Folyók vize még vérrel árad,
az árvák könnye föl se száradt,
friss sírokon friss koszorúk,
és ti megint csak háborút
akartok?
Új harcba újabb nemzedéket
terelni ágyútölteléknek:
hadd pusztuljon el az a pár
fiatal, akit a halál
nem ölt meg?
Amit a tankok összetörtek:
gyógyulnak sebei a földnek;
fölöttük tiszta ég lobog,
s a térdre roskadt városok
fölállnak;
a gyárak bátor szíve dobban,
új bölcső ring az otthonokban,
új munka lüktet és a nép
a béke boldog énekét
dalolja,
tárt karokkal zúgja: élet! élet!
Mit akartok hát, denevérek?
Megint romot és temetőt
s fölfalni még a csecsemők
szívét is?
Csak gyártsátok mind, ami rombol:
gázt, rakétát, bombát atomból,
a pusztulásnak lakomát
s az emberekből katonát
a sírnak! –
De jaj, nektek, ha jön a nagy nap,
mikor a holtak számot adnak
s megjelennek az Úr előtt
föllázadva a temetők
a váddal:
a bosszús mankók raja rőten,
- tüzes botok a levegőben, -
és a törzsüktől elszakadt
tagok, akár a madarak,
s a csontok
zörögve, mint a rossz kereplők,
tépett tüdőkből lomha felhők,
vak szemek mint a tűzgolyók,
s dobok, dühösen dobogók:
a szívek,
s mind azt üvölti: ő az! ő volt!
Kénkövet köp a lemenő hold,
s pattintja lángos ostorát,
- „gyerünk csak, régi cimborák!” –
a Sátán!
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése