Mikor e sötétbeborult világ
elaléltan fetreng önmaga gyilkos
tőreitől: te áradó fényben gyógyító
sebet vágtál esendő testemen s mindezt
oly néma alázattal mívelted e lélekölő
korban, hogy felderengtem a fájdalomban is:
íme, mily tiszta ember végzi hivatását itt a
műtőasztalon, a Szellem bölcs műhelyében,
melyest szegény a szó dicsérni, - csak hömpölygő
áradását érzed a lélek kimondhatatlan mélyén!
… Ó, barátom, hidd el, ez az igazabb hősiesség;
az, amely menti, mit menteni méltó! Ez a tisztes
emberi forrongás csupán! Ahogy a nemesebb
gyümölcsfát ápolja a jó gazda, úgy bántál
te is betegeddel, ki gyarló örömök boldog
énekesének vallja magát. –
Ó, élni! élni! tisztán élni, csak azért,
mi örökebb! Ezt láttam, és éreztem én, mikor
a kezed láttam, a csillogó, gyógyító késsel,
melyet Isten keze vezetett egyedül s melyért
egy méltójutalom van csak: a kicsorduló
szeretet, mely áldja hivatásod, - a többi
már hiú erőlködés, mit eltemet
a süket sötétség.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése