Miguel Cervantes de Saavedra túl volt már a férfikor delén, amikor tizenkét esztendős katonáskodás és gályarabság után ismét visszatérhetett hazájába, Spanyolországba.
Csonka karral és nyomorultan látta meg újra a cadizi kikötőt, ahonnan egy évtized előtt keletre indult, hogy bejárja Észak-Afrika és a Levante valamennyi rabszolgapiacát. Ez a „csodás” Kelet egykor a lovagi, keresztény spanyolság kijelölt küzdőtere volt. Cervantes fiatal képzeletében is: az Amadis-regények és Orlando szilaj lovagjainak álomvilága, ahonnan a kolombuszi felfedezés mindörökre eltereli a spanyol fejlődést s a gyarmatbirodalmi életforma pokoli irreálitásai felé sodorta. A mesék színes káprázata azonban már kelet fleől is eloszlott. Cervantes a maga bőrén tanulta meg, hogy népének elhagyott küzdőtere: Kelet, a verítékes nyomor, a rothadást hurcoló gályapadok s a bűzhödt rabszolgapiacok iszonyú valósága, amely örökös szeméttel borítja be a régi lovagok lába nyomát.
A amikor maga is kivánszorgott végre a fogolykiváltó szerzetesek bárkájából a partra, a cifra gályáktól fülledt hazai kikötő sem volt már a régi. Pedig a mélyöblű, ősi Cadiz, amelynek alapfalait még a föníciai kereskedők rakatták, talán épp ekkortájt élte új fénykorát. Az Escorial tornyaiból: Indiák s minden fűszeres földek ura, a spanyol király, bizonyára ezt a kikötőt is szemmel tartotta, akárcsak a végtelen tengereket, amelyeken kincsekkel rakott hajókaravánok közeledtek, árbocaikon Kasztília és Aragónia lobogóival. Csak Miguel Cervantes de Saavedrat nem láthatta a lármás tömegben. Cervantest még senki sem látta, senki sem ismerte. Maga sem tudja még, hogy az egykori deli katona, aki 1750-ben, a lepantói tengeri csatában keresztes lovagként harcolt a félhold ellen, lelke legmélyén már a búsképű lovag kiábrándult képmását hordozza.
Ez a cervantesi új spanyol magatartás azonban még nem érett meg kollektív kifejezéssé. A vasba öltözött spanyol missziós láznak előbb nyugaton is el kellett véreznie, az Új Világ partjain s a nagyfolyamok ősmocsarai között. Miguel Cervantes szabadulásának időpontjában a spanyol nagyhatalmi állás: érintetlen. Az észak-itáliai renaissance, a germán protestatntizmus s az ébredező kritikai szellem csak távoli rengésként érinti Hispánia magas partjait. Tévedés volna azonban ezt az érintetlenséget csupán a madridi kormányzat féltékeny okoskodásának tulajdonítani. A Szent Inkvizíció intézménye sem a latin pogányság s a germán herezis ellen készült. az akkori Spanyolország éppen nem zárkózott el a többi Európától, bár fenyegető jelenléte a kontinens politikájában, egy pillanatig sem hagyott készséget aziránt, hogy bármikor kész kardot vonni a „katolikus ügy” védelmére. Különben: tevékenyen részt vett a korabeli Európa forrongó életében. A tridenti zsinaton ő képviseli püspökei által a katolikus orthodoxiát s így döntő módon vállal szerepet az ellenreformációs, barokk-világkép győzedelmes kimunkálásában. Madridból akkoriban egészen Chiléig láttak, Kelet felé pedig a Dunáig s az akkori kormányok közül egyiknek sem volt akkora áttekintése a világegészről, mint az Escorial diplomatáinak. Spanyol katonák, tengerészek, utazók járják a világot s a spanyol felség ezredei, hadiflottái döntő súllyal avatkoznak be a világ külső életébe. Spanyolország tetterős férfilakosságának legjava és legaktívabb eleme, hosszú éveken keresztül távol él hazájától, csupa veszedelem és kaland közepett, akárcsak Miguel Cervantes. Az európai lázaknak mégsem akad közülök egyetlen importőrje sem.
Ez a „mégsem”, pontosabban: ez a „miért mégsem?” jelenti lényegében az újkori spanyol történetet, de Miguel Cervantes titkát is. Sokrétegű felelet mozdul erre a kérdésre, mert maga a kérdés is sokrétegű. A spanyol nép évszázados küzdelemben lerázza magáról a mór-muzulmán igát, ugyanakkor pedig kiüldözi a félszigetről a zsidóságot, aranyával együtt. Teszi pedig mindezt azzal a démoni meggyőződéssel, hogy önmagát nemcsak a pogányság, hanem az arany fertőzetétől is megszabadította. Ezért a tévedésért azonban két új tévedéssel fizet. Egyik sorsdöntő tévedése, hogy a mórok ellen folytatott szabadságharcának befejezése pillanatában és Kolumbusz végzetes jelentkezése percében: hivatást cserélt. A spanyolokra ugyanis a keresztes hadjáratok folytatásának nagy középkori feladata várt, de a „legkatolikusabb király” zászlai a Boszporus helyett az Új Világ távoli partjain jelennek meg. Utoljára a lepantói csatában még a spanyol flotta túlsúlya megtöri a legyőzhetetlennek hitt ozmán tengeri erőt, de V. Károly és utódai feladják a felszabadító háborúk lovagkirályainak programját és sorsukra hagyják azokat a tömegeket, amelyek az új nagy kereszteshadjárat hírére elárasztják Szicíliát és Dél-Itáliát. Lepantónak nincs folytatása s a kiábrándult tömegben, súlyos sebeivel Cervantes is, alig hogy túléli egy középkori katonai kórház minden képzeletet felülmúló förtelmeit, - csakhamar a mór kalózok fogságába jut.
Másik tévedése viszont következménye az elsőnek s az új tévedés egyúttal büntetés is a hivatás elárulásáért: ugyanaz a spanyolság, amely tegnap megszabadította magát az „arany fertőzetétől2, másnap fejest ugrik az Új Világ aranyfertőzetébe. Így azután a spanyol nép, az új európai forrongás közepett, nem a szellem lázának esik martalékául, hanem az aranynak. Ha a reformáció a szellem demoniája, a spanyol conquista pedig az anyagi hatalomé és az aranyé, akkor e kettő közül az utóbbi a spanyol népet sújtja. A nagyhatalmi állás váratlan ajándéka az isteni kegy megnyilvánulásának tetszik a spanyol nép legjobbjai sejtik, hová vezet a „mérhetetlen jószerencsének” ez az útja. Cervantesnek és a cervantesi spanyoloknak sok szenvedése, csonkasága, gályarabsága és szolgasága jelenti az ellensúlyt s a váltságot azokért a bűnös tévedésekért, amelyek a spanyol missziós-hivatás meghamisítása nyomán bekövetkeztek.
Az arany fertőzete a déli latinság e legszegényebb népét éppúgy megtizedeli erkölcseiben, mint egy titkos keleti ragály, amely időnként egész országrészeket változtat temetővé a középkori Európában. Az arany és a szenvedély bűnei elől – a meghasonlott lelkiismeret – most már csak két irányban kereshet szabadulást. Egyrészt az önkínzó aszkézis komor és fanatikus túlzásaiba, másrészt pedig a bűnök démoni arányú fokozása irányában. A spanyol nép közel három emberöltőn keresztül ezt a kettős, végletes utat járja. Hogy a történelmi sors alapvető problémái lényegükben mennyire erkölcsiek, a spanyol történet e cervantesi korszaka iskolás adatszerűséggel igazolja megállapítást.
Ez a kétféle, merőben ellentétes emberi magatartásmód azonban a spanyol lelkialkat egységén belül sajátszerű módon, mégis egy irányban hat: a valóságtól való menekülés irányában. Bűntudatos lesz a spanyol lélek, mert feladta a lovai korszak felszabadítási programját, és bűntudat őröli, mert a lovagi-vallásos eszményt bemocskolva érzi az újvilági bennszülötteken elkövetett kegyetlenségekért. Az aranyláz s a rablás gyönyörével megrontott képzelet a riasztó tények elől menekülve új hazugságba burkolódzik: a világ katolizálásának illuzionista terveibe, amelyeknek képviseletére egy gyökeréig korrumpált nemesség vállalkozik.
A spanyol illuzionizmus azonban sohasem nőhetett volna annyira önpusztító veszedelemmé, ha annak alkati adottságait nem látnók történelmi életük előzményeiben. A spanyol nép egy keresztény lovagi nacionalizmus eszmekörében növekszik fel. A mór uralom győzelmes letörésének visszahatásaként, nemzedékekre kihatóan: visszamard, majd belecsontosodik a középkorba. Ez a középkor tartósabb, mint másutt. A hozzá való ragaszkodás nemcsak hitelvi dogmatizmus náluk, hanem népi-nemzeti létfeltétel is: tömegeket átható szükségérzés és politikai meggyőződés. Nemcsak az uralkodó osztályok ragaszkodnak hozzá, hanem a nép legszélesebb rétegei is. Más hitbeli felfogás irányában meg sem kísérelhetik a kitörést, hiszen a vallásos érzéssel áthatott lovagi-nemzeti ideál feladása egyet jelentene a még mindig virulens mór „reakció” előtti meghajlással. A spanyol megmerevedésnek és illuzionizmusnak közös gyökere tehát: félelem a mór hódoltság megismétlődésétől, de ugyanez a félelemérzés értékeli túl ennek az illuzionizmusnak a tartalmát is, amelyet a Spanyol Lovag képvisel. A mozlim-veszély megújulásának lehetősége végképp kiküszöbölődik ugyan, de a lovag, aki bár elveszti történeti szerepe realitását, megmarad és görcsösen ragaszkodik rozsdás szerepéhez. Az önvédelmi harcban kisarjadt lelki magasztalás görcse azonban belső okokból sem oldódik könnyen. A „reconquistát” befelé is el kell végezni s a mór uralom belső következményeinek végső felszámolása az ismert nehézségek miatt, késlelteti a lelki leszerelést is. A felszabadított félszigeten visszamaradt muzulmán lakosság s a marannizmus problémái még sokáig foglalkoztatják, azokat az indulatokat, amelyek háborús időben megmagyarázhatók, de értelmetlen kegyetlenséggé és rémuralommá fajulnak, mihelyt a szembenálló felek egyike már fegyvertelen s a győző nagylelkűségében reménykedik, irgalmasságáért eseng.
Nem kétséges, hogy a spanyol lovagi rendkor a belső tisztogatás ez embertelen munkájában veszíti el erkölcsi létalapját és csökkenti korábbi dicsőséges fegyvertényeinek értékét. A spanyol lovagi, nemzeti kereszténységet a megtorlás szelleme élteti s benne az elnyomás szelleme testesül meg. A lovag: valójában nem a szegények, az elnyomottak, az üldözöttek gyámola, hanem a rend őre, a hatalom ostora. Az események spanyol változatában tehát a lovag: lovagiatlanná lesz, önmaga ellentmondásává, torz figurává.
A feléledő kritikai szellem éppen ebben az eltorzulásban pillantja meg és érinti nemcsak a lovagság sebezhető pontját, hanem a spanyol történeti lelkialkat középponti problémáját is: az aszketikus-diabolikus spanyol kettősséget, a spanyol illuzionizmust is a valóságból való elvágyódás don-quixjote-i nosztalgiáját.
A spanyol lélek e sebezhetőségének tudatában előbb a földi térben keres kicsapongásszerű feloldódást. Vergődésében áthág minden fizikai és erkölcsi korlátot, időt és teret: a valóságot szédült erőpocsékolással dolgozza fel szörnyetegszerű illúzióvá, amelynek megtestesülése V. Károly és II. Fülöp világbirodalma. Filozófiai rendszerek helyett flottákban, gyarmatokban gondolkodik. Alkotó vágyának kielégítésére egyre több s egyre távolibb szűz föld, egyre távolibb tér szükséges. Önkifejezésének területe nem a szellem, hanem a földkerekség eddig még ismeretlen szöglete. Az anyag démoniájába béklyózott spanyol úgy tesz tehát, mintha a Valóságban teremtene, holott egyebet sem tesz, mint hogy a maga álmodta valóságot a földi valósággal próbálja ki. Saját buzgóságát mások buzgóságában jeleníti meg. Nem a saját hivatásában hisz, hanem másokat kényszerít, hogy higgyenek a spanyol hivatásban. Azonmód nyugszik meg a maga vallásosságában, ha másokat megnyugtathat a hitben. Mindez nem jelenti, mintha a spanyol nem volna buzgó, hivatástudatos és vallásos, de ezek a saját tulajdonságok csak akkor becsesek a számára, ha azokat másokban is megtestesítheti. A történelem nagy népei közül egy sincs a spanyolt kivéve, amely aránylag rövid idő alatt oly megszámlálhatatlanul sok és annyira kiterjedt nyomát hagyta volna hátra az alaktalan világban, mint Cervantes népe. A latin-Amerika és a Fülöp-szigetek mélységben és roppant kiterjedésében is jelentős spanyol civilizációja a leghomogénebb képletek egyike a világ kultúrtérképén. S ebben nemcsak a conquistádoroknak, hanem főképpen azoknak a spanyol hittérítőknek, szervezőknek és a Las Casasoknak volt döntő szerepük, akik nemcsak, hogy megváltották népüket az anyag demoniájától, hanem a bennszülötteket is megszabadították saját spanyol honfitársaik terrorizmusától. A korabeli átlag spanyol, a bűntudatos lovag azonban éppen sebezhetősége érzetében vértezi fel magát még erősebben: illúziókkal, díszekkel és hamis vallásos-lovagi retorikával. Ennek a megkövesült magatartásnak lesz a pajzsa és igazolója a korabeli lovagregények burjánzó divatja, amely a ágálásával (?) végre is a jóízlést hívta ki maga ellen. A zsarnokok uralma nem akkor rendül meg, midőn a nép elégületlensége feltámad ellenük, hanem amikor korlátoltságuk és butaságuk a jóízlést sérti meg. Machiavelli századában a nagystílű erkölcstelenség ámulatot vált ki és szolgai irigykedést: a jóízlés sérelmét azonban az arisztokratikus lelkek kérik számon a malefaktoroktól, még akkor is, ha koronát és bíbort hordoznak. azonban nemcsak a zsarnok lehet ízléstelen, hanem egy műfaj is, amilyen például a lovagregény, kivált, ha egy hitelét vesztett zsarnoki szemlélet fedezésére szolgál.
Nem tudjuk, vajon Miguel Cervantes mennyire volt kedvelője e divatos olvasmányoknak. De: családja akarata ellenére hagyja el római apródi szolgálatát és ifjúi kalandvágyból vállal veszedelmes szolgálatot Don Juan d’Austria hajóhadában, amely éppen a török ellen készül. A másik áruló jel pedig maga a „búsképű lovag”, aki rendkívüli jártasságról és tájékozottságról tesz tanúságot a kor lovagi ponyvairodalmának ismeretében. A tizenkét esztendős rabság azonban kikapcsolja Cervantest e „bestsellerek” áramköréből; nyilván az újraízlelés modort keltő érzése hatott reá oly kiábrándítóan, hogy a lovagi illuzionizmus e komplexusában ismerte fel legott a spanyol korlátoltság, a gőg, a spanyol őrültség és reménytelenség torzult túlzásait. Minden spanyol baj fészkét.
Nincs a világirodalomnak vakmerőbb regényhőse, mint a bús manchai lovag. Kivonul a világ ellen, amely varázslatba merült és megtelt a fantasztikum szörnyű képmásaival. Lovagként vonult ki, régi módra, a régi erkölcsök s az igazság védelmében. Honi földön csatázik és eszébe se jut, hogy áthajózzon az Indiákba s akár: Keletre forduljon. Nem érdeklik népének balsorsú küzdőterei, amelyek kívül esnek a spanyol világ valóságán. Bolondságában is úgy hat tehát, mintha a józanság, a mérték s az adott valóság bajnoka lenne. Cselekedete, amellyel kiegyenlíti a spanyolság megcserélt hivatását, hogy azt hazai földre irányítsa, - a józan okosság iskolapéldája. S hogy vállalkozása mégis merő illúzió, donkizsottéria, csak azt igazolja, hogy ivatást tévesztett honfitársai még a manchai lovagnál is fantasztikusabb donkizsottizmus elbűvöltjei. Hisz abban, amit művel. Például egymaga megfutamít egy egész török hadsereget. Igaz, hogy a hadsereg csak egy megvadult birkanyáj. S a győztes szemében vajon a megkergetett ellenség nem silányul-e birkanyájjá? „Futottak, mint a birkák”, „A szélmalom vitorlái, mintha óriás karjai lettek volna.” Cervantes a metaforákat realizálja. Ami a metaforában a képzelet indítója és támasztéka, itt maga lesz a valóság. Cervantes azonban nemcsak a metaforákat bontja fel ilyenképpen, hanem egy egész metaforarendszert, egy világképet, amelyhez a korabeli spanyol lovagság hasonlította magát. Ez a hagyományos világkép, amelyet Cervantes felbomlasztott és fonákját megmutatta, a spanyol képzelet indítója és a spanyolság önkifejezésének támasztója volt. Most hogy Cervantes megmutatja annak rozsdafoltjait, haszontalanságát és őrültségét, azt a kritikai munkált végzi el egymaga, amit Európa többi részében a humanisták, a reformátorok együttesen végeznek el. Azon a ponton támad és bomlaszt, amely a spanyol betegség lényege: az élethazugság s a lovagi dagály karaktervonásaiban. Don Quixjote, akárcsak spanyol kortársai, nem valamely erkölcsi és filozófiai meggondolás alapján jut el az új önismerethez és világmagyarázathoz, hanem a térben mozogva, csatázva s a fantasztikum valóságai között tusakodva érkezik el az új megismerésekhez. A korabeli spanyolság számára a valóság: merő fantasztikum. Ők, akik elsőnek látták meg az Óceánt, a rézbőrűeket és az elsők között ámuldoztak Mexikó, Peru titkain, a legtöbb jogcímük van hozzá, hogy a valóságot fantasztikumnak fogják fel s a fantasztikumot a falósággal tévesszék össze. S a fantasztikum, ha egyszer hajóra szállva elmentek érte, most átjön utánuk az Indiákról s közvetlen közelükbe lopakodik. Leül házuk küszöbére s arra szoktatja őket, hogy a fantasztikumban is valóságként higgyenek, a kettő közötti különbséget pedig sohasem ismerjék fel. A manchai lovag sem jut el a megkülönböztetéshez: abban a tudatban hunyja le a szemét, hogy nagy dolgokat művelt s igazi, hős lovagként hagyja el az árnyékvilágot. A fantasztikum s a valóság közti különbséget Sancho Pansa, a furfangos paraszt mutatja meg anélkül, hogy urát meggyőzné, vagy: egyáltalán megtudná győzni a különbségről. Don Quixjote nem ébred fel és hűségesen, becsületesen abba hal bele, amiben hisz, de olvasóit éppen ezzel a tragikus hűségével rázza fel és ébreszti a spanyol hiábavalóság megismerésére: az emberi hiábavalóságok belátására egyáltalán. A donkihotteizmus is attól növekszik örökérvényű, általános emberi magatartássá és valóságra nevelő példaképpé, hogy a cervantesi regény hőse nem ébred fel. Ostoba, pórul járt ember lenne csak s nem több a manchai úr, ha még idejében tudná meg, hogy sisakja lyukas fazék volt. Rozinanteja vén gebe, Dulcineaja pedig tenyeres, talpas cselédleány. De a jó lovag sohasem tudta meg, hogy a valóság fonákjában élt. Olvasói azonban megértették.
S ez a legtöbb, amiért az író – akár egy Cervantes is – hálával gondolhat segítő géniuszára és embertársaira, spanyolokra és nem spanyolokra egyaránt…
Kézai Béla
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése