2020. jún. 18.

Rónay György: Glosszák Kempis Tamáshoz


Esse sine Jesu gravis est infernus

 

Milyen pokolban vándorolsz:

A szerelem

hősevő fái közt  milyen konok pokolban

kószáltál kárhozott, szüntelen szomjadat

milyen kénes lángokkal oltogattad

szerencsétlen!

A kettős. benned és

körötted izzó aljas alvilág

parázsló pusztaságain kerestél

házat s hazát magadnak

Képek és

képzelgések rabját: a hús helyett a csont

a test helyett a váz ölelt s a kábulat

helyett a kárhozat,

s most itt remegsz

koldusan és kivetve, poklos a

pokolra is méltatlanul a Semmi

jeges egyhangú téli viharában…

 

Et esse cum Jesu dulcis paradisus

 

De a Te fényed fölragyog, a Te zsúfolt

tavaszod telve virággal

A dermedt

fákon a lomb diadalmas

zászlói feszülnek

De a te tavaszodban a lélek

boldog szirmai közt a dicsőség

éneke lobban

s izzó habjai közt a te hűvös

mosolyod tüzeit görgeti a zengő

Tigris és Eufrátesz!

 

Interdum a Deo relinqueris

 

Sivár pusztákon át bolyongva vak

szomjaddal, önmagad

szomjának kínját falva víz helyett

s álmodni sem tudván az enyhe forrást

mert álmaidban is csak álnokul

kísértő álmok délibábja kerget

míg kergeted

s kergetve csak topogsz

magad körül, mardosva-rázva börtön

szabadságod parázsló láncait:

 

ó, lélek! önnön pusztaságaid

porának rabja vagy s már halhatatlan

májad fölött komoran ott köröznek

kevély poklaid kondorkeselyűi.

 

Diu durare non possent

 

Remények álmok vágyak: néma halottak

úsznak fölötted életed alkonyodó

tájain át, szelíden tovasikló

felhőkön kiterítve suhannak

s lágy lebegő hajukon haloványan

csillan az emlék esteli fénye

 

S te mint a Föld úgy

fordulsz lassan az éjbe, világos

városaidra lehullik az árnyék

zengő tornyaid éneke elhal

s beborít a sötétség

 

Néma vidék, temetői magányod

csöndjén át csak a mennyei gályák

szállnak nesztelenül feketén

 

Csak a holtak szállnak a holtak

 

S időd éji egében már csak a körmük

hideg holdja világít.

 

Claritate interni luminis

 

Tavaszok nyarak őszök

virága lombja gyümölcse lehullik

A lélek

világa lombja gyümölcse lehullik

Magánya ködében

meztelenül didereg

töprengve tűnődik hűtlen

madarai hangján

s emlékbeli madarai dermedt

szárnnyal lezuhannak, a nyirkos

semmibe hullanak ágairól

 

De titkon a kéreg

könnyes vértje alatt a sejtek

szomjú szerelme sugárzik

s a mágnes vágyaik gyönyörétől

nászra kelő Nap

jeges tü6zében fölragyognak a gyémánt

télben a fák derékkoszorús koronái.

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. március

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése