben, „Az angyalok harcá”-ban, egyik varázsa éppen a primérsége, szemléleti hitelessége volt: annak szájában most, hogy alkata ellen ír s föladathoz igazítja magát, rosszul utánzott dialektusként hatnak az ilyetén népiesnek vélt s népinek szándékolt sorok s képek, mint „meleget csorgat a napsajtár”, vagy „Szederjesen lóg a hold az égen, - Mint istálló sötét szögletében – A béres, ki életét megbánta – S fölkötötte magát az istrángra”; s ami formai lazaság régebben akart henyeség volt nála, itt egyszerre áruló ügyetlenség lesz s nyomban arra vall, hogy aki ezt a dallamit zengi, tanulni tanulta ugyan, de érezni nem érzi, nincs füle hozzá. „A kilátó magasan van – A gyertyános hegyoldalban. – Öreg torony, mohos fából, - Ki ácsolta, már nem ácsol” – kezdi a „Kilátó” című vers, s már itt zavar a negyedik sorban a félszeg „ki”, mert a fül „aki”-t kíván; s tovább: „A tekintet messze szállhat – Innen, hegy-völgyet bejárhat”… - s ez az itt képtelen átvonás úgy zökkent ki a vers dallamából, hangulatából, úgy csikordul, mint egy gikszer; s szaporíthatnók a példákat: - ez a költő idegen hangszeren s idegen hangnemben szól itt, tilinkózik, pedig nem ahhoz, hanem a hárfához ért. Nem véletlen, hogy e falu-ciklus legegészebb verse a legtapintatosabb, legkevésbé programszerű, - s egyben a „legbabitsosabb” is: - a „Cigányok”. Mint ahogy a „Város” ciklusban is: ami személyes vallomás: az „Esti séta”, bár második és harmadik strófája fölösleges, szépen, erősen emelkedik föl, a Sárközinél oly ritkán éles csattanóig; viszont, ami „naturalista”, ami szándékoltan nyes és brutális, azt óhatatlanul hamisnak, fölvettnek, hitel nélkülinek érezzük: a koldus „ugató beleit”, „lila pofáját”, a „náthás autót”, - mintha eredendő másfajtaságát kompenzálná e reménytelen „Kraftausdruck”-okkal, s a mozgalom felől korszerűtlennek érezve az igazában alkata szerinti lírát, mindenképpen meg akarná tagadni azt, aki -, vagy azt, aki volt. S aki mégis minduntalan beleszól ebbe a másik hangba: különös disszonancia keletkezik így, mint például a „Dombról a völgybe” című versben: egy már-már prózai közlés: „Beszélt a népről, a hazáról, - S legvégül az emberiségről”, - aztán egy ilyen sorpár: „Én hallgattam, szavaim régen – Nyállá váltak, lenyeltem őket”, - aztán meg valami egészen más stílus, kép, hangulat: „Emberszemtől rejtő köpenyként – Vetettem vállamra a csendet”; végül is e különnemű s összekevert elemek megsemmisítik egymást és a vers – nem hat. A kötet egyik erős, talán legerősebb költeménye, „Ha únod zordon verseimet”, mondja:
Valamikor, készülő-félben,
Egy rózsaszín kagylóban éltem,
Hallgattam a tenger zúgását,
Másvilági szelek fúvását, -
Amíg egy nagy talp meg nem gázolt,
Az életem csupa zsongás volt.
Ez a zsongás: ez volt az igazi költő Sárközi. S aztán elakadt, elvesztette a talaját; hiányzott belőle az az igazi, kemény, nagy költői makacsság, amellyel ki tudta volna vágni magát a hínárból, a válságokból, s amellyel ifjúsága laza, gomolygó, sokszínű és gazdag költői világából meg tudta volna teremteni, ki tudta volna fejleszteni férfi-líráját, mint Illyés Gyula a Szabó Lőrinc, vagy József Attila a magáét. Föláldozni magát, bátran, egy eszméért, - nagy és tiszteletreméltó emberi nemessége volt. De mint költő, nem nyert vele; mind költő – az az igazi, saját hangú, saját világú költő, akinek első kötetében mutatkozott – elveszett. Túlságosan megtagadta magát.
**
Negyvenöt éves korában pusztult el, egy munkatáborban Szerb Antallal, Halász Gáborral; pályáját erőszakosan, barbárul törték derékba; a brutális léptek, melyeknek földalatti dobaját már régóta hallotta, - már 1930-ban, a „Közeledő léptek” című versben idézi őket: „Vad lépteket hallok immár szíved dobogása alatt dobogni: - Mennem kell… add a szád, hogy utolsó csókom rá tudjam még mosolyogni”; - e kegyetlen léptek eltiporták őt is, s el azt, ami mint költő még lehetett volna. Huszonkét költemény maradt utána, sajtó alá rendezve, „Mindhalálig” címen. S itt, szemközt a halállal, leváltak róla fölvett „népies” modorosságai; szakított régi, szabadon futó formájának bőbeszédűségével is; csomósabb, keményebb lett a verse, tömörebb, igazabb, erősebb. A „Parancs”, „November”, „Országúti szent”, „Bolond Kati”, „Koratavasz”, s az „Esőcseppek” öt négysorosa hibátlan, maradandó művek. Ezek odaillenek, odavalók a „Virágok beszélgetése”, a „Szépségek s fájdalmak anyasága”, s a többiek mellé, abba a „kiskötetbe”, amelyről az „Esőcseppek” egyike beszél, a amelyben a költő Sárközi György „holtan is él, míg irgalma tart – a papírosnak s míg a fölkavart – korok örvénye majdan elnyeli, - mint szólt a dal, az ősi nyelvet is”.
Rónay György
*) Sárközi György összes versei és kisebb műfordításai. Sarló kiadás. Budapest, 1947.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése