Az álmos, zöldes, lassú rengés
tengermerengés.
Beléje hull virágos ágon
a tisztaságom.
A felhők kék árnyéka tóban –
úgy elfutóban,
az árnyak birodalma képe:
sehol se vége.
Visszhang az égorom-hegyekben:
az Eredetlen.
Mint a macska az egérrel, véled
cicázó élet,
úgy száll, vonul tompán feletted,
mint képzeletnek
hús nélkül álló álom árnya:
az idők szárnya.
Hát menj csak és keresd a véget,
ha vágyad éget,
én itt maradtam meg a parton,
s pihenőm tartom.
Hulló idők fúvása renget,
rajtok merengek.
A tájak tűnő tétovája:
élet homálya.
A mélaság dajkája alatt –
s az évek halnak.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése