Lenn füstöl a város, s itt téged az alkony
hűs fátylai közt úgy ringat a balkón,
mint elszabadultan egy mesebeli csónak
kék habja fölött a játszi valónak.
Mögötted a nap lángol lemenőben;
s pihenve hanyatt a szelíd heverőben:
alant, - ahogy álmaid árnyai, - nézed,
hogyan épül-enyészik az esti igézet.
Már mind tömörebbek a tornyok a váron.
Csillognak a kép arabeszkjei: pár rom;
s a kő merev és komoly ormai lágyan
fordítva remegnek alant a Dunában.
Ez a víz odalent: ez akárcsak az emlék,
a folytonos áram, a lét ami nemlét.
Nincs hangszere, mégis örök zene benned,
s eggyészövi halkan a földdel a mennyet.
Eggyészövöd egyre a mennyet a földdel:
medredbe tapaszt s eget érsz a tükörrel,
s így élve a földön is, éggel is egyben,
a lenti valót mutatod te, de szebben.
Nem mást, csak a mását: csak azt, ami lényeg,
azt ötvözi tiszta valóra a fényed,
renddé a zavart, képpé ami szétfolyt.
S mögötte keretnek a végtelen égbolt.
Hogy az ember, ezer baja közt keserűen,
meglássa valódi mását is – a műben,
mit a költő lelke teremt az agyagból:
s lélekké gyúljon a puszta agyagból!
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése