Van a költészetnek egy kedves hajtása; van egy sajátosan modern ízű és sajátosan városi műfaja, mely, mély és régi hagyományainál fogva, leginkább a franciáknál fejlett ki, s melyben sokféle könnyű szesz és zamat elegyedik kortyintásnyi itallá; - mert e műfaj egy-egy kis darabja valóban olyan, mint egy ujjnyi pezsgő, általában az édeskésebb, rózsaszínűbb fajtájából, de azért némi gunyorkás-csípős utóízzel: fölhajtod s elfelejted, - egy percig valami zsongásféle marad a nyelved hegyén, aztán vége. Ezt a műfajt úgy hívják, hogy chanson. Van benne népdal-emlék – inkább a franciából -, van benne egy kis Heine, egy kis operett s egy kis kifigurázása az operettnek, meghatottság, s mosoly a meghatottságon, - igazi zamata az önirónia. Történetének voltak nagy pillanatai: maga Heine, aztán Verlaine, s egy-egy villanásra Apollinaire; vannak jó és művelt mesterei: valóban ennek a modern, ellágyuló-öniróniás anakreontikának a mesterei, nem nagy, de derék s kedves költők, hangjukban az igazi „cabarret”-k bohémiájával, - ilyen Carco. S mindenestül a műfaj félreismerhetetlenül a nagyvárosi szentimentalizmus terméke.
Addig nincs is semmi baj, amíg a chanson megmarad chanson-nak, igényeiben is; természetes, hogy ez is irodalom. Nem nagy, nem túlságosan magas irodalom. Hanem amikor túl akar nyújtózni önmagán, szakít önnön természetével s a nagy lírát mímeli, - szegényes lesz és ügyefogyott.
Heltai Jenő kétségkívül a legjobb magyar chanson-költők közé tartozik; lírája az a kabaré-líra, amelyik még irodalom. Édeskés, szentimentális, gúnyorkás; művelt a formája, elég ápolt, bár elég szürke a nyelve; megvan benne a chanson népszerű vulgáris bölcsessége; s megvan benne az a szerencsés képesség, hogy dallamos, kedves és könnyen felejthető formában fejezi ki a nagyvárosi ember kulisszás operett-romantikájának lapos közhelyeit. Tehát a maga módján irodalommá, költészetté emel valamit, ami lényegében nem túlságosan költői; ez pedig tagadhatatlan művészet.
Ez a chanson-hangulat nálunk a századfordulón élte virágkorát, s alighanem Makai Emil volt a legművészibb kifejezője Heltai Jenő előtt. Mindennek lassan fél évszázadja; a világ, melynek szívéhez és szívéből leghívebben a kabarédal szólt, s melynek bölcsessége nagyjában a holdfényromantika limonádéjából s egy csöppnyi ürömből, meg egy csöppnyi könnyből s egy leheletnyi mosolyból keveredett olcsó koktéllá: - e világnak, e hangulatnak szerencsére vége. A dzsessz a holdas Tabánnál s az elsiratott édes ifjúságnál vadabb álromantikákra szoktatta közönségét, s a laposság helyett a nyílt bárgyúságra, a leplezetlen, őszinte és kétségbeesett szamárbömbölésre. (Egy szamár, oktalan rémületében, szétvetett lábakkal, amint kétségbeesetten üvölt egy filmkulisszák közt lemenő végítéleti holdra, nemcsak nevetséges; legalább annyira tragikus is.) A történelem, s fölébredő emberi öntudatunk s önérzetünk pedig ráeszméltetett arra, hogy a világ nagy bánatai és föladatai között bizony a legkisebb bánat, amit az operetthős sóhajt el egy teraszon a hűtlen kedves után, s a legkisebb föladat, hogy az érzelgősség hálójával mégiscsak kihalássza magának az imádott szívet.
Heltai Jenő lírája időszerűtlen; ami természetesen nem baj. Néha az időszerűtlenség a legizzóbb időszerűség; néha a legmakacsabb művészet. Csakhogy itt nincs szó sem az egyikről, sem a másikról; s talán igazságtalan is volna rovására írni e középszerű időszerűtlenséget a költőnek, aki egy régibb nemzedékből való s egy régibb generáció hangulatait énekli tovább. Annál inkább csodálkoznunk kell azon a maradiságon és értelmetlenségen, mely egy ötven évvel ezelőtti pseudo-romantika hangját, - hangot, mely a maga korában is csak maradian volt korszerű (nem úgy, oly előre tekintően, mint Ady, Babits s a nemzedék többi nagyja), - hangot, mely már akkor is félig-meddig a vulgarizálódott múlt hangja volt: úgy ünnepel, úgy magasztal, mint valaminő klasszicizmust, mint valaminő kitisztult nagy bölcsességet, - mint nagy lírát. Ady után, Babits után, Kosztolányi után, sőt, József Attila után is, akkor, amikor Illyés Gyula szavát halljuk, akkor, maikor végre Kassák Lajost is kezdik megérteni, - akkor, amikor azok, akiknek a költészet fontos, akik a költészet roppant funkcióját fölismerték, s akár individualisták, akár kollektivisták, akár marxisták, akár antimarxisták, akár spiritualisták, akár materialisták, akár az önismeret útjának tartják az irodalmat, akár realista alkotásnak: mindenképpen olyan szerepet, olyan hivatást tulajdonítanak neki, amely létünk leglényegesebb kérdéseivel kapcsolatos, és amelynek nem hogy a súlya, már puszta árnyéka alatt is szinte elenyészik, szinte megsemmisül ez az egész chanson-esztétika és kabaréfilozófia, az az egész költői magatartás, szemlélet és hangulat, melynek Heltai Jenő kétség kívül a maga nemében legjobb magyar képviselője. Ne emeljük őt túl kicsiny határain; azok közt lehet kedves és jó; azokon kívül, azok fölött szegényes és jelentéktelen. S ez sehol nem oly árulkodóan világos, mint ott, ahol ő maga is ereje fölöttit vállal: ahol korának próbál válaszolni.
Igaz: a chanson lehet harci dal is; lehet induló, lehet a szabadság himnusza; s az is volt, - Aragon a példa rá. de azokat a chanson-okat a mi korunk szülte, ezek a mi korunknak daloltak, azokat a francia makik énekelték a jövőért és a jövőnek, s nem a múltért és a múlt fölött, s valódi, s valóban féltett nőkért, nem pedig álomban visszajáró századeleji masamódokért.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése