Ne vess ránk bűneinkért,
Sivár, rossz ügyeinkért,
Légy eltekintő, szelíd, áldott
Tőrbe vitt szemeinkért.
Nézd, a szívünk mint reszket,
Érzi szegény, mit vesztett,
Gondos jóvoltod pitvarából
Jaj, hogyha elmeneszted!
Oh, szívta a bősz vétket,
Pokol hányt itt víg étket,
Rejtett lelkünk belső hangjaitól
Csak Te adsz menedéket.
Hív az élet és rángat,
Forr íz, ín nyög, kívángat,
Száz virító szörny-szépség megkísérti
Telhetlen testi szánkat.
Honnan ez a szomjúság,
S melynek adjuk vad jussát?
Ha lelked követnéd vagy a világot,
Egykép kín, szomorúság.
Ki az, ki egyenlítne,
Fogna víg, teljes egybe?
Mint hasított húsba beömlő forró,
Önvád önt, dúlva, sütve.
Oh, ha volt magam hagynám,
Megváltódásom napján,
Mélybe bukva, lelkemnek hangjai közt,
Csak szent dalát írhatnám!
Már napom rőtül, feslett,
Már züllt levelem reszket,
Oh, hol van, vert lélek, a büszke nagy cél,
Mért Küldöd eresztett?
A világ mint láz, villan,
Szíved fogy száz futamban,
Mint eltikkadt tűz-száj, sír belső ajkad
Magadért kelt bús szomjban.
Futásom, őrjöngésem,
Vak telhetetlenségem
Oldd fel, nagy Kéz, add végre magamba hullt
Teli, boldog mentségem.
Oh, reszket, majd kicsordul,
Lelkem magától elful,
Özönbe kívánkozó sok szavadtól
Velőm, Isten, felfordul.
Csak fogd meg szörnyű kedvem,
Magamhoz kerekednem,
Nem volt még ily elszánt hű harsogó kürt,
Uram, a Te kezedben.
Keze, feje lehajtva –
Hidd el, derék, jó fajta,
És mint vad orzók, megtépő rossz, orv lázak
Taposnak dúlva rajta!
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése