József Attila

Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak menni,

ott kell annak megtanulni,

hogyan kell a dudát fújni.

 

Nevének hallatára egyre több szemben csillan a fény s a halála óta elmúlt tíz esztendő elegendő volt arra, hogy a legöntudatosabb magyar osztály Ady mellett adjon neki helyet szívében. Amit ő Adyról mondott, azt mi már őróla állíthatjuk: „sírja milliók telke, verse törvény”. József Attila sorsa mégis magyar költő sorsa, s azzal is kezdhettem volna, hogy jobban kellene őt ismernünk. Mert a munkásság, a gyárkörnyék népe, a város pereme mint családi örökség után nyúl feléje, de a magyar társadalom még csak most kezd barátkozni vele. A befogadást sokak számára bizonyos leegyszerűsítés, kisajátítás nehezíti meg. Mert neve még egyelőre jel és zászló: az új rend zászlaja. Pedig József Attila nem csupán munkásköltő vagy a proletáröntudat énekese. Ilyesfajta korlátozást költői egyéniség nem ismerhet. Igaz, József Attila onnan a proletár mélységekből sarjadt, ez az ő talaja, de belenőtt, vagy bele fog nőni az egész magyar világba. Sorsa csak ez lehet. Úgy, amint a szegedi egyetemről való távozására és már eleve elvesztett tanári oklevelére célozva mondja: „Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani”. Költő ő éppúgy, mint Petőfi vagy Ady. Azzal teszi az élettel szemben elfoglalt magatartása. Egy sajátos, de teljes világot teremt, melyben nemcsak a szegénység, az új világ harcosai és a mozik előtt ácsorgó, rosszul öltözött suhanc fér el, hanem benne él a teljes magyar glóbusz. Van ennek a világnak állati és növényi tenyészete és megvannak a maga, légköri viszonyai. Él benne az örök ember és földereng minden mögött az Isten. A transzcendensbe a dinamók világából is át tud lépni s a keresztény ember hangján szólal meg akkor is, amikor Őt „tagadja”.

József Attila „az utca és a föld fia”, de élete művét nemcsak a „proletár utókorra” hagyta. És az sem riaszthat el tőle senkit, hogy ő „pap és csibész” s verseit azoknak szánja, akiknek „szívében néha elidőz a tigris és a szelíd őz”. Ezek a rövid vallomások és bemutatkozások nem szűkíteni akarják az olvasók körét. Ellenkezőleg, azt mondják: mindenkié vagyok, aki ismeri önmagát, aki sejti, mit jelent embernek lenni – és tud verset olvasni, tudja, hogy írótól mit lehet várni és mit nem szabad várni. Aki így veszi kezébe József Attila könyvét, az nemcsak az eljövendő kor felénk döngő lépteit hallja ki a sorokból, hanem a hallomásból agitátornak vélt József Attila helyett igazi költőt ismer meg, a „ritka mosolyú” férfit, akinek szavaiban az örök emberi keserűség mellett sok „édes, részeg bú is erjedett”.

**

A legtöbb olvasó nem ritmusérzékével és az irodalmi igény egyéb megnyilatkozásaival közeledik a költőkhöz, hanem a sorok mögött rögtön az embert keresi és pillantja meg. Az irodalmi sznobság nem tömegjelenség. Tömegeket csak író és mű együttes varázsa tud meghódítani. A művet az élet igazolja, s a művészet, bármilyen tökéletes is, a második helyre szorul, az élményt háttér és az igék közvetítője, tolmácsolója lesz. A tömeg nem azt veszi észre, hogy szépen mondja a költő, hanem azt fürkészi, hogy szépet vagy jót mond-e. József Attila a szegényeket választotta olvasóiul, s aki az Evangélium elhangzása óta ezt a tömeget ki tudja elégíteni, az mindenkinek tudott adni valamit. Mert a tömeget nehéz kielégíteni. Olyan, mint a gyermek, neki a legjobb is éppen csak jó. József Attila merhette ezt a legkényesebb tárgyat és legigényesebb közönséget választani, hiszen egyetlen, egész életen át tartó élménye volt: a szegénység. Nemcsak küzdött vele, szerette is. Hivatásos szegény volt, de sohasem koldus. Az alamizsna bántja, akkor is, ha százfrankos bankóba adják, de ha kastélyba hívják vendégül, elviseli, hogy libériás inas nyissa ki kopott bőröndjét és rakja néhány gallérját és elnyűtt nyakkendőit az antik szekrény polcaira.

Élete csupa izgalom, csak a Balassák, Petőfiek és Csokonaiak élete olyan gazdag televény, mint az övé. Gyermekkora külvárosi nyomortanyák, rideg,  kopott, lármás bérkaszárnyák udvarán és lakásaiban folyik le, ahol csupa eredeti ember él. Hiszen valahány rokon, szomszéd, ismerős, mind szegény ember s mind egyéniség. Furcsák, különösek, bogarasak, kegyetlenek, jószívűek, küszködők, henyélők, robotolók. Szegények. Alkalmasak arra, hogy meg lehessen rajtuk ismerni az embert. Ő maga is közéjük tartozik. Elegendő csupán kiírni a szavakat életrajzából, melyek pályája állomásait jelzik: disznópásztor, iskolakerülő, ferencvárosi „srác”, a világháború alatt az üzletek előtt álldogál, moziban vizet árul, vagonokból szenet és fát lop, a vásárcsarnokban kosarakat és csomagokat hord, kávéházi kenyeresfiú, nyáron kukoricacsősz, mezei napszámos, könyvügynök, újságárus, takarító. Szelleme azonban nem tapad a környezet rögeihez. A polgári iskolából a gimnáziumba vágyik, onnan az egyetemre kerül, aztán következik Bécs és Párizs. De a szegénység mindig hű marad hozzá. Állandó lakása nincs, mindig mástól kapja ruháit, életében egyszer tud cipőt csináltatni, s élete vége felé is kénytelen néha visszatérni a régi életformához, könyvel hentesboltban és csomagokat hord.

Ezt az életet ő röviden így foglalja össze: „nagy proletári sor”. Büszke rá és hű akar maradni hozzá. Szent Ferenc becsülte így a szegénységet. Aki az Elégiát, ezt a proletár-naphimnuszt megírta, az jól sejtette, hogy a szegénység micsoda anyaméhe a világnak. A külvárosi, tűzfalak közé szorított telek válik itt az élet szimbólumává. Itt minden csupa rom, hulladék,kidobált szemét s e természet csak kutyatej, fű, vagy kék-zöld, fekete átcikkanó légy. De a telek magas házról álmodik, mint ahogy a proletár lelke is üresen várja a „megszerkesztett” szép szabad jövőt. „Az egész világ itt készül… ez a hazám.” És ezt elégiában írja meg, nem forradalmi indulóban. Ez a merengő hang nagyon a lélek mélyéből jön és felelősséggel teljes. Nemes a szó legemberibb értelmében. Egyáltalán életkörülményeinek sivársága sohasem homályosítja a lelkét eltöltő belső fényt.

De tartogat ő még más meglepetést is számunkra. A Duna partján volt már látomása magyar költőnek, de olyan még nem, mint József Attilának. A magyar múltról beszélnek neki a habok. „Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. Ő is beleolvad a múltba és egy nemzet ezeréves múltjának minden vérhulláma lüktet az ereiben. Vállalja ezt a múltat és a proletársarj mint az ország új örököse jelentkezik:

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa,

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel – mai magyarok!

Ezek az ősök nézik az ő szemével a magyar életet, ők fogják ceruzáját „rendezni végre közös dolgainkat.” (A Dunánál.) Ez a vers csupa méltóság, mintha néhány strófában egy ország sorsa dőlne el. S ahogy előrehaladunk a versek olvasása során, ez a nem felelőtlen hang egyre jobban lenyűgöz. Sőt, a proletársarj megfogalmazza a maga számára a noblesse oblige-t is: „ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz!” De ennél még tovább is megy a tanácsadásban: „maradj fölöslegesnek!” Ez a két szó egymaga is elegendő bizalomkeltőnek, hogy a kopott, harminckét esztendejére elnyűtt, halálra fáradt férfi nem akárki volt.

**

A gyermek József Attila szegény embereket látott először maga körül, a költő is végig rajtuk feledte a szemét. „Örökre látlak szépségverte szemmel” – így kezdő ódáját a koldushoz. S minthogy a szegénység az ő számára nemcsak téma, hanem életforma, maga is gyakorló szegény lévén, néhány szóra van csak szüksége, hogy egy életsorsot érzékletesen szemünk elé állítson: „Várt szombatját száz gond szomorítja”.  Ez a sor már tágít is a szegénység fogalmán, így már benne vannak mindazok, akik számára „emberibb világot kiált” a költő: munkások, zsellérek, napszámosok. „Az új nép, másfajta raj”, akik másként ejtik a szót s „papok, katonák, polgárok után hű meghallói a törvényeknek”. Övék a jövő, de most még annak kínálják szívüket, aki fölemeli. A munkabér „cincog zsebükben”, sorsukat összefogják „nők, gyermekek, agitátorok”. Otthon „ujságpapír az asztalon kenyérrel s az ujságban, hogy szabadok vagyunk”. A műhelyekben dolgozó munkás azonban másként látja a valóságot: „itt állsz s ott ül a haszon”. A favágó is erre az igazságra jut: „a tövit töröm, a gallya jut”. S a legjobb esetben: „bérünk van, de nincs örömünk”.

Mik ezek a versek? Nem szónoklatok, hanem pompás helyszíni közvetítések a munkatermekből, hol „a fémkeblű dinamókat szopják a sivalkodó transzformátorok”. Vagy az ebédidő perceit vetíti elénk, amikor hűl a vállakra az átázott szennyes ing s az emberek „csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek”. Csupa pillanatkép, mely néha soronkint változik, mint valami híradó képsorozata, de meggyőzőbb minden agitációnál. E versekből fiatal életek indulója hallatszik. Valóban nem ő kiált, amint egyik kötetének homlokára írja, hanem a föld dübörög, nem is nagyon távolból. Fordulót jelez a költő: „változások nehéz szagát görgeti a szél”. A számok törvényére utal és azt a tanácsot adja a „győzni fogóknak”: adódjatok össze. Talán a forradalmat ajánlja? Van ilyen látomása is. Mikor az eső veri a műhely bádogtetejét, képzeletében golyók kopognak, szuronyok villannak, csörömpölnek a betört kirakatok és sötét lé buggyan az erekből. De mindez csak a képzelet játéka, mert csak az eső dobol a tetőn, és a motor zúg, a gép szövi az aláhulló kelmét. De mégis „kerek tükör” a vers s kérdéssel zárul: „Mit láttok benne, proletárok?” – Egy újabban megjelent kitűnő magyar könyv meditációs objektumokat, napi elmélkedési anyagot ajánl a profán világnak is. Kár, hogy a harmincas években nem elmélkedtünk ezeken a verseken: Munkások, Éhség, A város peremén, Fiatal életek indulója, Nem én kiáltok, És keressük az igazságot, Forduló, A számokról, Eső, Favágó, Haszon, Hordunk vinnyogó kosarat.

**

A székely-román apa fia egészen magyar. Nemcsak a történelemből ismeri fajtáját, jól látja a jelent is és vállalja: „Magyar vagyok én is… ilyen vagyok én is, sose leszünk mások. Jaj, jaj, nem tudunk élni nyavalyások”. Juhász Gyula szomorú írói „jubileumát” látva kerül először szembe a nemzeti hálátlansággal:

Az értetlenség és a félreértés

Magyar, dacos, konok-sörényű mének.

-        -        -        -        -        -        -

Magyarország duhaj legények falva,

Ó, itt nem is vár senki levelet,

Nem tud olvasni senki itt igét,

Csak néhány ember nem írástudatlan.

Itt több a csaplár, mint a néptanító,

Ki fölolvassa a szerelmes szókat.

S az igehozó fitymálja a törpe…

A saját sorsát is megírta előre ezekben a sorokban. Az ő „szerelmes sorait” sem olvasták s volt olyan könyve, amelyet csak házalva árusíthatott, nem is került könyvárusi forgalomba.

De nem ez keseríti, hanem a talmi magyar élet, mely elzárja ezt a nemzetet az egészséges fejlődéstől. S a fiatalember ajkán Zrínyi második énekének motívumai születnek újjá:

Magyar, köszönj az elmúlásnak,

Nincs mit kereskedj már e tájon,

Akad legény, ki ideálljon

S ásóját vígan földbeszúrja!

Tengődő létünkhöz lesz méltó a halálunk is: „Dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk mezítláb jön foltozott halál”.

de ezek a versek a munkásversekkel együtt, melyek szintén „magyar” versek, magyar sebek mutogatói, csak előtanulmányok, hogy majd elkészülhessen a nagy tabló, a Hazám, mely hét száraz, riportszerű részben tárja elénk a nemzeti nyomort. A népbetegségeket, a választásokat, a kivándorlást, a munkások ügyét, a népi sorból menekülők sorsát. Nincs a versben káromkodás, átkozódás, de igenis könyörög az „édes Hazához”: „Fogadj szívedbe, hadd legek hűséges fiad!... Adj magyarságot a magyarnak!” A klinikai leletek szoktak oly meggyőzőek lenni, mint ez az egyszerű, szenvtelen, konstatáló hangú vers 1937-ből.

**

Az igazi író egyéni varázst áraszt magából. Ezt szoktuk eredetiségnek nevezni. Ez az egyéni varázs legigazolhatóbban akkor ragad meg, ha az író olyan területre lép, ahol már jártak előtte nagyok. József Attila esetében, ha a költő életképet vagy tájrajzot ad. Parasztanyókája harmadiknak társul a Szegény asszony könyve és a Sári néni mellé. A Tanulmányfej a vén iszákos feledhetetlen képe. A szonett minden sora regényfejezeteket sugalmaz:

Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,

nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban,

agyán pihennek elfáradt borok.

Ködlepte, síkos szemsikátorában

véres kövön a mámor tántorog.

Legtöbbször anyjának, a mosónőnek alakját mintázza meg. „Lágy őszi tájból és sok kedves nőből” próbálja maga elé varázsolni a törékeny alakot, aki korán meghalt, „mert a mosónők korán halnak”. A három arckép közül a Mama a legtökéletesebb. Ez a vers a napi munkájában megdicsőülő anya apotheozisa szürkében. Mindennapra szánt, megunhatatlan vers, mint a kenyér.

Téli tájképei a japán rajzok keménységére, pontosságára emlékeztetnek. Gyengédek, könnyűek, háttér nélkül lebegnek előttünk. Néhány vonással kitöltöttnek érezzük a képet, sorai a hangulat kifogyhatatlan forrásai. Az éles, tiszta szürkületet szereti, mikor „távol tar ágak szerkezetei tartják keccsel az üres levegőt”. „A lég finom üvegét megkarcolja pár hegyes cserjeág”.

Nemcsak rajzolni, „fotografálni” is tud. Pompás „kivágásai” vannak, ismeri a fény és a homály játék-törvényeit és tud láttatni „rövidülésben” is. Nézzük meg egy csendéletét. Halászatról van szó:

A halak húsa fölpattanva villan

s a háló-alji kis vízben csörög.

A bulldog csuka sötét fényű teste

mint árnyék fekszik a keszeg hasán

s mintha taknyos ponty-lágyságra lesne,

tátogva kap a görgő víz után.

De tud színfoltokkal is beszélni. A falu sok pirostetejű háza a füstölgő kéményekkel egy „tál párolgó krumplipaprikás”. Ez a kép magyaros és ugyanakkor az éhező szegényemberre vall. S mennyire magyar hangulat árad a versből akkor is, mikor „gyűrt, sárga” tájról beszél. „Poros a víz, nincs kedve kékleni2 s a szomorú vidék „kiszikkadt szemekkel magába mered. A Tiszazug elöregedett világ. A házacskák gondolkodnak: „zsuppjának zsíros süvegét lehúzza ablakára mind”. A tyúk keservesen kárál, mintha már „vénasszony lelke volna, mely rimánkodón visszajár”. A „kékes öregek” néha egyet-egyet mordulnak, hogy ne merengjenek, mert öregkorban „sok a révülni való”. Ezt vesszük észre leírásain is. Révületek a magyar világból. És révületbe ejtenek. Néhány csupasz fa, holt vidék, gubbasztó házak, poros határ, hóbatemetett falu, de ezek a képek nemcsak szépek, hanem sugalmazóak is, egy ország titkairól is beszélnek. Úgy gondolom, újabb irodalmunk javaterméséhez tartozik az a néhány vers, melynek címét ideírom: Tiszazug, Nyár, Határ, Holt vidék, Fák, Téli éjtszaka, Falu, Tájék.

**

Az igazán komoly emberben jó adag humor is van. Szelíd, csillogó, keserű, kinek-kinek egyénisége szerint. Ha úgy érzi, hogy már sok a komolyságból, hangot vált s más hangnemben ugyancsak komoly dolgokat mond. Másképpen Arany, másképpen Csokonai, másképpen Petőfi és nagyon másképpen József Attila. A mi költőnk minden olvasója ismer egy csomó meghökkentő verset. Ő maga is tudta, hogy vannak versei, melyektől „megrémülnek” az emberek. A Párizsi anzix még hagyján. Úgy hat, mint egy útközben írt tréfáshangú levelezőlap. A Szép nyári este pedig a kevésbé gyakorlott versolvasónak is mond annyit, hogy lám, milyen sűrűn, tartalmasan lehet átélni egyetlen pillanatot is. A Tiszta szívvel az első darabja annak a sorozatnak, mely botránkoztatta azokat, akik csak mondatokat elemeztek és nem verset olvastak. Vörösmarty ódáin vagy Arany Őszikéin nevelődött ízléssel bajos is megérteni a versben nagyot nyújtózó  örök kamaszt:

Nincsen apám, sem anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek…

Valamikor, a kurucok idejében így kezdődtek az ilyesfajta versek: „Mit búsulsz, kenyeres, mikor semmid sincsen?” S aztán mennyi korán átélt keserűség, hamar érett emberismeret szól az ilyen suhancos, külvárosi hangból: „Nagyon útálkozhatott az Isten, hogy ilyen csunya planétát köpött…” S ha nem ismerjük az ő állandó nyomor-élményét, mit kezdhetünk az így induló verssel: „Hosszú az Úristen, rövid a szalonna, nyavalyás a szegényember, mintha gazdag volna”. Ebben a versben a földhözragadottság teologizál. „Könnyű szívvel” írt remekei között két önarckép is van: József Attila és Nemzett József Áron. Kávéházban unatkozó művészek szoktak a márványasztal lapjára kanyarítani ilyen pompás vázlatokat. Hát aztán a Klárisok, A csoda, Medáliák, Öt szegény szól! Kedvesek, fülbemászók, érdekesek, sőt bűvösek, de nem érthetünk belőlük többet, mint a varázslások szavaiból. S nem a varázsigék szavaiból született meg valamikor az első vers? József Attilának talán gyermekkori emlékek is fülébe csenghettek, a vajákos Mészárosné ráolvasásai, mikor így kezdi: „Klárisok a nyakadon, békafejek a havon…” Vagy amikor manónyelven átkokat mondat az öt szegénnyel.

Újra meg újra olvassuk ezeket a mókásnak látszó verseket, szórakoztat a bukfenc, vagy a költő-Picasso eljárása, aki a maga módján újságlapokat, plakátdarabokat is beleragaszt a versébe és egy furcsa fogalom és szó kim-játék szeszélyeivel bizarr egymásmellettiségekkel hökkent meg sorról-sorra, amíg aztán egyszer csak a Ki-be ugrál sorain akad meg a szemünk s a költő végzetessé váló betegségére gondolunk:

Ki-be ugrál a két szemem, úgy érzem.

Ha megbolondulok, ne bántsatok.

Erős karokkal fogjatok le szépen,

Ha majd egész valómmal kacsintok…

Akik ismerik Franz Hals Bolond c. képét, azok tudják, hogy a szegény József Attila micsoda remek típusképet adott ebben az egyetlen sorban. A festményen gitárt tart a kacsintó őrült, itt verset ír.

**

Az Egyház szent szövegeiben és liturgiájában keretet szab lelkiéletünknek, de áhítatunk egyéni. A költőé is. József Attila, az európai műveltségű ember a Csöndes téli zsoltár-ban gyengéden és teológiai pontossággal fejezi ki az Istenhez való viszonyát. A Komoly lett már… férfias gyónás. Nem irodalmiaskodó, éppen azért költői. Mi oka lett volna József Attilának „vallásos” verset írni? Az 1924-ben írt Isten Berzsenyivel kél versenyre s még a Fohászkodás után is oda tudja helyezni a nagy Mindent az Úr zsámolyához. A Nem emel föl az élet küzdelmeiben, a küzdelem szüneteiben önmagát rendező férfi szava: „Fogj össze, formáló alak… ne viszonozd a tagadásom…” A Bukj föl az árból pedig a felelősséggel író költő imádsága, aki „nem ember szivébe való nagy kínok késeivel játszik”.

József Attila azonban következetes önmagához. A hangot itt is váltja, hadd imádkozzék a maga módján a benne élő kamasz is, a suhanc, az utca fia, a város peremének kifutógyereke. Kissé másként, mint az előbbi József Attila, de ez a másik is „tettenéri a szívében az Istent”. „Hogyha golyóznak a gyerekek, az Isten közöttük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, golyóját ő lyukba gurítja”. Vagy a másik Isten-vers:

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs, volna mesterséged,

segítnék kiabálni néked.

-        -        -        -        -        -

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,

én zavarnám a fele varjat.

S így végig az egész versen ez a naiv-primitív szemlélet, mely a legnagyobbnak a saját köréből kiemelkedőt látja. Hogy mondotta Madách? „Az ebnek is eb legfőbb ideálja.”

A József Attila-féle játékosan-ájtatos költői vénából születik a legszebb magyar betlehemes vers, a Betlehemi királyok. Proletáros, népies, bájos, gyermeteg, harmatos és „naiv”, mint az ősköltészet remekei. Ott zsonganak mögötte a magyar betlehemes játékok elemezhetetlen varázsú rigmusai. Ebben a négy strófában egy népi műfaj kap irodalmi nemességet, valamikor Balassa Bálint emelte így rangra a virágénekeket.

Istenes-verseinek egy harmadik változata is van: mikor a munka fáradt rabszolgáinak áhítata, Isten-éhsége szólal meg. A Kutyá-ban a külvárosok lucskos, éhségtől karcsú, kenyérhajat, miegymást keresgélő állata válik nagy szimbólummá:

Lefekszünk, mert így kell,

Mert lefektet az este

s elalszunk, mert elaltat

Végül a nyomorúság.

De elalvás előtt még,

Feküdvén…

Egyszer csak előbúvik

Nappali rejtekéből,

Belőlünk,

Az az oly igen éhes,

Lompos, lucskos kutya

És Isten-hulladékot,

Isten-darabkákat

Keresgél.

Mindjárt ez után a vers után következik egy másik, mely mintha folytatná az előbbit: Ki verné föl lelkünkben a lelked? Megindító cím, mely beszél az egész vers helyett. S a kor „eredményein” szemlélődve kezdi rögtön a harmadikat:

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk,

De zsebünkben kavicsok vannak.

Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk…

**

Még nem értünk a végére, még mindig akad új terület, ahol megleshetjük József Attila tehetségét: ahogy „semmiből teremt világokat”. Úgy emlékezünk, Csokonaitól származik az igazi költőnek ez az ismérve. Mert az emberi sors, Isten a körülöttünk nyüzsgő világ képének rögzítése nem olyan biztos próbaköve a költőnek, mint a pillanat, a merengés, egy „semmiség” érzékeltetése, de úgy, hogy a vers a nagy ismeretlen felé legyen egy lépés. Itt is egész sora jelentkezik a verseknek. A Perc tárgya csupán egy pompás szobrászi mozdulat: a folyóba kavicsot hajító gyerek. A Megfáradt ember azoknak a zsongító pillanatoknak emléke, amikor kiköltözik belőlünk minden s ami megmarad, az „se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, csak megfáradt ember.” A Külvárosi éj a proletáréjtszaka hangulatának elemzése. Azoké az óráké, amikor a „vasgyár, cementgyár, csavargyár családi kripták, s a bogárhátú dinamók hűvösen fénylenek”. A város szélének neszei, surranó alakjai, megvillanó fényei, árnyai a főszereplői a hatalmas versnek, melyet ösztönös költői leleménnyel egy elnyújtott vonatfütty oszt ketté a középen. A Szappanos-víz „hőse” a gyermekkori emlékekből bukkan föl. A nagymosás után az udvarra kiöntött kékes-fehér víz, mely a göröngyök között utat keres, mint a menekülő rab. „Még megrázza habos sörényét, színe reszket, mint ideges állatok bőre. Sárga fény ég zöld-kék testén…” A víz zegzugos útjának nyugtalanságát a vers is átveszi s mire a végére érünk, már nem is a kis ér vergődését látjuk, hanem a lelkünk borzongását figyelhetjük. Feledhetetlen. A Nyári délután az esemény nélküli nap gazdagságát önti elénk. A tökéletes kompozíció Petőfi legjobb pillanatait juttatja eszünkbe. S aztán a lélek állandó, gondolatfolyamat nélkül is jelentkező létét ki öltöztette úgy húsba-vérbe, mint József Attila négy apró strófája? (A fán a levelek) S álljon itt a Magad emésztő-ből az emberiséget, az egymásba fonódó emberi sorsokat jelképező szimbólum:

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát,

s így mindegyik determinált.

Igy él a gazdag is, szegény is,

így szenvedünk te is meg én is,

s még jó, ha az ember haragja

nem az embert magát harapja,

hanem valaki mást,

dudás a fuvolást,

én téged és engem te, -

mert mi lenne, mi történhetne,

ha mindig magunkba marna

az értelem iszonyú karma?

Ő írja az elmúlt évtizedek legszebb szerelmes versét: az Ódát. Amennyire jellegtelen a cím, maga a vers annyira semmi mással össze nem téveszthető. Nem vallomás, nem rajongás, nem hódolat. Szerelmi áhítat ez inkább. Az a ritka alkalom, mikor a férfias szemérem egy pillanatra megnyitja lelkének szentélyét s köszönetet mond az örök női eszménynek, mit a férfi lelke dédelget. Úgy, mint azt végérvényesen megfogalmazta Goethe: Das Ewig-Weibliche zieht uns hinan. Nem idézek belőle, mint ahogy a rózsát sem mutathatom be azzal, hogy letépek belőle egy szirmot. De valószínű, hogy ilyen „szerelmes” verset előtte csak kettőt írtak magyar nyelven. Az egyik a Merengőhöz, a másik a Szeptember végén. Az Ódának ezek közelében van a helye. József Attilának pedig talán a legnagyobb verse.

**

Formatiszteletéről, gondosságáról, játékot verselő bűvészetéről nem szólok, de búcsúzásul álljon itt még néhány mutatvány nyelvi géniuszának teremtő műhelyéből. Szavai pregnánsak, színesek,k lényegkiemelőek. A munkás a bort „vasárnapolja”. A kocsma dús polcain színes üvegekben „fondorkodik” az alkohol. Hajnalodik: „az éj az úton most üget tovább”. Az Alkony „csöndes kékkel” borítja be a tájat. A tél „kovácsolt hideg”, a nyár „kövér meleg”, az éji eső „motyogó, eszelős öreg”. A füvek szívében „zöld tüzek” égnek s a rügyek mint „zöld robbanások” villannak a fán. Az erdőben járó proletárnak a hulló levelek „röpcédulák” s az erdőt így szólítja meg: „erdő elvtárs”. Ha szeret, úgy kell neki a kedves, mint „falun villanyfény, kőház, iskolák, kutak, mint gyermekeknek játék, oltalom, munkásoknak emberi öntudat”. A nyári délután csendjében „vén tehervonat” vonul tovább. A szegényes konyhában a „főzelék fagyott szaga” fogadja a belépőt. Éjtszaka a szabadban a „növényi szenvedély szaga” érzik s tavasszal „zöld lángba borulnak a bokrok”. (Ebbe a szerencsés sorba Vincent van Gogh tájképeinek zöld szenvedélye sűrűdött bele.) Íme egy másik kép zöldben: a leveli békák, mint kis „smaragd Buddha-szobrok” ülnek a gyepben. Az emberi „ügyeletes napi gondok” oktatgatják. Arany János: „vagyonos atyánk.”

Ezek a rövid idézetek csak képek, hasonlatok, elvillanó látomások, de erős töltést adnak a sornak, az egész versnek. És megmagyaráznak valamit a „költő” lényegéből. Igazolják, hogy a vérbeli költő valóban „Dichter”, sűrítő, aki versében esszenciákat nyújt, nem pedig könnyű oldatokat.

**

József Attila Balatonszárszón két-három nappal végzetes tette előtt még verset ír. Mintha végrendeletét fogalmazná: „Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet. E föld befogad, mint persely…” A föld befogadta s a föld után a magyar lélek is be fogja fogadni őt, aki Petőfi óta a legnagyobbat tágított nálunk a nép fogalmán. A „dolgozókat" és proletárokat nem ő fedezte föl az irodalom – vagy talán helyesebben így kell mondani – a nemzeti lelkiismeret számára, de ennek az új népnek a lelkébe ő látott bele legmélyebben s ő mutatta meg, hogy velük teljesebb lett a magyar világ.

Megyer József 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. május