SZALONKA-ÚT
Szalonka-út, hol nincsenek szalonkák,
de hűvös dalt szitál a nyári lomb rád,
s a fűből feléd zsongja kék dalát
a szarkaláb;
míg fönn a völgy fölött mogorva posztján
egy szikla áll, talán a zord Oroszlán,
s a lejtő zeng: itt a rigók, amott
a kakukok;
s rá mint egy boldog prím a zenekarban,
egy fülemüle bársony dala halkan
fölsiklik, surran, egyre lobogóbb, -
tremolók! tremolók! –
Ó, fák és lombok, ó, te béke zengő,
mély mámorától mozdulatlan erdő!
zöld partjaid közt a Szalonka-út
kígyózva fut;
talán nem is fut: szinte száll! – a vándor
megáll, búcsúzót kortyol a világból,
a fűbe dől s könnyű szívét felissza
az estikék sokcsillagos tejútja.
FURCSA PATAK
Furcsa patak ez a patak,
hurkot vet a hegyek alatt,
medre szikla, vize pállott.
Nem is patak: lövészárok.
Kopár partját sírok szegik.
Alkonyodik, esteledik.
Egy-egy csillag tüze villan
a mennyei bakacsinban.
Mozdul a kő, kel a halott.
Mindannyian fiatalok.
Bámulják a hideg holdat.
Ma se tudják, miért holtak.
CIGÁNY
Alszik a hegyoldal. Egy óra után
nyugovóra tér a tücsök is Budán.
Lámpa se világít, legföljebb ha halk
gyöngyökkel alant a pesti Dunapart.
Magam vagyok ébren. Hallgatom, a mély
csöndben ahogy hűsen lélegzik az éj.
Csillagok az égről ablakomon át
kémlelik a tollam fekete nyomát.
Rím felel a rímnek; telik a papír.
Manapság a költő csak éjszaka ír,
s akkor se röpíti szárnyakon a láz:
józan dala inkább lassú dadogás.
Mint cigány a brácsán: hol itt, hol amott
találomra pendít egy-egy dallamot;
de mire a hangszer minden húrja zsong,
kedvét szegi húzni nem egyszer a gond.
leteszi vonóját. Kérdi: mire jó?
Lassan foszlik szét a fáradt zeneszó.
Utána fülel még. Nem ilyen akart:
fénylőt, lobogóbbat, lángot, zivatart!
Villámot, olyat, hogy ahova levág,
vesse szét a sorsunk kocsmája-falát,
tisztítsa tüzével a szolga tüdőt,
hadd igyék már végre szabad levegőt!
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése