2020. jún. 18.

Rónay György: Budai estén


Lenn füstöl a város, s itt téged az alkony

hűs fátylai közt úgy ringat a balkón,

mint elszabadultan egy mesebeli csónak

kék habja fölött a játszi valónak.

 

Mögötted a nap lángol lemenőben;

s pihenve hanyatt a szelíd heverőben:

alant, - ahogy álmaid árnyai, - nézed,

hogyan épül-enyészik az esti igézet.

 

Már mind tömörebbek a tornyok a váron.

Csillognak a kép arabeszkjei: pár rom;

s a kő merev és komoly ormai lágyan

fordítva remegnek alant a Dunában.

 

Ez a víz odalent: ez akárcsak az emlék,

a folytonos áram, a lét ami nemlét.

Nincs hangszere, mégis örök zene benned,

s eggyészövi halkan a földdel a mennyet.

 

Eggyészövöd egyre a mennyet a földdel:

medredbe tapaszt s eget érsz a tükörrel,

s így élve a földön is, éggel is egyben,

a lenti valót mutatod te, de szebben.

 

Nem mást, csak a mását: csak azt, ami lényeg,

azt ötvözi tiszta valóra a fényed,

renddé a zavart, képpé ami szétfolyt.

S mögötte keretnek a végtelen égbolt.

 

Hogy az ember, ezer baja közt keserűen,

meglássa valódi mását is – a műben,

mit a költő lelke teremt az agyagból:

s lélekké gyúljon a puszta agyagból!

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. május

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése