Gyenge vagyok, ó ház, melyet tető se véd
s kiütötték ezer ablakszemét,
mint öregember, akit védtelen
arculcsapott az idő-végtelen.
Rozsdaették a villamossínek –
élet indult meg? – hinni sem merek:
hogy megindul a tavasz, a csodás,
vagy a halál belénkrögzött szokás? –
és újraéled minden mi nem én,
- az én csak hályog a világ szemén, -
mert egy a világ mindig és közös,
s minden hazugság, ami csak önös.
Kihúzódnak, élnek a roskadt inak,
széppé igéz mindent a téli nap.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése