Esse sine Jesu gravis est infernus
Milyen pokolban vándorolsz:
A szerelem
hősevő fái közt milyen konok pokolban
kószáltál kárhozott, szüntelen szomjadat
milyen kénes lángokkal oltogattad
szerencsétlen!
A kettős. benned és
körötted izzó aljas alvilág
parázsló pusztaságain kerestél
házat s hazát magadnak
Képek és
képzelgések rabját: a hús helyett a csont
a test helyett a váz ölelt s a kábulat
helyett a kárhozat,
s most itt remegsz
koldusan és kivetve, poklos a
pokolra is méltatlanul a Semmi
jeges egyhangú téli viharában…
Et esse cum Jesu dulcis paradisus
De a Te fényed fölragyog, a Te zsúfolt
tavaszod telve virággal
A dermedt
fákon a lomb diadalmas
zászlói feszülnek
De a te tavaszodban a lélek
boldog szirmai közt a dicsőség
éneke lobban
s izzó habjai közt a te hűvös
mosolyod tüzeit görgeti a zengő
Tigris és Eufrátesz!
Interdum a Deo relinqueris
Sivár pusztákon át bolyongva vak
szomjaddal, önmagad
szomjának kínját falva víz helyett
s álmodni sem tudván az enyhe forrást
mert álmaidban is csak álnokul
kísértő álmok délibábja kerget
míg kergeted
s kergetve csak topogsz
magad körül, mardosva-rázva börtön
szabadságod parázsló láncait:
ó, lélek! önnön pusztaságaid
porának rabja vagy s már halhatatlan
májad fölött komoran ott köröznek
kevély poklaid kondorkeselyűi.
Diu durare non possent
Remények álmok vágyak: néma halottak
úsznak fölötted életed alkonyodó
tájain át, szelíden tovasikló
felhőkön kiterítve suhannak
s lágy lebegő hajukon haloványan
csillan az emlék esteli fénye
S te mint a Föld úgy
fordulsz lassan az éjbe, világos
városaidra lehullik az árnyék
zengő tornyaid éneke elhal
s beborít a sötétség
Néma vidék, temetői magányod
csöndjén át csak a mennyei gályák
szállnak nesztelenül feketén
Csak a holtak szállnak a holtak
S időd éji egében már csak a körmük
hideg holdja világít.
Claritate interni luminis
Tavaszok nyarak őszök
virága lombja gyümölcse lehullik
A lélek
világa lombja gyümölcse lehullik
Magánya ködében
meztelenül didereg
töprengve tűnődik hűtlen
madarai hangján
s emlékbeli madarai dermedt
szárnnyal lezuhannak, a nyirkos
semmibe hullanak ágairól
De titkon a kéreg
könnyes vértje alatt a sejtek
szomjú szerelme sugárzik
s a mágnes vágyaik gyönyörétől
nászra kelő Nap
jeges tü6zében fölragyognak a gyémánt
télben a fák derékkoszorús koronái.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése