2020. jún. 18.

Rónay György: Némely diplomatának


Folyók vize még vérrel árad,

az árvák könnye föl se száradt,

friss sírokon friss koszorúk,

és ti megint csak háborút

akartok?

 

Új harcba újabb nemzedéket

terelni ágyútölteléknek:

hadd pusztuljon el az a pár

fiatal, akit a halál

nem ölt meg?

 

Amit a tankok összetörtek:

gyógyulnak sebei a földnek;

fölöttük tiszta ég lobog,

s a térdre roskadt városok

fölállnak;

 

a gyárak bátor szíve dobban,

új bölcső ring az otthonokban,

új munka lüktet és a nép

a béke boldog énekét

dalolja,

 

tárt karokkal zúgja: élet! élet!

Mit akartok hát, denevérek?

Megint romot és temetőt

s fölfalni még a csecsemők

szívét is?

 

Csak gyártsátok mind, ami rombol:

gázt, rakétát, bombát atomból,

a pusztulásnak lakomát

s az emberekből katonát

a sírnak! –

 

De jaj, nektek, ha jön a nagy nap,

mikor a holtak számot adnak

s megjelennek az Úr előtt

föllázadva a temetők

a váddal:

 

a bosszús mankók raja rőten,

- tüzes botok a levegőben, -

és a törzsüktől elszakadt

tagok, akár a madarak,

s a csontok

 

zörögve, mint a rossz kereplők,

tépett tüdőkből lomha felhők,

vak szemek mint a tűzgolyók,

s dobok, dühösen dobogók:

a szívek,

 

s mind azt üvölti: ő az! ő volt!

Kénkövet köp a lemenő hold,

s pattintja lángos ostorát,

- „gyerünk csak, régi cimborák!” –

a Sátán!

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése