Jókai Mór: Coronilla*

Híres ember lett belőlem hetven esztendős koromig. Világhírt szereztem a nevemnek. De nem ám regényírással. Azt hagytam másoknak, akik jobban értenek hozzá - s egyébhez nem értenek. Az Olympról jókor megmenekültem, s a mérnöki és építészi pályára tértem át. Hiszen megírtam én ezt már valahol, hogy siheder koromban nagy kedvvel készültem az építészetre. Tanúskodnak róla az iskolai bizonyítványaim, amikben a matematika, geometria, hidraulika tantárgyakból "eminens" kalkulus van följegyezve: de mégjobban bizonyoznak mellette a nagy göngyölegre menő rajzaim, amik tisztakezű pontossággal ábrázolják a dóriai, jóniai, római és korinthi oszloprendszert, egész templomokat, az alaptervrajzaikkal együtt.

Később kimentem külföldre, ott jártam végig az akadémiákat, politechnikumokat - mint kész mester tértem vissza a hazámba, ahol hosszú évtizedeken át monumentális és közhasznú építményekkel örökítém meg a nevemet.

Én építettem azt a világcsodájának nevezhető aquaeductot, mely a Bükk hegységből levezetett tiszta forrásvízzel látja el Budapest fővárosát, technikai lehetetlenségek leküzdésével. Amióta ez a vízvezeték létrejött, a fővárosban megszűntek a pusztító járványok; soha sincs vízszükség, ha kétmillió lakosa lesz Budapestnek, még akkor is elég lesz a vízkészlet, s a lakosság szükségletén kívül még utcák és közterek locsolására, kertöntözésre is bőven marad, s a szökőkutakat is folyton ellátja.

Ezért a főváros az Erzsébet téren levő szökőkút számára egy művészi kivitelű szoborcsoportozatot állíttatott fel. Szent László király nyit forrást a sziklából, epedő bajnokai számára dárdája csapásával. S ennek a királyszobornak az arcához az én képmásomat modellálta a szobrász.

De a természet is megáldotta nagy művemet. A vízvezetéket hegyek áttörésével kellett létrehoznom: majd völgyek áthidalásával, s e gigászi munka közben egy helyütt a legfeketébb kőszéntelepet nyitottam fel, mely a porosz kőszénnel vetekedik, másutt grafitbányára találtam, mely a szibériaihoz hasonló, sőt ráakadtam geognóziai kombinációk által annak a hajdan gazdag aranybányának a folytatására is, melyben a telér a múlt században elugrott.

Mindezen túrzásaimat és felfedéseimet hatalmas részvénytársaságok foganatosították, s amíg a mívelesükkel a munkások ezreinek adtam tisztességes kenyeret, terményeikkel az országnak új jövedelemforrásokat, tudományom és fáradságom jutalmául magamnak is nagy vagyont szereztem.

De még nem ez volt ez építészeti remekművemnek a legfőbb sikere; hanem egy új földátalakítás.

A Budapestre elvezetett forrásvíz a Bükkből eredő Kánya és mellékpatakjaiból származott. Ezek a vizek a hegyvápákból lerohanva, folyásukat a síkságnak veszik. Ott azonban útjokat állja egy nagy területű fennsík, mely elzárja a lefolyásukat a Tisza folyóhoz. A folyók ott rekednek, s képeznek egy beláthatatlan mocsarat, melynek egészségrontó bűzhödése megfertőzi az egész vidéket. Százezer meg százezer hold, a legtermékenyebb mély televényföld tőzeggé alakul, se embert, se állatot nem táplál. Ez így volt addig, amíg az én vízvezetékem el nem készült. Amint a Kánya vize és a többi patakok az én aquaeductom csatornájába fel lettek fogva: az a rengeteg nagy mocsár a rákövetkező nyáron már kiszáradt.

Én előre látva ezt az átalakulást, jó idején fölvásároltam azt az egész terméketlen mocsárterületet a legolcsóbb áron, s mikor aztán a kiszáradt föld mívelhető lett, összecsődítettem az Alföld elégedetlen munkásnépét, kiosztottam közöttük igazságos arányban az új földet, adtam nekik előleget ház építésre, igásbarom beszerzésre, vetőmagra, s most az a hajdani mocsárvilág tele van szórva tanyákkal, s a tanyák megelégedett munkásnép ezreivel, akik a nevemet áldják, s a törlesztési járulékukat pontosan fizetik.

De hát nem ez volt az a művem, ami világhíremet megalapította; hanem egy annál sokkal nevezetesebb technikai vállalat.

Ez volt a tisza-dunai csatorna: a kontinens egyik legnagyobb csatornája. Én nem a Dunából vezettem a csatornát a Tiszába; hanem megfordítva, a Tiszát a Dunába.

Ez nemcsak hajókázásra, de földöntözésre is szolgált.

Maga a nagy mű létrehozása is sok ezer munkásnak adott keresetet. Az én szegedi, szentesi kubikosaim napibére fölment három forintra. Megszűnt vele az Amerikába kivándorlás. Itt jobb kereset volt.

S ezzel az öntözőcsatornával segítve lett a gyakori aszályon. Közelében rizst termesztettek, mely jobb volt a lombardiainál. Mint hajózási csatorna olcsóvá tette a közlekedést. Minthogy a rekeszrendszer mellett nem jártak rajta gőzhajók, amik a halakat elkergetik, a haltenyésztésre is bevált. Mikor egy-egy rekeszből lecsapoltuk a vizet, özönével hemzsegett az ottrekedt hal. S a vízfenék még gazdagabban fizet, mint a szántóföld: ha a gazdája tud vele bánni.

És még ez sem volt az, ami hírneves emberré tett.

...Mikor a csatornát építettük, a Tiszába szakadó folyamokat egy időre el kellett rekesztenünk, s hollandi vízemelő gépekkel az ásott csatorna medrén átszállítanunk. E földmunkálatok alatt (amiknél magam mindég jelen voltam, kora reggeltől késő estig) a munkásaim a Hernád medrében egy kupola alakú kőépítményre akadtak.

Mikor én ezt a ciklopsi kőrakást megláttam, valami látnoki ihlet szállt az agyamra. Elfojtottam a szót.

- Ez Attila őskirályunk sírja!

Attila sírja

Minden iskolai kézikönyvben feltalálható a hagyományos monda a vilagrendítő hun királyról, aki száznégy éves korában halt meg: akkor is nászágyon vérömlésben: aztán hármas érckoporsóba tették, folyam medrébe elásták, oda temették; a sírépítő munkásokat pedig, amint művöket bevégezve a hun táborba visszatértek, a harcosok egytől egyig leölték, hogy hírmondó se maradjon, aki Attila sírjának titkát elárulhatná.

Hogy lehet, hogy azt a királysírt fel nem keresték, akik még emlékeztek erre a királyi zomotorra? A történetírók némi útmutatást adnak. Attila három fia rögtön a királyi apa halála után osztozkodó harcot kezdett egymás ellen; a hun egymást ölte, a gót segített a pusztításban, aki el nem esett a testvérirtó harcban, világtalan világgá futott: a nagy király alhatott háborítatlanul ezernégyszáz esztendeig jól védett sírjában.

Pedig ha egyébért nem, az ezüstért, aranyért mely tetemét rejté, bizonyosan kutattak utána a később idetelepült utódok.

Az én fölfedezésem teljes világosságot derített ebben a kérdésben.

A királysírboltot a Hernád közepébe építék lapos kupola idomúra a Hernád medrében, faragatlan dolomit kövekből, melyek vízáthatlan ragaccsal foglaltattak össze. Ez a ragacs olyan kemény lett a vízben, mint a tűzkő: szikrázott a csákányütéstől.

Azonkívül a sírbolt nyugati oldalán két sor vastag égerfacölöpöt vertek le gátnak. Ezek a cölöpök tizennégy század alatt egy ujjnyi vastagságban megkövesültek már. Ahogy az építők kiszámították: ez a gát felfogta a folyó áradásait, melyek hóolvadás, nagy záporok alkalmával egész tömegét hömpölygeték alá a görgeteg köveknek, a hegyekről kitépett fáknak: az ennél a gátnál mind fennakadt: zátonyt képezett, a zátonyból sziget lett, tüskebokor, égerfa, fűzfa telenőtte: forgószelek összetörték, jégtáblák lefűrészelték a fákat, a törzs újra kihajtott, s századról századra mindjobban betakarta Attila sírkupoláját. Mikor én ez ősemléket felfedeztem, úgy be volt az nőve a fák gyökerével, hogy mesterség volt azt kibontani az ős szövevényből.

De a sírkupola szétbontása is nehéz munka volt, dinamitot, lőport nem volt szabad alkalmaznunk, nehogy a ravatalt is megsértsük, a csákány nem bírt a kemény kövekkel: elő kellett vennünk a régi rómaiak kőrepesztési tudományát, tüzet rakni a szikla mellé, s az átizzott követ ecettel fecskendezni, amitől az szétmállik. Így vájták ki a rómaiak a Csetátye Mare aranytermő üregét.

Pedig az egész keleti oldalát a sírboltnak le kellett rombolni: a nyugatihoz nem férhettünk, mert azt a megkövesült cölöpgát zárta el.

Mikor már olyan nagy nyílás lett törve a sírbolton, hogy egy ember beférhetett rajta: magam voltam az első, aki az üregbe leszálltam. Davy-lámpát vittem magammal, de fölösleges volt az óvatosság; mert a sírbolt belsejében semmi "bűsz" (rossz levegő) nem volt érezhető. A porond, a falak egészen szárazok, semmi nyirok, semmi penész nyoma. Nagyon jól el volt ez a hely zárva.

De ami legjobban meglepett, az maga a lapos kőkoloncon fekvő koporsó volt.

A vas megrozsdásodik a föld alatt: ennek most is megvolt az acélzománca. A széndarabok a koporsó körül bizonyíták, hogy a munkások, amidőn a záró követ beillesztették, elébb tüzet gyújtottak a sírboltban, mely a bennrekedt élenyt elfogyasztá, s kívülről új élenyt nem bocsátott bele a fölötte elhömpölygő vízár.

A vaskoporsón nem volt semmi írásjegy.

Szokatlan nagyméretű volt: hosszában harmadfél sing (méter), szélességében másfél.

Azért kellett egy egész falat lebontanunk, hogy kihozhassuk rajta. De ez a kihozás volt még a nehezebb feladat.

A vaskoporsó erős kapcsokkal volt hozzáerősítve a talpkőhöz. Azokat lefűrészeltük. De még akkor sem bírtuk a szokott emelőgépeinkkel a helyéből kimozdítani. Az aranykoporsó tette ilyen nehézzé.

Hogyan tudták ezt a terhet idehozni tizennégy századelőtt, amikor még nem volt gőzdaru, az úgy érthető meg, hogy vontató bivalyok seregét fogták eléje, s fahengereken gördíték idáig, s mikor el volt helyezve, akkor építék föléje a sírkupolát.

Kénytelen voltam a modern technika eszközeihez folyamodni: vasutat rakattam le a sírkupolától a part mentéig, a gőzgép aztán megbirkózott a nehéz szarkofággal. A gőz hatalmasabb még Attilánál is: ha ő az "Isten ostora , a gőz az "Isten gyeplűje".

Az Attila-sír fölfedezése eseményszámba ment az egész világon. Már a sír kibontása alatt tanyát ütöttek a Hernád-parton a világlapok riporterei, s annak minden szakáról hozták a fölvételeket a képeslapok az ó- és Újvilágban, s míg ez a munka folyt éjjel-nappal, de nagy lassúsággal, azalatt egy egész telep támadt azon a helyen, rögtönzött tanyákkal, vendéglőkkel; úgyhogy egy buzgó honatya megindítványozta az országgyűlésen, hogy ez a hely neveztessek "Etelenyugvár"-nak, s a minisztériumnál szóban forgott, hogy ez a név mint predikátum az én nevemhez csatoltassék.

Azt a diadalutat pedig, melyet a mozgósított Attila koporsó a Hernádtól a Dunáig megtett, minden hírlap külön kiadásban örökítette meg. Vármegyék, városok küldöttségei, lovas bandériumok, szekérsáncok fogadták a királyi utazót minden állomáson: az elmondott szónoklatokból csak azt jegyeztem fel, mely az emlékezetes Halotti Beszéd mintájára az igazi ősmagyar nyelven tartatott: "Laatiatuc feleim zumtukhel mic wogmuc: vasben, ezustben, aranben nugwo chomuw wogmuc." A fővárosba bevonulás pompája pedig éppenséggel leírhatatlan.

A vasútnál az egyházi és világi méltóságok s a katonai előkelőségek tömeges képviselete fogadta a királyi koporsót. A vasúti kocsi úgy volt szerkesztve, hogy azt a sínekről le lehetett tolni: s aztán tizenkét ló erejével a széles utcákon végigvontatni: melyeken katonaság és honvédség ezrei képeztek sorfalat, a lengő lobogóktól repülni készült a város.

Erős viták voltak úgy a törvényhozás termeiben, mint a főváros tanácskozójában, hogy hová helyeztessék el az Attila-ravatal? Voltak, akik a gellérthegyi váracsot ajánlották e célra, mások Budavára mellett kardoskodtak; a legokosabbak Óbudát mint a hajdani Etelevár helyét vitatták jogosult örökösnek. De mindannyi irányadó körök egyesültek abban a nézetben: hogy ezt a kincset tőlem mint annak megtalálójától, az országnak kell magához váltani: a csatorna engedélyokmányában világosan ki lévén kötve, hogy minden feltalálandó régiség egészen az én tulajdonomba megy át, a kincstár harmadrész jogának mellőzésével. Egymilliót ajánlottak fel nekem váltságul.

Rongyos millió!

Az Attila-koporsó nem eladó. Az csak elajándékozható. (De időközben jövedelmeztető.)

Amíg a honatyák, városatyák vitatkoztak, azalatt én, a sírbontás időközében, föl is építettem a főváros központjában a nagyszerű mauzóleumot Attila ereklyéi számára az általam megteremtett ősmagyar építészeti stílban, s oda helyeztettem el a hármas koporsót.

(S ez nem is volt tőlem rossz üzlet. Az egész világot adófizetőmmé tettem vele. Hétköznap egy koronát, vasárnap húsz fillért ki ne adna meg e nagyszerű kincsek megtekintéséért?)

S bizony nagyszerűek voltak.

Szakértő munkások fogtak hozzá a koporsók felnyitásához. Éjjel-nappal kettős Attila-őrség vigyázott reájuk.

A vaskoporsó felnyitása könnyen ment, az olyan volt, mint a rendes szarkofágok, a tetejét le lehetett venni, csak a forrasztást kellett kivésni.

Belül a vaskoporsó arannyal volt futtatva.

A következő ezüstkoporsó már nagyobb fejtörést okozott a felnyitásnál. Ez monyorú henger alakú volt, kívül telerovátkolva virágos kacskaringókkal, de az ezüst egészen megfeketült már, s nem lehetett rajta kivenni, hogy hol van az összeforrasztás.

Nem volt más módszere a felnyitásnak, mint körös-körül acélfűrésszel átreszelni a koporsót.

Mikor ezt felbontottuk, előtűnt a harmadik koporsó, a színarany. A vert arany a századok során át patinát kapott, valami veres zománca volt, de az alól is előtündökölt a nemes arany színe, melyet Ipolyi magyar mitológiája szerint az ősmagyarok "kovácsolt láng"-nak neveztek.

A mauzóleum kupolaterme tele volt látogatókkal, midőn az aranykoporsót feltakartuk. Az egész művelt világ régészeti tudósai és szakkedvelői ott voltak együtt. Csak különös meghívóval lehetett bejutni.

Az egész társaság egy nagy bámulat felsóhajtásában fejezte ki meglepetését.

Az aranykoporsó remeke volt a barbár ötvösművészetnek.

Azt a hatalmas király bizonyosan évtizedekkel a halála előtt készíttette a maga számára (mint később bebizonyult olaszországi hadjárata után).

Ugyanazok a meghatározhatatlan eredetű vert domborművek, melyek a világhírű nagyszentmiklósi aranylelet edényeit ékesítik: az a lovon ülő király alak, láncszemű páncélban, tollas sisakkal, vállára vetett zászlóval, baljával elfogott ellenségét hurcolva hajánál fogva maga mellett; megint ugyanaz a királyi alak, koronával a fején, amint nyergéből hátrafordulva kézíjával a rárohanó párducot lelövi; paripája szárnyas oroszlán, szakállas emberfővel, fején koronával. Azután a kiterjesztett szárnyú turulmadár, aki karmaival átölelve egy mezítelen hölgyalakot ragad magával: a nőalak egyik kezében csészét emel, melyből a turult itatja, másikban lobogó fáklyát tart. Ugyanaz a tündéralak pettyes párducon lovagol, de a párducnak ifjú férfi arca van. Ugyanazok az egymással küzdő mesebeli rémalakok, sasfejű szárnyas párducok, halfarkú sellők, repülő kígyók, a körülfogó keret díszítményei három- és ötlevelű fák, makkok, tulipánok.

A világ minden régiségbúvárai nem tudják meghatározni, mely népfaj művészete alkotta e barbár remeket. Egyedüli az, nem rokon semmi mással. De élve maradó tanúja annak, hogy az a népfaj, mely a művészetet önmagából fejlesztette ily fokra, hatalmas lehetett.

Az aranykoporsó födelét nem kellett fölfeszíteni, egyik párkányán kapcsok voltak, a másikon sarkak: a kapcsok kiugratása után fel lehetett azt tárni.

A tudósok között nagy vita volt ezalatt. Fogadások történtek az eltérő véleményűek között: vajon kerül-e elő a koporsóból valami írás, mely eldönti a hun-székely betűk hiteles voltát?

A legmélyebb csend volt az egész kupolateremben, mikor az aranykoporsó födelét felnyitottuk.

Ott feküdt előttünk Attila király!

Csak a csontváza már, a többi rőtbarna por volt a koporsó fenekén.

A hatalmas nagy koponya ezüst sisakkal volt fedve, melynek taraját fekvő arany oroszlán képezte.

Meglepő volt az, hogy az állkapocsban, melyet a sisaklánc a koponyához szorított, minden fog megvolt épen. Egy százéves embernél.

Ilyenek voltak az ősemberek! Ahogy Priscus Rhetor leírja a hun király étkezését, annak egyszerű volta érthetővé teszi, hogy a hajdani emberek nem ismerték a fogfájást, azoknak a fogait nem plombálták. (Manapság már a gyermekeket is a fogorvoshoz járatjuk; sőt még a házi kutyánk is fogfájásban szenved.)

Az egész csontvázat összetartotta az a finom ezüst sodronyból szőtt páncéling, s azonfelül volt még vetve a válláról sarkáig lenyúló palást aranyszövetből, elöl nyitva, hogy aranyszövetű kesztyűs kezei a hosszú egyenes kard markolatát takarhassák.

A kard nem volt rozsdás: damaszkuszi acélból volt, melybe aranyat vegyítenek: az írásjegyek a régi szanszkrit betűkhöz hasonlítottak.

Semmi hun írás nem volt található a koporsóban. Se papiruszlevelekre, se halhártyára, se tabula ceraticára írva.

Ez könnyen érthető volt. A temetkezők örök időkre elrejtve akarták tudni a királyukat, hogy azt soha ember szeme meg ne lássa. Egy mellé helyezett kehelyben volt egynéhány Attila-tallér, de annak latin felirata volt, egyik oldalán "Attila rex", a másikon "Aquileia". Ez római munka volt.

A tudósokat nagyon lehangolta ez a csalatkozás.

Én azonban, amint jobban szemügyre vettem a királytetemet takaró arany palástot, feltűnt nekem az a sok cikornyának látszó kacskaringó, ami hímzésként vonult végig a palást szegélyzetén. Volt köztünk egy örmény tudós, akivel ez észrevételemet közöltem. Az örménynek az a szokása, hogy ha valami örvendetes dolgot tud meg, összeszorítja a száját: el nem árulja az örömét. Odasúgta a fülembe:

- Ez a sok kacskaringó a mehdruli írás, amit a kaukázusi írástudók használnak. Tartsuk ezt a titkot mi ketten magunknak, ne közöljük a többi tudósokkal: majd én lebetűzöm a cikornyákat a palást szegélyéről.

Az ismeretlen írás

Hogyan került a hun király palástjára a mehdruli írás? Annak valószínű magyarázata az, hogy a sok asszonyai közül az egyik, aki a palástot kihímezte, kaukázusi nő volt. Volt bíz az ősünknek minden népfajbul felesége. Dicséretére válik.

A sírleletről azután az e célra kiküldött bizottság jegyzőkönyvet szerkesztett: a bizottság alakult a képviselőház és főrendiház, a Magyar Tudományos Akadémia, a budapesti és kolozsvári Tudományegyetem, a Történelmi Társulat, a Képzőművészeti Társulat, az Iparmű-egyetem, a Népismei Társulat tagjaiból s a múzeum igazgatójából. Az egész leletnek a leírása teljes négy órát vett igénybe, azután következett a fényképező, délután megnyittatott a kupolaterem a meghívott főméltóságok és hírnevességek számára. Megható jelenet volt, amidőn az uralkodó család tagjai levett föveggel járultak Magyarország legrégibb királyának ravatala elé. Azután országos díszlakoma következett, számos áldomásokkal. Künn az új Városligetben pedig e nagy nap örömére népünnep rendeztetett, fehér ló áldozattal, mely az ősi szokást utánozta. Este fáklyászene, művészi táncestély jelmezekben, fényes kivilágítás, tűzijáték, léghajó felbocsátás, estig tartó harangszó, másnap rekviem a templomokban a nagy hun király lelki üdvéért, akiről történetbúváraink hiteles okiratokkal kideríték, hogy amidőn olaszországi hadjáratában szent Péter és Pál apostolok megjelenének előtte s tiltó szavukat egyesítve Leó pápa könyörgő szózatával, rábírták a hun királyt, hogy az örök várost megkímélje s Róma kapujából visszaforduljon, ugyanakkor a szent keresztséget is felvette ugyanazon pápa kezéből. Különben nem is vehette volna feleségül a római katolikus Ildikót. Ezért a teljes siker reményével éledt fel az az indítvány, hogy Attila (Róma megkímélője) sírjából feltámadása után a naptári szentnevek sorába iktattassék: egészen analóg levén a megtérése a pogány Sauluséval, a netaláni skrupulusok péterfillérekkel kegyesen kiengeszteltetvén.

Én azonban mindezen fényes ünnepségekből magam se nem láttam, se nem hallottam semmit, nemcsak azért, mert teljes életemben iszonyodtam mindenféle parádétól, hanem még inkább annál a buzgalomnál fogva, mely nem hagyott nyugodnom, míg én a mehdruli írásnak a titkát ki nem tanulom. Mi ketten az én örmény tudósommal (Dilariáninak hítták) fényes éjjel bezárkóztunk a koporsók közé, a kupolaterem kulcsa nálam volt, s ott sötét hajnalig egyik cikornyát a másik után rajzoltuk le hosszú pergamenszeletekre: nem feledkezve meg a felül és alul helyezett pontozatokról sem, amik a magánhangzókat jelzik.

Mikor ezzel teljesen elkészültünk, akkor hozzáfogtunk a betűk szótagolásához, amiket a mehdruli alfabét szerint kitalálnunk könnyű volt.

Akkor voltunk azután csak igazán megakadva.

Az ekként összeállított szavak semmi ismeretes nyelvben nem voltak feltalálhatók: se perzsa, se szanszkrit, se prákrit, se arab, se török nem volt azoknak szülőanyja.

Tudós Dilariáni sokat járt a Kaukázusban. Az volt a véleménye, hogy ott húszféle nemzet lakik egymás szomszédjában, mely mindannyi más nyelven beszél: ezek közül valamelyiknek kell az írás kulcsával bírni. Rá hagytam magam beszélni, hogy őtet bízzam meg a Kaukázus felkutatásával. E felfedező útra utalványoztam neki húszezer piasztert. El is ment vele. Soha nem beszéltem vele többet se cserkeszül, se csecsencül.

Magam azonban ahhoz a módszerhez folyamodtam, hogy százezer korona jutalmat tűztem ki annak a nyelvtudósnak, aki az Attila palástján található írást helyesen megfejti, s ezt a jutalomhirdetést a világ minden hírlapjában beiktattam.

Volt aztán búcsújárás a föld minden zónájáról Budapestre! Láttunk kínai, japáni és guatemalai tudósokat utcáinkon: tarkállott a sokaság a keleti talároktól. S mindennap volt verekedés a tudósok között.

De mielőtt ennek az ismeretlen írásnak a megfejtéséhez eljutnék, egy gyakorlatilag fontosabb eseményt kell közben fölemlítenem. Az Attila-koporsók feltalálásának ünnepségeit nyomban túlszárnyalta az általam létrehozott tisza-dunai csatornának megnyitása. Ez igazán országra szóló esemény volt, egy olyan mérnöki művelet, mely elháríthatlannak látszó akadályokat leküzdve, szerencsés ötletek, új találmányok felhasználásával egy ország gazdasági viszonyait, közlekedési rendszerét kedvezően átalakította.

E csatorna megnyitás ünnepélyére a világ minden részéből felsereglettek a szakértő hírnevességek. Azok között volt egy mexikói spanyol mérnök, Szerafino.

Szerafino

Szerafino self-made man volt. Hírét, sikerét saját vállalkozó tehetségének köszönheté, s azokból eredő vagyonosságát is.

Tökéletes eszményképe volt egy kreol lovagnak. Magas, délceg, daliás alak, achillesi izmokkal, és amellett puha, kényes és hunyász. Vakmerő csak a nőkkel szemben, ott azután volt bátorsága. Maga fölemlegette, hogy a pofonokból, amiket női kezektől kapott, egész albuma van már. Tudniillik, hogy mindannyiszor lefényképeztette magát, amíg az öt ujjnak a nyoma ott volt a pofáján. Amellett pedig egészen rendes életű ember volt. A feleségét magával hordta, aki nagyon világosszőke kanadai nő volt, fiatal és féltékeny, gazdag. Beszélt kilencféle nyelven, készséggel és szellemesen, összevissza valamennyit. Ahol felakadt az angolban, átcsapott a spanyolba, s ha nagyon jól akart megértetni, akkor folytatta franciául; a göröggel csak tüntetett.

Az első találkozásunktól kezdve testi-lelki barátok lettünk. Nem azért, mintha a temperamentumaink találkoztak volna, hanem a hivatásunk hasonlóságánál fogva. Szerafino is építészmérnök volt, csatornakészítő, mint én. Két külön világrészben versenytársak voltunk.

Első összejövetelünknél azzal vesztegetett meg, hogy a tisza-dunai csatornámat feldicsérte.

Akkor aztán, hogy a magasztalás pókfonalával megfogott, elkezdte a nagyravágyásomat csiklandozni.

- Ez még mind semmi! Ez az alföldi csatorna csak egy hasznos vállalat, mely szerény polgári hasznot ígér, és azt meg is hozza. De énnekem volna egy eszmém, melynek megvalósítása, amellett hogy a megalkotóinak krőzusi kincseket szerezne, Magyarországnak nemzetközi állását egyszerre kimagasítaná, Budapestet igazán világvárossá emelné. Ilyen csatorna, mint a tisza-dunai van elég a világon: Franciaországnak van hetvenkilenc kanálisa, azok között a languedoci, mely a Földközi-tengert az Atlantival összeköti. Angliának van kilencvenegy, mind hajózhatók; a Lanky Brook, a Bridgewater még a múlt században készültek, Angliának minden nagyvárosa, maga London, csatornákkal van összekötve a kisebb városokkal, Skóciában ott van a Kaledóniai-csatorna, Írlandot átszeli a Canal Royal, mely az Ír-tengert az Atlantival összeköti, Spanyolországnak is vannak csatornái, az aragoni és kasztíliai, Olaszországban a Naviglio Grande; hát még Hollandia, a Németalföld, most már a németeknek is van tengernyitó kanálisuk, az oroszoknak az Onega és Bielo tavakat összekötő csatornájuk, a Ladoga és Neva közötti vízi út, a rigai és peipusi csatornák, hogy a kínai csatornarendszer nagyszerűségéről ne is beszéljünk. Hát nektek magyaroknak is van most már három csatornátok, amik a sok száz más mellett szintén számba vehetők. De, hogy törpülne el egyszerre az egész világ csatornarendszere, ha mi, összetett erővel létrehoznánk a világ legnagyobb csodáját, a budapest-fiumei hajókázható csatornát!

Ez az eszme magamat is tűzbe hozott.

Egy budapest-fiumei csatorna, mely Magyarország fővárosát egyszerre kereskedelmi empóriummá emelné. Vitorlás hajóraj a soroksári Duna-medencében!

Szerafino barátom ütötte a vasat, amíg tüzes.

- Tudni fogod, mint olvasott ember, hogy a pest-fiumei hajókázó csatorna II. József császárnak a terve volt, aki már minden előmunkálatokat elvégeztetett, sőt a keresztül-vitelre szükséges nyolcvanmillió forintnyi tőke is rendelkezésére állt már. A megvalósítást csak az akkori ősi vis inertiae akadályozta meg. A magyar táblabírák azt mondták: nem kell nekünk csatorna a tengerre, hisz akkor minden búzánkat, borunkat kiviszik a külföldre, a magunk népe éhen hal idebenn.

El kell ismernem, hogy Szerafino barátom jól van a magyar történelemből értesülve.

Technikai ellenvetéseket tettem.

- Ahogy én II. József csatorna-tervét ismerem, az arra volt számítva, hogy a Pestről kiinduló csatorna a Balaton tavát közbefogva, a Zala folyón keresztül haladna Horvátország felé. Az újabbkori fölvételek nyomán azonban megállapíttatott, hogy a Balaton színvonala három méterrel magasabb a Dunáénál és az Adriai-tengerénél, és így az lefelé igen, de fölfelé nem vezethető.

- Gyermekes aggodalom - mondá Szerafino. - Nincs nekünk semmi szükségünk a Balaton vizére, mi Somogyon keresztül vezethetjük el a fiumei csatornát, s a Balaton a Sión keresztül csak mint vízpótló szerepelhet a tervezetünkben.

- De hát a Karszt áttörése?

- A Karszt? Hát az bizonyosan nagy akadály egy csatornaépítésben. Fiuménél a Karszt 1600 méter magas juraképlet, de hát nem szükség éppen ott törni keresztül a hegyet, mikor Ogulinnál meg lehet azt kerülni, s csak az 500 méter magasságú hegyvápákon át vezetni a csatornát, mely aztán Nagy-Kapelánál torkollna az Adriába, két kilométernyire Fiumétől. Ott a szikla csupa krétaképződmény: játék az átfúrása.

Szerafino tervezete csábító volt.

De én még mindig birtokában voltam a jobbik eszemnek: meggondoltam, hogy én eddigelé az eszemmel, jó szerencsémmel nagy vagyont szereztem össze. Nem csaltam meg érte senkit. Becsülettel szereztem. Egy ilyen vakmerő vállalattal mindent kockára vetnék. A vagyont is, a becsületet is. Azt mondtam a kreol barátomnak, hogy ezt a feladványt még elébb alaposan fogom tanulmányozni.

Szerafino azonban itt maradt Budapesten, s azontúl mindennapi látogatóm lett. Igen kedves fíú volt. A felesége egy kicsit unalmas volt, de már én abba a meggyőződésbe voltam beleszokva, hogy a becsületes asszonyoknak az a rendeltetésük, hogy unalmasak legyenek.

A megfejtett írás

Az amerikai náboboknak olyan ismeretes volt már Budapest, mint Chicago. Az üzletvilág fő- és székvárosunkat fölvette a trigonometriai pontjai közé. Gazdasági viszonyaink kedvezőre alakultak. A gabonaáraink fölmentek soha el nem ért magasra, s amellett jó termésünk volt. A munkáskérdést szerencsésen megoldottuk mind a szocialistáknál, mind az agráriusoknál. Háborútól nem kellett tartanunk. Oroszország ereje le volt kötve ázsiai politikája által, s ugyanott Anglia, Németország, Franciaország is angazsálva volt: Európa rendezhette a belső dolgait. Sztambulban az ifjútörök párt került uralomra, az ozmánok a parlamenti életet próbálgatták alkalmazni. Észak-Amerika pedig friss háborúba kezdett Spanyolországgal Kuba szigete miatt, ami lehetetlenné tette a búzakivitelt Európába, mert a spanyol kalózhajók a szállító gályákat elfogdosták. Azonfelül is a jenki praktikus nép, a háborúviseléshez elégnek tartja Montecuccoli recipéjét: "pénz, pénz és megint pénz"; hanem a kezét, lábát nem szereti ellövetni, azt bízza másra. Idegenlégiókat alkottak, s azokban nagy illetményt képeztek a magyar szabadcsapatok. Mint tudva van, a magyar szereti a verekedést: neki a háború gyönyörűség, s a sokcsillagú lobogó alatt a szabadságért küzdeni dicsőség. Tele volt az ország amerikai toborzókkal. Az ország is megkönnyebbült a sok zavargó elemtől.

A jenkiknek azonban nemcsak jó verekedő katonákra volt szükségük, hanem vezénylő tisztekre is, mert azok odaát (a nagy pocsétán túl) mentül kevesebb pénzt vesztegetnek katonai akadémiákra s hadapród-iskolákra, s azoknak a verbuválására nem elég a dollárok csörgetése. Hogy a magyar hadnagyokat megnyerjék, a régi fogdosási rendszerhez kellett folyamodni, de nem kötéllel, hanem hálóval. Igenis, női bűbájak hálójával. Bájosnál bájosabb amerikai missek és mistressek tűntek fel a társas összejöveteleikben elegáns öltözeteikkel: azok voltak a verbunkos hadnagyok. Veszedelmes tőrbeejtők! Sok szép magyar leventét elcsábítottak nem Venus, hanem Mars lobogói alá.

S valamennyi csábító tündérnek egy látható istennő vezére volt, ki őket a pazarlásig menő anyagi segélyeszközökkel is ellátta. Mint mondják, egy amerikai nábob, egy klondike-i aranykirály egyetlen leánya.

Miss Coronilla volt a neve. (A vezetékneve rövid és igénytelen: "Joe".)

Találkoztam vele az elitbálokban.

Bátran közelíthettem hozzá. Engem már nem visz bálványimádásra az új kor három uralkodó istensége: a pénz, a dicsőség és a szerelem.

Az egyikből van annyi, amennyi kell, a másikból soha sem kellett semmi, s a harmadikból? - Hetven esztendős vagyok!

Miss Coronilla nem is e világból való szépség volt. Mintha a héber mítosz alakja, a Sába királynője szállt volna alá Salamon király látogatására.

(Szerencsétlen hasonlat! Hisz Salamon király is hetven esztendős volt már e látogatás korszakában - s addig "bölcs"-nek hítták - de csak addig!)

Magas, délceg termete csupa túlzásából állott a szépség eszményéről megállapított fogalmaknak, vállai, csípői szélesek, domborúak, dereka lehetetlenségig karcsú, keble fenyegető, nyaka mámorító, s a feje lemintázhatatlan: olyan tökéletes volt rajta minden vonás; arcszíne napsugár aranyával futtatott olajbarna, ajkai nyíló tulipánok, amiknek minden idomulása, megszólalása, mosolygása egy halottat képes volt a sírjában megmozdítani (igen! az eltemetett fiatalságot az öreg szív jégsírjában). Hát még azok a szemek! Mikor azok a hosszú szempillák le voltak félig csukódva, azt hitte róluk az ember, hogy feketék; de mikor felnyitotta azokat, akkor láttuk megdöbbenve, hogy sárgák. Nem olyanok, mint a macskafajok, a párduc, a tigris szemének topázsárgája, mely csak egyféle tűzben villog, hanem aminő a sárga gyémánté, amely szivárványt szikrázik.

De hát minek volt énnekem mindezt meglátni és leírni? Hát regényíró vagyok én? Én architektus vagyok, aztán meg archeológus. Engem egy négyezer éves múmia jobban érdekel, mint egy harmincéves eleven hölgy.

Hát hiszen úgy is kerültem a tündérnő bűvkörébe mint hírhedett régész.

Egy általam adott estélyen szóba került az én Attila-sírleletem. A koporsókat már látta a miss: az minden a fővárosba érkező idegennek első látogatási célja: ebből a legtermészetesebben keletkező kérdésül az vettetett föl, hogy vajon elnyerte-e már valaki az általam kitűzött százezer forintos jutalmat, a hun király palástján felfedezett írásjegyek megfejtése által? Meg kellett vallanom, hogy még senki közel se járt a megoldásához.

- Hátha én boldogulok vele? - mondá a miss.

- Hát ért ön a mehdruli íráshoz?

- Ahhoz nem. De ha azokat az ismeretlen jegyeket előttem ismerős betűkké átváltoztatják, lehet, hogy kitalálom olyan módját az összerakásnak, amely kiadja az értelmét, valószínűleg olyan nyelven, amit én megint nem értek, de valaki majd csak megérti. Én már egyszer oldottam meg egy ilyen felirati talányt. Egy nemrég felfedezett azték templom kiásásakor találtak hosszú lapos kőoszlopokat, amik tele voltak vésve egysoros azték rúnákkal, amiket aztán a tudósok megpróbáltak mindenképpen megszólalásra bírni, de nem boldogultak velük. Ekkor nekem egy ötletem támadt. Hátha ennek a táblának a két sor betűjét felváltva egymáshoz illesztenők a külső és belső lapokról. S az ötlet fényesen bevált: a két ellenkező sor betűnként egymáshoz ragasztva, kiadta a felirat értelmét.

Mintha villanyszikrával lőttek volna az agyamba! Olyan világosság volt ez, amely egyszerre fáj és gyönyörbe hoz.

- Nem lenne olyan kegyes, miss, hogy holnap velem együtt meglátogatná az Attila-mauzóleumot.

- Szívesen.

Másnapra kiadtam a custosoknak a rendeletet, hogy délig zárva tartsák a mauzóleumot a közönség előtt; senki se háborítson bennünket. A koporsók fölött örök lámpa égett (villanyból).

Miss Coronilla pontosan megjelent a kitűzött órára: egyedül kerestük fel az Attila-koporsót. Én pergament hoztam magammal, és kifogyhatlan írótollat, s azt odaadtam a miss kezébe. Elébb átadtam neki a mehdruli jegyeket magyarázó latin betűk sorozatát, amik a palást két szegélyéről voltak lemásolva.

Azzal félrevonultam, hogy ne háborgassam a kísérletében.

Valami negyedóra múlva odajött hozzám, s mutatta a pergament.

- Valami szavakat össze tudtam már rakni; de nem értek belőlük semmit. Ön talán sejt hozzájuk valamit.

Ez volt a pergamenre írva:

„estendvnegzazvtwenharma”

Nagyot ugrottam! Azt hittem, kecskeméti diák vagyok most is.

- Heuréka! heuréka! Hisz ez magyarul van! "estendu" - "esztendő," - "negzaz" - "négyszáz," - "utwen" - "ötven," - "harma" - "három." Viktória! Most ezzel csalhatatlanul be van bizonyítva, hogy a hunnusok magyarok voltak; de még azonfölül az is, hogy Etele királyunk a Rómáig hatolt olaszországi hadjárata esztendejében felvette a keresztény hitet: mert a 453 a Krisztus születése után kezdett időszámlálás.

Hisz ez egy világgal fölér! S ezt a világot ez a sárgaszemű tündér ajándékozta nekem.

Eszembe jutott azután dicső elődömnek, Archimedesnek a példája, aki feladványát, mely abból állott, hogy Dionysius királynak a koronájába mennyi ezüstöt vegyített az arany közé az ötvös, a fürdőkádjában megoldva, örömében kiugrott a vízből, s öltözetlenül szaladt ki a térre "heurékát" kiabálva: azonban az örömkiáltásokon kívül még az is eszébe jutott, hogy az isteneknek hekatombét áldozzon, ami görög nyelven száz ökröt jelent. Én ennél százökrösebb áldozatot hoztam.

- Ön megoldotta a feladott talányt, miss. Nagy örömmel és igaz hálával nyújtom át önnek a kitűzött pályadíjat.

Azzal kivettem a zsebemből a csekk-könyvemet, s kiszakítva belőle egy lapot, ráírtam ugyanazzal a talánymegfejtő tollal az utalványt: "Fizettessék miss Coronilla Joe rendeletére százezer forint."

Átadtam a csekket a missnek.

Miss Coronilla aztán megfordította a csekklapot, s a túlsó oldalára ezt írta: "Fizettessék a Magyar Fehér Kereszt Egyesület rendeletére százezer forint, Coronilla Joe."

Azzal visszaadta a csekket.

Szédelgett a fejem. Nem tudtam, mit csinálok.

Coronilla alakja úgy nőtt fel előttem, mint egy bálvány.

Megragadtam a felém nyújtott kezét, és megcsókoltam azt.

Vagy a tenyeret, vagy a kezet!

Ki látott már haragra gyulladt istennőt?

Kettőt tudunk, akik pozitíve láttak. Az egyik volt Ixion, a másik Actaeon.

Amaz Junónál, emez Dianánál próbált meg vakmerősködni.

Ixiont Juno istenasszony nyakon öntötte egy lavór vízzel (a mitológia ugyan "felhőt" említ, de ez csak allegória), Actaeont ellenben a kegyetlen Diana szarvassá változtatta.

- Uram! - kiálta Coronilla istenasszony, felcsattanó hangon. (Huh! hogy lüktettek az orrcimpái!) - Aki nekem négyszemközött kezet csókol, annak én vagy a tenyeremet adom, vagy az egész kezemet!

Veszedelmes választás!

Vagy pofon vagy kézfogó?

S ha én a rendes hétköznapi eszemnek csak egy grammját megtartottam volna ebben a pillanatban, hát azt kellett volna tennem, hogy odatartsam a haragvó Juno elé a pofámat: "Itt van istennőm, töltsd ki rajta a haragodat!" s aztán megkapva a magamét, fussak a fotográfhoz, hirtelen lefényképeztetni magamat, amíg a drága öt ujjnak a nyoma ott látható.

Hisz egy női tenyértől kapott pofon nem gyalázat, sőt megtiszteltetés.

Meg van ez örökítve a képviselőház naplójában. A tisztelt Ház legsnájdigabb minisztere egy ilyen kázussal vádolt hivatalnoka védelmében ejté ki e szókat: "Aki az urak közül még soha szép asszonytól pofont nem kapott, az emelje fel a kezét." - Egy kéz sem emelkedett föl...

Hát én sem koldultam volna arról az egy pofonról. Ami valósággal meg volt érdemelve. Mert kezet csókolni egy szép asszonynak, mikor sokan látják, megtisztelés, de kezet csókolni négyszemközött: vagy szemtelen megbántás, vagy szerelmi vallomás.

De hát én abban a pillanatban ész dolgában tökéletes bankrottot vallottam.

- A kezét kérem.

Tehát nem Ixion, hanem Actaeon példáját választottam, minden következményeivel együtt.

De mármost kérek egy kis moratóriumot, mert néhány napig annyi a dolgom, hogy irigylem azt az ősömet, akinek Darwin apostol evangéliuma szerint négy keze volt: az egyikkel írhatott regényt, a másikkal novellát, a harmadikkal tárcacikket, a negyedikkel ünnepi beszédet. Nekem azonban csak egy kezem van, s az kell másra.

Hiszen úgyis kitalálhatja azt minden olvasó, hogy mik azok a következményei egy kézfogónak.

Másodvirágzás

Óh, ti gyerekek! Húsz, harminc, negyvenesztendős gyerekek! Ti nem is tudhatjátok, hogy mi a szerelem! Az ifjú szerelme tigris; de az öreg ember szerelme boa constrictor! Láttatok már boa constrictorokat a mézesheteikben? Én láttam elégszer Kelet-Indiában. Az a szerelem!

Akárhány esetet tudok, mikor a gyerek tüzesen udvarol a bűbájos hölgynek, s mikor aztán a szívhölgy azt mondja neki: "Jól van: hát legyek a tied!" - akkor a gyerek megijed, sarka közé kapja a földet, s úgy elszalad, hogy sohasem látják többet. - De mikor az öreg emberhez így szól a bálványnő: "Itt a kezem!": az nem fut el, hanem azt mondja: "Tartom az egészet!"

S ez az igazi!

A szerelem mámorának meg kell előzni a hideg szertartásokat.

Valami istenítő érzés van abban, hogy szeret a nő, nem azért, hogy "férj" leszek; hanem azért, hogy "férfi" vagyok.

Akkor ittasít a csók, amikor még nincs szentesítve.

Húsz évi aszkéta élet után az első csók!

Hogy fut annak a tüze át egyszerre minden idegen! Az új életre támadt szív kergeti a vért az erekben!

Ne trombitáljon az ítélet napján az arkangyal, hanem csókokat csattogtasson. Arra a hangra következik a feltámadás!

Minő királyi érzés az, hogy a világ legszebb asszonya az enyim! Enyim testestül, lelkestül, mielőtt pap, táltos, anyakönyvvezető hozzákötözött volna.

Ad vocem "pap, táltos"! Egy kis felvilágosítást kell előrebocsátanom. Bosznia tartománynak Magyarországhoz csatoltatása következtében múlhatlan kötelessége lett a magyar törvényhozásnak a mohamedán vallást is a recipiált hitfelekezetek közé iktatni, s ezzel az egész magyar birodalomban törvényes állapotnak lett elfogadva a többnejűség. Valami nagy mértékben ugyan nemigen lépett ez a próféta által inaugurált helyhezet életbe, annál az elvnél fogva, hogy "egy is sok abból!" Hanem ezen recepció következtében meg kellett engedni a törvényhozásnak, hogy az ősmagyar táltosok vallása is újra föléledhessen, s a hagyományaikhoz ragaszkodó szittya utódok áldozhassanak a tűzhalmokon, a "kertes köveken", a források mellett, miként Árpád és Zsolt idejében, miként Vatha és Thonuzóba ellenzéki obstrukciója alatt a keresztyénség korszakában. És amidőn én Attila őskirályunk koporsóit és csontmaradványait világ elé hoztam, ezzel egyszerre látható feje is támadt az ősvallásnak: a tuhudunok engem kiáltottak ki főrabonbánjuknak. (Ha a kálvinistáknak szabad főgondnokot választani.) Ezt a méltóságot én el is fogadtam, s attul fogva aztán valahány kicsapott diák volt, az mind beállt hozzám táltosnak, ellenben a lóhúst áruló mészárosokat kádároknak hítták.

Ekképp meg levén magyarázva a helyzet, érthetővé lesz, hogy azon idilli találkozás után, melyben Coronilla az Attila-palást betűit értelmes sorba szedte össze, három hétre a szertartásos egybekelésnek is létre lehetett jönni.

Ez a három hét rám nézve is olyan volt, mint amelyről valami Petőfi nevű versíró valami Jókai nevű regénycsinálónak (akitől sohasem olvastam semmit) ezt írta nagy elragadtatással: "Barátom! Ez a három hét fölér testvérek között is három mennyországgal!"

Az én Coronillámat a hun írás megoldásáért a tuhudun felekezet a tündérek közé emelte; s saját (csupa magyar neveket tartalmazó) naptárában a Coronilla mellé még az "Emös" nevet is odaillesztette. (Amit igazán meg is érdemelt.) Sőt még az is megtörtént vele (és nem álom), hogy a Kisfaludy Társaság megválasztotta első női tagjának.

Tehát a házasságkötés napján elébb az anyakönyvvezetőnél végezve a törvényes eljárást: azonnal felvonultunk násznépestől a metodista templomhoz. Coronillának az volt a hitvallása. A metodista pap (hétköznap derék bőrgyáros) ránk adta az áldását. Azután pedig elkocsikáztunk az Attila-mauzóleumhoz, ahol a főtáltos teremtettézett bennünket össze a garaboncok sűrű dobverése s az igrecesek lantpengetése mellett.

Tíz hónap múlva ott volt a házunkon a gólya.

Fiam született.

Természetesen, hogy Attila lett a neve.

Coronilla ugyan a keresztségben Hiacint nevet adatott neki, de én a táltosommal, ősi hunnus szokás szerint, az újszülöttet a kerteskő (oltár) parázstüze fölé tartva, a nagy király nevét örökítém meg rajta. A táltos még az ősi szokás szerint a gyereknek az állát megtüzesített késsel is meg akarta pörköltetni, de szerencsére a sage femme (bába) úgy ütötte pofon őfőtisztelendőségét, hogy ettől a dogmától elállt.

Egy újszülött fiú az én házamnál!

Nincs a világon ehhez fogható dicsőség.

A "pair"-nél előkelőbb cím a "père".

Ezt nem osztogathatják az uralkodók.

És azontúl minden esztendőben leszállt az áldás a házamra. Felváltva, ahogy illik: egy leány, egy fiú.

Tíz esztendő múlva éppen tízen voltak.

Kezdtem mitológiai alakká válni.

Mikor verőfényes délutánokon a családommal felvonultam az Andrássy úton: középen a hintók, nyeregből hajtó fullajtárokkal, parókás kocsisokkal, benn Coronilla ült kebelbarátnéjával, aztán a nevelőnők, a bonne-ok, a dajkák az apróbb gyerekekkel, mellettük a lovas járón én magam, erős orosz paripámon, aztán Szerafino táncoló arab kancáján, meg a két nagyobb fiú apró tatár lovacskáin, hátrább a négy lovászlegény, hát az egész izgalmat keltett. Az utca megállt a bámulatunkra.

S én büszke voltam erre a bámultatásra.

Látjátok, ugye? Nemcsak csoda építményeket tudok alkotni, hanem egyebet is! Nincs öregség a világon: csak hosszúra nyúlt fiatalság.

Szerafinót említettem, s itt kell hogy visszatérjek rá.

Ő nekem valóságos alteregóm volt, nélkülözhetetlen társam.

Elébb egy dolgot meg kell vallanom.

Engem a házasságtól nem azok a rendes okok tartottak késő koromig vissza, amik más embert szoktak a szent frigytől elriasztani, a kellemetlenségek, a nélkülözések; sőt ellenkezőleg, az ezzel együtt járó élvezetek.

Én nem szeretem a színházat, a zene bosszant, az estélyek társalgása untat, márpedig egy fiatal nő múlhatlan élvezetei közé számítja mindezeket. Az oltár előtt elmondhatja az ember, kezet kézben tartva, hogy "Vele tűrök, vele szenvedek", de hát azt, hogy "Vele élvezek drámát, operát, filharmóniai koncertet!": ez lehetetlen!

Azért tartottam én valóságos áldásnak reám nézve, hogy egy ilyen hűséges házibarátra akadtam, mint ez a Szerafino, aki helyettem elkísérgeti Coronillát mindenféle látványos és társas mulatságokba; ott gondoskodik frissítőkről, cukorkákról, a köpenykéjét, bundácskáját fel segíti ölteni, s aztán hazakíséri. Hisz a felesége is vele van mindig. Szerafino neje és Coronilla elválhatlan barátnők. Aztán meg - ugyan ki is engedhetné meg magának a gyanúsítást olyan nő ellenében, aki csaknem folyton a legnemesebb női hivatásnak azon állapotában van, amelyben a római lictoroknak kötelességük volt az utcán szembejövő nőt, fasceseik meghajtásával üdvözölni.

Rábízhattam nyugodt lélekkel Coronillát Szerafinóra.

Ő eljárt vele a főúri estélyekre, amiken Coronilla öltözékei fényével és saját szépségével tündökölt.

Szerafino a nejével együtt vendéglőben lakott, ahogy szoktak az amerikai nagyurak még odahaza New Yorkban is lakni: egész lakosztályt bérelve ki: ahol nem bajlódnak se cselédséggel, se bútorzattal: minden a vendéglős dolga.

Én pedig azalatt ülhettem a Park-Clubban, a magam megszokott tarokkjátszmája mellett éjféleken túl: úgyhogy az üveges kapubejárat alatt gyakran találkoztak a hintóink, az enyém a klubból, a nőmé az estélyből visszatéret. S amint Szerafino le segítette szállni Coronillát, jó estét kívántunk egymásnak, én megcsókoltam Coronilla kesztyűs kezét, s azzal ő a jobb és én a bal oldali lépcsőn mentünk a magunk lakosztályába.

A nagy Karszt-csatorna

Hanem hát egészen más tárgy az, amelyért én Szerafinót alteregómnak neveztem. "Honni soit, qui mal y pense" (Az új helyesírás szerint: honi szoa kimál ipánz).

A nagy Karszt-csatorna volt az, mely bennünket elválhatlanul összekötött.

A Karszt-csatorna, mely az Adriai tengert a Dunával összeköti. Budapest alá tengeri hajókat hoz fel.

Gigászi vállalat! Mely egész Európát mozgalomba hozta.

Magyarország fővárosát a nagy francia kikötői városok versenytársává tenni!

A terv szakszerűen elkészült.

A laikusoknak az az aggóskodása (scrupulus), hogy az a csatorna majd csak a meleg évszakokban lesz használható: télen befagy, alaposan el lett enyésztetve a mi szakszerű felvilágosításunk által. A mi duna-adriai csatornánk télen sem fog befagyni soha; mert a szekrényrendszer mellett a kamaraszakaszban a belebocsátott víz folyton és gyorsan emelkedik. S épp oly gyorsan esik alá, mikor a szomszéd kamarába áteresztik, azon tehát a legerősebb hidegben sem alakulhat jég: a befagyott Duna jégburkolata alatt folyton folyik a víz a csatornába, a tenger pedig sohasem fagy be. És így a mi csatornánk télen úgy, mint nyáron fenntartja a közlekedést. Ezt könnyű volt megérteni.

Micsoda megkönnyítése lesz ez a kivitelnek és behozatalnak!

Nekünk nem lesz szükségünk kőszénre, gőzgépekre, kapitányokra, fűtőkre; se az áruk biztosítására: a viteldíj egyötödrészére le fog szállni a mostani áraknak, mégis rengeteg kamatot fog jövedelmezni a társaságnak.

A hírlapok megtették a magukét.

Százmillióra volt az alaptőke előirányozva, de az túl lett jegyezve tízszeresen. A szindikátus fölverte a részvényeknek az ázsióját az emberi kor legszélsőbb határáig.

Én magam a vagyonom egyharmadáig vettem részt a vállalatban. A részvényesek megválasztottak közfelkiáltással elnöknek, Szerafinót szavazattöbbséggel vezérigazgatónak; műszaki vezetőnek, jogtanácsosnak, végrehajtóbizottsági tagoknak mind az ország notabilitásai szemeltettek ki, akik mind értették a maguk szakmáját.

Legnagyobb biztosítéka volt e nagyszerű vállalat teljes sikerének az én egyéniségem, aki a nagy tisza-dunai csatornát létrehoztam.

Az ám! Csakhogy akkor még nem volt feleségem! Én az alatt a tíz esztendő alatt, amíg ez a nagy mű elkészült, az első kapavágástól elkezdve, folyton ott voltam személyesen a munkálatoknál; egész nap lovon ültem, s jártam egyik telepről a másikra, ahol előre ki nem számított akadályok kerültek elő, az én tapasztalataim, széles ismereteim, sőt eredeti ötleteim segítettek azokat legyőzni. A munkásnép kedvét fokozta az, hogy magam is ott járok közötte sártipró csizmákban, s együtt étkezem vele a tengeriszárból rakott tűz mellett: okosan ügyelek rá, hogy egyik munka a másikat ne hátráltassa, amit kiszámítok, az mindig helyesnek bizonyul, a hibát előre meglátom, s nem hagyom megérni. És aztán a saját pénzemre vállalkozván (nekem nem volt részvényes társaságom) nem vesztegetek el pénzt, nem vesztegetek meg embereket, magam ellenőrzöm a kiadásokat, semmi se szaladhat a hamis utcára: naplopót, léhűtőt nem tartok magam körül; de az érdemet megjutalmazom: tudom, hol kell szűkmarkúnak, hol kell bőkezűnek lenni. Magam egyezkedem: nem bízok semmit ügynökökre, alkuszokra; a munkást, ki a szerződésen túl teljesít, azért igazságosan megfizetem: gondoskodom egészséges lakásáról, jó élelmezéséről, amit saját társulati szövetsége intéz; nem restellek magam kavicsbányák után járni, kutakat fúratni, vasutakat rögtönözni a munka megkönnyebbítésére. Sátoros ünnepeken, országos emléknapokon pedig népmulatságot rendezek a munkásaim számára, s a cigányzene mellett magam is együtt járom a kopogóst a menyecskékkel, a felpántlikázott talicskázó leányokkal. Úgy szerettek engem az én munkásaim, mint az apjukat: - jobban annál: mint a prófétájukat.

Hát ez így volt akkor: a másik-máskor.

Ellenben a Karszt-csatorna építése alatt soha egyetlen egyszer sem rándultam le, még csak kíváncsiságból sem, a nagy művelet megtekintésére. Mindig a szép asszonyomat őriztem. Az foglalta le minden gondolatomat, érdeklődésemet. Hozzá voltam láncolva.

Mit törődtem én azzal, hogy a fővállalkozók hogy adják ki a munkát alvállalkozóknak, hogy azok hogy zsarolják ki a munkásokat, hogy támad ebből a munkabeszüntetés, a bérharc (sztrájk), s miféle műszaki nehézségek tornyosulnak egymásra.

Tartattak ugyan hébe-hóba igazgatósági ülések az elnökletem alatt, amelyeken Szerafino felolvasta az előterjesztését a munkálatok előhaladása fölött; de én azalatt az előttem álló vizespoharakra nézve mind azon gondolkoztam, hogy vajon Coronilla nem ivott-e jeges vizet? (Az amerikai nők megszokták azt.) Nem okozott-e vele magának valami veszedelmet?

Hm! Hm!

Talán még valami egyéb bajom is volt?

Azt mondják a magyarok némely emberről, hogy "begyepesedett az esze". Magam is észleltem egyes kiváló alakokat, akik derék férfikorukban kitűnő szakemberek hírében álltak, s aztán, amint elkezdtek kopaszodni, mintha belülről is kopott volna az agyuk: nem voltak olyan okos emberek többé, mint azelőtt.

Tapasztalja azt az ember, hogy ha valami rendes munkálatát abbahagyja hosszabb időre, akkor aztán abba újból visszatalálni nehezebb a sóvágásnál. Az ismert út mind begyepesedett.

Mikor énnekem a felolvasott értesítésben elkezdték a számadatokat lekintornázni, a milliókon kezdve a törtszámú fillérekig; én ahelyett, hogy azokra figyeltem volna, magamban mind azt a bolond nótát ismételtem, amit régen valamikor a Jókedvű diákokban hallottam: "Einundzwanzig, zweiundzwanzig", s aztán végződik azon, hogy "neunundziebzig, achtzig".

Egyszer aztán, mikor már a hatodik esztendejét járta az óriási vállalat, a vezérigazgató azzal a hírrel lepte meg az igazgatótanácsot, hogy az alaptőke fogytán jár.

Ez olyan, mint mikor az embert a legédesebb álmából egy vasúti összeütközés ébreszti föl.

Egész litániája volt a balsiker okainak elősorolva.

Elemi csapások, árvizek, a Sárréten elsüllyedt betonépítkezések, miket cölöpépítményekkel volt szükséges helyettesíteni, a szocialista zavargások, melyek miatt a munkálatnak hosszas időközökben szünetelni kellett, a magasra fölvert kisajátítási árak, vashidak, vízemelő gépek minden útban talált folyó számára, és aztán a legnagyobb ellenség, amit senki sem vett fel a számításába, s ami maga úgy nyelte el a milliókat, mint a Minotaurus a szüzeket a labirintban: a soha nem ismert rém: a sziklai láz, mely ott leskelődik a Karszt hegyszakadékai közt minden idegenre: belevágja a karmait, ledönti, elemészti. A Karszt áttörésénél alkalmazott munkásaink nem bírták ki két hónapnál tovább: akkor újakat kellett hozatni: mesés munkabérrel, mely az előirányzatot háromszorosan haladta felül, s így is alig került elég munkás össze. A gépek szüneteltek. Most aztán ott van a vállalat, hogy egy félig megásott csatornába bele van temetve százmillió, s az egész munka felakadt. Ekkor azután, akinek egy kis vállalkozási szelleme van, az tudja a következményeket. Ha egy vállalatba belesüllyesztettünk százmilliót, akkor utána kell küldenünk másik százmilliót, hogy hozza vissza.

Ez ment határozatba az igazgatótanácsunkban.

Csakhogy ennek a másik százmilliónak az összehozása már nem ment olyan szép hegedűszóval, mint az elsőé.

A pénzvilág meg volt rökönyödve. A hírlapok elkezdtek okvetetlenkedni. Bírálgatták az egész munkálatot. Azt is mondták, hogy a vezetők nem értenek hozzá, hogy hanyagok, sőt még arra a vakmerő gyanúsításra is vetemedtek, hogy a pénzkezelésben óriási visszaéléseknek kell lenni.

S a hírlapok szuggerálták a gyanúsító nézeteiket a törvényhozásnak. A képviselők, sőt a főrendek között is nagy ellenkezés készült. Mert az új százmilliós prioritás kibocsátásához alakszerinti törvényhozási határozat kívántatott.

- Bízzák önök azt énreám, uraim! - mondá Szerafino. - Majd fölvilágosítom én az újságírókat és a képviselőket is. Csak tessék nekem teljhatalmat adni.

Megadatott neki a teljhatalom.

Bűvészetének kellett lenni. Mert rövid időn olyan szépen megfordultak a legkonokabbul ellenkező hírlapok, hogy mind a mi nótánkat énekelték; a törvényhozók ellentmondása is csodamódra lecsendesült. Közel voltak az új választások. A második százmilliós aláírás is sikerült. Igaz, hogy annak is egynegyed részét én magam írtam alá: túljegyzés nem is igen következett be. De névleg mégis sikerült az aláírás.

S akkor aztán még valami négy esztendeig vághatta a követ a Karsztban, aki akarta: én őriztem a szép asszonyomat otthon. S hordtam sétakorzóra a szépen felszaporodott családomat.

Párbaj egy halottal

Egy gonosz napon aztán az történt, hogy Szerafino egy gödöllői szarvasvadászat alkalmával keresztülbukott a lován, s fejtetőre esve, kitörte a nyakát.

Ez nagy baj volt nekem.

De másnak még nagyobb!

Az egész vállalatomat ő vezette.

De hát a másét?

A hullát odahozták hozzám. Szállása vendéglőben volt, s a vendéglősök sokat tartanak arra, hogy az ő bérszobáikban semmiféle ravatalok ne állíttassanak föl. Különben is testi-lelki jóbarátom lévén, nem engedtem volna, hogy a temetkezési pompának ne az én palotám legyen a színhelye.

Coronillát nem kellett a balesetről értesíteni, mert ő maga is részt vett abban a szarvashajszában, s szemtanúja volt a szerencsétlenségnek. Ugyanazzal a vonattal érkezett meg, amely Szerafino holttestét hozta.

Én egészen rábíztam a ravatal felállítását s az egész temetkezési pompa rendezését: énrám nehezebb feladatok vártak. Hirtelen összehívni az igazgatótanácsot, a végrehajtó bizottságot, jogtanácsost, műszaki vezetőt, hogy a vezérigazgató hirtelen halála miatt szükséges intézkedéseket megtegyék. A kormánybiztos s a parlamenti ellenőrző bizottság elnöke jelenlétében kellett rögtön az üzleti könyveket lefoglalni; a pénztárakat lepecsételni, a vidéki ügynököket, munkavezetőket táviratilag felidézni. Egész éjjel tartott ez a munka. Csak egy hirtelen elvégzett reggeli szakította félbe, mely alatt a gyülekezet együtt maradt. A kormánybiztos rendetlenségeket talált az ügyvitelben. Aggodalomra adott okot, hogy a főügyvivőnk, akire a kényes természetű titkos kiadások voltak bízva, sehol sem volt található. No majd talán, ha a táviratokból olvassa a balesetet, magától siet megjelenni. Hiszen ő volt legnevezetesebb emberünk. Csakhogy nagy hajlama volt az orfeumi énektáncosnőkkel való barátkozáshoz. Most is valószínűleg nászutazáson van; ami nem soká tart.

Késő dél volt, mikor az ülést berekeszthettem. Minden elmetehetségemet elő kellett szednem a kacattárból, hogy a nehéz elnöki hivatalnak megfeleljenek.

Ekkor aztán siettem haza. Már akkor hordták a városból mindenünnen a szebbnél szebb gyászkoszorúkat a palotámba: a portás alig bírta az elismervényeket kiállítani. Ezek azonban mind ott hevertek a lépcsőcsarnokban.

Kérdeztem, hogy miért nem viszik fel a kupolaterembe, ahol a ravatal felállítását elrendeltem.

Azt felelték, hogy a főajtót a kegyelmes asszony meg a méltóságos asszony még elzárva tartják.

(Amaz volt Coronilla: emez pedig Szerafino özvegye, ők ketten osztoztak e szomorú kötelesség teljesítésében. Hiszen Szerafino nekem is testi-lelki jó barátom volt.)

Én azonban a saját lakosztályomból átmehettem a kupolaterembe.

Amint az ajtót felnyitottam, megdöbbentett valami szokatlan lárma hangja, aminőt én még soha nem hallottam ennél a háznál. Két asszony veszekedett egymással, rikácsoló, sikongató hangon, amit a kupolának a boltozata sokszorozott, mintha tíz asszony lármázna.

Engem nem vehettek észre: eltakartak a sűrű pálma- és ciprusbokrok, melyek az ajtó elé voltak állítva.

Az üvegkupola felső világítása odatűzött a ravatalra, ahol érckoporsóban feküdt, fehér rózsákkal és gardéniákkal takarva a halott. A szemei nyitva voltak: mire a vadászatról idáig szállíták, a szemei már nem voltak lecsukhatók. Ezek a meredten néző szemek úgy megmaradtak az emlékezetemben. Azon is megütődtem, hogy a két legnagyobbik fiam, gyászba öltözve, ott térdepel a ravatal zsámolyán.

Mit térdepelnek az én fiaim Szerafino ravatala előtt gyászruhában?

Hanem aztán a két asszonynak a civakodása egészen elfoglalta a figyelmemet.

Huh be csúnya a veszekedő asszony! Mentül szebb, annál csúnyább. A szépségvonalak mind ferdére mennek, a száj négyszögletű lesz, a szemek karikára forognak, a szemöldökök piócákká alakulnak, az arc vörös lesz, az orr feldagad: hát még a hang! Az a szép, lágyan csengő, melegen reszkető hang rekedt rikácsolássá válik, elcsuklik, visítoz: a kifejezéseket nem válogatják. Két előkelő úrhölgy, mint két kásás kofa a piacon!

Vajon mi hozhatta őket ekkora indulatba?

Spanyolul kiabáltak, mind a kettő mexikói nő volt. A gyermekek nem érthették, hogy mit beszélnek, azok nem tudtak spanyolul, de én jól értettem.

A női háború tárgya egy olajfestmény volt, mely ráma nélkül egy festőtámlányra volt helyezve. Szerafino arcképe volt az, életnagyságban, térdig: kitűnő remeke egy hazai festésznek.

A művész, Szerafino haláláról értesülve, ideküldte az arcképet. A művész díja már előre ki volt fizetve Szerafino által, az tehát nem lehetett kérdés, hogy ki adja meg az árát?

Most azután a két asszony azon veszett össze, hogy melyiküknek a tulajdona ez az arckép?

Szerafino özvegye azt állította, hogy ez őtet illeti meg, ő a törvényes örököse a meghalt férjének.

Coronilla ellenben amellett erősködött, hogy Szerafino ezt az ő számára festtette, s az ő rendeletére küldte ezt a festőművész egyenesén őhozzá.

Az asszonyok mindegyre erősebb kifejezésekkel éltek.

Végre az özvegy azt kiáltotta:

- Nekem Szerafino férjem volt!

Erre Coronilla azt vágta vissza:

- De nekem több volt, mint férjem!

S azzal odarohant a két térdeplő fiúhoz, azokat kézen ragadta, s odahurcolta magával a koporsóhoz, s kényszeríté őket, hogy a halottnak a kezét megcsókolják.

Erre az özvegy nő dühbe jött, felkapta balkézzel a ruháját térdig: a harisnyakötőjébe volt tűzve egy tőr, azt kirántotta, s gyorsan, mint egy vadállat, odaszökött az arcképhez, egy merész kanyarítással kivágta belőle az arcot, a fej nélküli képet pedig odalökte Coronilla lábához.

- Ez az enyim volt, az enyim marad: a többi a tied volt, maradjon neked!

S azzal egy merész állásba vetette magát, egyik kezében a magasra emelt tőr, másikban a kivágott arc. Coronilla megérthette, hogy mi vár reá, ha erővel akarja visszavenni tőle a kivágott darabot.

Nekem egy összeomló világ zuhant a fejemre! Hát ez az én családi boldogságom? Büszkeségem?

Az őrültség lelke szállt belém! Most mindjárt odarohanok közéjük, kicsavarom az egyik asszonynak a kezéből a tőrt, s megölöm vele a másikat! És aztán azt a két gyászruhás kölyket. És utánok valamennyit! Mind, mind! Az utolsó bölcsőben alvó kukacig!

Hanem aztán az első őrjöngési rohamot nagy hirtelen elfojtottam magamban. Hiszen nem vagy te veszett bolond! Hogy úgy tégy, mint a beduinok, a vad indiánok. Legyen helyes eszed! Mívelt nemzet fia a sértett becsületét nem tisztogatja asszonyvérrel, gyermekvérrel. Te férfi vagy és gentleman. Tudod, hogy mi a kötelességed.

Egészen helyre tért az eszem. Elhagytam a kupolatermet, lementem a kocsimhoz, hajtattam a Park-Clubba. Ott találtam két barátomat tekézve, azokat felkértem, hogy jöjjenek velem egy becsületbeli ügy elintézésére. Készséggel követtek a vívó- és lövőterembe, ahol délután nem szokott lenni senki.

Elmondám nekik hidegen, nyugodtan, hogy férji becsületemben meg vagyok sértve, mélységesen: csalhatatlan bizonyítványaim vannak; nekem a becsületem elrablójával meg kell verekednem életre-halálra.

Elvállalták, hogy segédeim lesznek.

Az egyik eztán azt kérdezte tőlem, hogy ki az az úr, akit nevemben az elégtételadásra fel kell szólítaniok?

Én nyugodt hangon feleltem meg rá:

- Szerafino.

Erre az egyik barátom nagy szemeket meresztett rám, s majd meg a másik barátomra nézett.

Az pedig összecsapta a kezeit, s olyan hangon, mely keverve volt ijedséggel és nevetéssel, mondá:

- De édes barátom, hisz Szerafino meghalt, ott fekszik a ravatalon a te saját palotádban.

A vér a fejembe ment: nem tudtam magam türtőztetni; fennhangon kiabáltam, ahogy gentlemanek nem szoktak lovagias ügyek megvitatásánál.

- Hát hiszen tudom én, hogy hol van Szerafino! Onnan jövök. De én nem engedem neki, hogy meghaljon! Én akarom őt megölni! Magam, az öreg. A szívén akarok keresztülrontani a kardommal. Ohó! Az ilyen meggyalázást nem viszi el az ember olyan könnyen a másvilágra. Ébredjen fel! Álljon helyt a gonosztetteiért. Jó is volna, úgy számolni le, hogy mikor az emberre kisül a gyalázatosság, akkor azt mondja: én meghaltam, vigyetek ki, dugjatok el a föld alá. Nem, uram! Így nem menekülsz tőlem!

A barátaim csitítottak, hogy ne kiabáljak olyan nagyon, hogy a szomszéd szobákban is meghallják.

Én aztán alábbszállt hangon igen okos dolgokat mondtam el nekik.

- Tudjátok, barátim, az az ember nincsen meghalva; csak tetteti magát: hisz a szemei nyitva vannak: néz és lát. Akkor bizonyosan hallani is fog. Ha ti odakiáltjátok a fülébe: "gazember", arra fel kell neki ugrani, és veletek menni, ahová hívjátok. Én ezt bizonyosan tudom. Mert dacára annak, hogy engem hallatlanul meggyalázott: azt mégis el kell róla ismernem, hogy ő bátor, lovagias férfi, aki helytáll, s nem engedi magát pofonveretni.

Az én két barátom egymásra nézett, s aztán, mint akik tudják a dolgukat, rábólintottak a fejükkel.

- Jól van, öregem - mondá az egyik. - Odamegyünk Szerafinóhoz, s kihívjuk őt a te nevedben.

- Legsúlyosabb föltételek mellett.

- Addig eredj haza, s várd be a jelentésünket.

- Nem! Én abba a házba többet be nem megyek. Itt maradok a vívóteremben! Előhívatom a vívómestert, veszek tőle leckét a tőrvívásból. Rég nem volt már egyenes kard a kezemben.

Azzal megszorították a kezemet, s azt mondták, hogy csak gyakoroljam magamat a fleuret-vívásban, amíg ők visszatérnek.

Amint aztán egyedül maradtam az üres vívóteremben, lassankint kezdett mégis visszatérni a helyesebbik eszem. Átláttam, hogy ez egészen hebehurgya szándék tőlem, egy olyan gyakorlott spadassint, aminő Szerafino, nekem, az öreg embernek, egyenes kardra kihívni: hisz akkor ő szúr le engem. S végül még ki is nevetnek. Eszemen kell járnom!

Pisztolyra fogunk vívni: drótcsövű pisztolyra, célzó léggyel, serkentővel. Húsz lépésnyi távolból, öt-öt lépés közeledéssel. Ebben már aztán mester vagyok. Előhívattam a töltő legényt, pisztolyokat hozattam, s elkezdtem célba lövöldözni. Remekül sikerült minden lövésem. Utoljára kártyalapokat szegeztettem ki a céltáblára. Ha akartam, a coeur-lovagnak a fejét lőttem ki a kártyából.

Mire a barátim egy óra múlva visszatértek, egy egész halmaz kártya hevert az asztalon, csupa kavallokkal, akiknek a feje át volt lyukasztva.

- Ide nézztek! Így szokott lőni az öreg! Pisztolyt választottatok?

- Szokás szerint. Ily súlyos esetnél. Először háromszori golyóváltást, s ha annak nincs eredménye, akkor folytatása a párbajnak tőrrel.

- Jótállok az eredményről. Hadd lássam a pisztolyokat.

- Egyikök kiment s behozta a pisztolytokot. Meg voltam vele elégedve. Serkentővel (Schneller) is el voltak látva.

- Ma halsz meg, Szerafino.

- No csak nem kell kérkedni, öreg - mondá az egyik barátom. - Ellenfeled is jól lő, s meglehet, hogy ő fektet téged hasra, vagy felugrat.

(Tudvalevő, hogy akit mellbe lőnek, az nem hátra esik, hanem előre, akit pedig főbe lőnek, az egy lábnyira felugrik a levegőbe.)

A másik barátom ezalatt elvégezte velem a párvívás toalettjét. Pisztolypárbajnál nem szabad semmi fehérnek maradni a vívókon, inggallér, kézelő begyűretik: a kabátot begombolják, hogy semmi célbavehető pont ne maradjon.

- Mikor lesz a párbaj? - kérdezém.

- Még ebben az órában. A budai lövöldében; csak az orvos megérkeztét várjuk, akit ide kérettünk.

Az sem soká váratott magára. Ez az én kedves doktorom, ezzel a mosolygó rózsás arccal, mellig érő fekete szakállal, aki minden párbajnál jelen szokott lenni, nála nélkül nem is volna fashionable a gavalléroknak egymás vérét ontani.

Nagyon örültem, hogy ő lesz az orvosom a párbajomnál.

Kézszorítás után odakínáltam neki a kézcsuklómat, tapintsa meg az ütőeremet: ugye mily rendesen ver? Nem félek.

Megvizsgálta az üteremet, de nem szólt utána semmit, csak mosolygott.

Egyik barátom aztán még egy feladatra figyelmeztetett: nem látnám-e szükségesnek, hogy ily végzetes pillanat előtt végrendeletet tegyek?

- Végrendeletet? Négy szó elmondja azt: "Bőröm a tímárnak, csontom a kutyáknak!"

S nagyot nevettem rá! Bántott ellenben, hogy az a másik három férfi nem osztja a nevetésemet. Pedig ez olyan tősgyökeres magyar mondás.

- No hát mehetünk.

Odalenn nem az én fogatomat használtuk, annak a piros színe s a kocsis egyenruhája nagyon ismerős; hanem egy bérkocsiba ültünk be mind a négyen. Annak is lehúzták a függönyeit: azzal az indoklással, hogy ha minket a hírhedett párbaj-orvos kíséretében valami ácsorgó detektív meglát, rögtön értesíti a rendőrséget, s az közbeveti magát, és megakadályozza a párbajt.

Nekem olyan hosszúnak tetszett ez az út. Nyughatatlankodtam.

- Vajon ott lesz-e Szerafino?

- Minden bizonnyal ott lesz.

- Ha el nem jön, én kutyakorbáccsal verem meg.

Útközben aztán elbeszéltem mind a három barátom előtt azt a jelenetet ott a kupolateremben, melynek véletlen nézője és hallgatója lettem.

A két segédem igyekezett elszörnyedés hangjait hallatni.

Csak az a pirosképű doktor mosolygott, mintha azt mondaná: "Hát te ezt csak ma tudtad meg? Hát nem beszéltek neked erről a verebek, mikor kalácsmorzsákat hintettél nekik az ablakod párkányára?"

Végre megálltunk egy kapu előtt. Én fel akartam emelni a függönyt, hogy kitekintsek, de a barátom megkapta a kezemet.

- Vigyázz, ott egy rendőrtiszt áll.

A kapu kinyílt, a kocsi befordult rajta, azután ismét becsapódott a kapu, a bejárat alatt kiszálltunk, s onnan mindjárt egy földszinti terembe nyitottunk be.

- Helyben vagyunk - mondá a segédem.

Körülnéztem. Biz ez elég alkalmas hely a párbajvívásra. Semmi más bútorzat benne, mint nehéz karosszékek. Azoknak egyikébe engem leültetett a doktor.

- Itt van-e már Szerafino? - kérdém én nyugtalanul.

- Mindjárt jön, csak előbb az orvosa és a segédei lépnek be: a párbaj föltételeiben egyezkedésre.

Csakugyan, nemsokára nyílt az ajtó, s belépett rajta egy szikár férfiú, akinek a külsején fel lehetett ismerni az orvost. Rövidre nyírt bajusza és szakálla volt, vékony, összeszorított ajkai, szúró szemei sűrű szemöldökkel. Kurta dzsek volt rajta lóden szövetből. (Ilyen alkalomra ugyan egy kicsit finomabbul is kiöltözhetett volna.)

Hanem a vele együtt bejött másik két gentlemanben sehogy sem bírtam feltalálni azokat az alakokat, akikkel valaha a fővárosi nyolc kaszinó valamelyikében találkoztam volna.

A most érkezett orvos odajött hozzám, udvariasan meghajtotta magát, s eközben a tenyerének az élével odaütött a térdem fölötti inamra, hogy én attól egyszerre felkaptam a lábamat magasra.

Nagyot bámultam a szemébe. No ez furcsa kis üdvözlet egy doktortól! Mire való ez?

Erre ő elővett egy rendkívüli nagyító üveggel ellátott pápaszemet, azt az orrára helyezte, s úgy nézett hosszasan a szemeimbe.

- Uram! - szóltam én, felállva a székről. - Nem értem önnek a bánásmódját.

Az utóbbi doktor erre odafordult az én doktoromhoz, s azt mormogá a fogai között, hogy "paralysis progressiva".

Csak ekkor tudtam meg, hogy hová kerültem.

- Hisz ez az őrültek háza! Ti gazemberek, ide hoztatok engem?

Azzal nekirohantam a két barátomnak, s elkezdtem őket öklözni. Az őrültek veszedelmes ereje volt a karjaimban. Az ajtó mellett álló két férfi beavatkozása azonban nagy hirtelen véget vetett az egyenlőtlen tusának. Engem lefogtak, s minden rugdalózásom, harapdálásom dacára rám húzták a kényszerítő zubbonyt: azzal aztán bevittek egy olyan szobába, amelynek a falai ki vannak párnázva, hogy a páciens a koponyáját be ne zúzhassa rajtuk: lefektettek egy nyoszolya nélküli ágyba, a fejem fölé kiakasztották a feliratos táblát, "dühöngő őrült", s aztán egy őrt állítva mellém, magamra hagytak.

Ott azután egész éjszakán át mozdulatlanul fekve, ráértem végiggondolni, hogy mi történt velem?

Párbajt vívtam egy halottal, s a halott ölt meg engem. Meg voltam felőle győződve, hogy ezt a pokoli cselszövényt az asszony koholta ki ellenem. Azért, hogy a szeretőjét megmentse a bosszúmtól.

Hogy engem őrültnek nyilvánítanak! Engem, ki a mai napon a legjózanabb ésszel, belátással, leleményességgel hoztam határozatokat egy világraszóló műszaki vállalat felett, aki el tudtam igazodni a számok tömkelegében, akit a tanácskozás bölcs vezetéseért megéljenezett ezelőtt nyolc órával a legokosabb emberek gyülekezete! Hogy én őrült legyek?

Pedig hát itt vagyok. Rajtam az összevarrt ujjú zubbony.

S hogy még jobban megbizonyodjam az állapotom felől, nyomban jött a borbély az ollóval, s tövig lenyírta az ősz hajamat. Szép hosszú á la Napóleon III. kecskeszakállam volt, azt is levágta. A bajuszomat megcsavargatva viseltem, s arra különösen büszke voltam. A gyilkos azt is letarolta.

És hát miért kellett mindennek így történni velem?

Visszatértem a messze múltakra, s aztán megtaláltam a választ erre a kérdésemre.

Azért, hogy egyszer egy világszép asszonynak megcsókoltam a kezét.

A végtelen vég

Azon a hosszú-hosszú éjszakán, melyet megkötözve kellett végig - nem aludnom, hanem virrasztanom, - hosszasan és körülményesen kigondoltam, kidolgoztam annak a komédiának a szövegét a legapróbb részletekig s a csatányos befejezésig, amely komédia engem innen ki fog szabadítani.

Ohó! okos ember vagyok én még: túljárok a profán bölcsek eszén.

A legelső feladatom az volt, levetetni a fekhelyem fölül azt a föliratot, s felváltatni az elébb nekem szánt minősítéssel.

Ez rövid időn teljesen sikerült. Nyugodtan, legkisebb ellenkezés nélkül vetettem magamat alá a pszichiatrák miden kísérleteinek, pedig azoknak az elviseléséhez bizony nagy egyéni önmegtagadás kell. Hagytam magam zuhanyoltatni, dörzsöltetni, villanyoztatni.

Az ápolóm egy hét múlva azzal a biztatással örvendeztetett meg, hogy nem fog nálam legvégsőre kerülni a sor, a trepanálásra. Pedig az sem utolsó utógyönyöre egy szép asszony csókjának, ha az embernek a koponyáját kifúrják.

Ezt én szerencsésen átugrottam okos magamviselete által.

Tizednapra már felváltották a táblám feliratát azzal, hogy paralysis progressiva.

Ez, kérem olyan, mintha valaki bárói rangból grófira emelkedik. Még hátra van a hercegi.

Ettül kezdve aztán abban a szabadalomban részesültem, hogy magamban, minden kísérő nélkül sétálhattam, őgyeleghettem a (valljuk meg igazán) kitűnően berendezett állami tébolyda kertjében. No már, ha valaki meg akar bolondulni, ne is kívánjon magának jobb helyet. Micsoda vívmánya a humánus kornak, hogy most az őrülteket gyöngéden kezelik, szakértőleg gyógyítják, s nem láncolják oda a torony falához, mint a múlt századokban!

Hanem én azért mégis megszököm innen. A kertben tett sétáim alkalmával gyakran találkoztam egyikével a hozzám hasonlóul szánakozásra méltó alakoknak. Olyan negyven-ötven év körül járó férfi volt.

Ez, amint engem szemközt jönni látott, egyszerre megfordult a sarkán, s sietve elrohant, ha pedig ülve találtam egy padon, felugrott, keresztülugrott a padon, s belevetette magát a sűrű jázminbokrokba.

Ez engem ingerelt. Mit vétettem én ennek az embernek? Hisz sohasem láttam.

Egyszer aztán belekötöttem, nem hagytam elfutni, megfogtam a karját.

- Mért fordul ön meg a sarkán, valahányszor engem meglát? Vétettem én önnek valamit?

- Véteni nem vétett; de rettegésbe hoz. Nem azért került-e ön ide, hogy egy halottat kihívott párbajra?

- De igen.

- No hát. Hogy ne rettegjek én öntől, aki magam is egy halott vagyok? Rég meghaltam, de nem engednek eltemetni. Idehoztak. Úgy bánnak velem, mint egy élő emberrel. Enni, inni kényszerítenek. És most idehozza az ördög önt, aki halottakat kényszerít párbajra. Ön nekem veszedelmes ember. Én már meghaltam, nem élek, én nem engedek golyókat lövetni a testembe, tőröket fúratni a tüdőmön keresztül. Hagyjon ön nekem békét.

Ez egy új világosságot derített az agyamban.

Hisz ennek az embernek a rögeszméje éppen az én rögeszmémnek az ellentmondója.

Nagy lelkesedéssel futottam fel az igazgató orvoshoz ezzel a tapasztalatommal. Elmondtam neki a közöttünk folyt párbeszédet. Aztán nagy elragadtatással kiálték fel: "Uram! Amit az önök bölcsessége nem volt képes nálam előidézni, ennek a bolondnak a bárgyúsága megtette: kigyógyított tökéletesen ebből az őrült gondolatból. Olyan az, mint mikor a két ellentétes szín, a veres és zöld egymást elfedi, mind a kettő elenyészik. Mátul fogva nem hiszek abban, hogy nekem a megholt ellenfelemet párbajra lehessen velem szembeállítani, s kérem önt igen szépen, legyen szíves azt levélben tudatni a két gentlemannel, akiket erre felszólítottam, hozzá csatolva a lovagias bocsánatkérésemet azokért az ökölcsapásokért, melyeket az ön jelenlétében nekik kiosztani elég udvariatlan valék."

Az igazgató orvos nagyot nézett a szemem közé, s azt gondolta magában: "jól van, jól! Te most meggyógyulást színlelsz. A bolondok nem teszik bolonddá az orvost."

Hiába, azt a pupillakitágulást nem lehet eltagadni. Az ember nem macska, hogy a szemfeketéjét tetszése szerint össze tudja húzni. Az orvos ráismer.

Azt ígérte, hogy majd tudatni fogja barátaimmal az izenetemet. És aztán levétette az ágyam fölül a második feliratot, s ezt a harmadikat akasztatta helyébe "neuraszténia". No ez már hercegi cím. S ettől fogva naponkinti tizenhat órai pihenésre lettem utasítva. Ha szocialista vezér lettem volna, igazán meg kellett volna elégednem a sorsommal.

Hanem hát az már az emberi természetben van, hogy sohasem lehetünk a sorsunkkal megelégedve, még ha a lipótmezei palotában gondoskodnak is a kényelmünkről.

Az ember nemcsak pihenni szeret, de pihenés közben olvasni is.

Márpedig itt az a rendszer, hogy akik ennek a háznak az ápoltjai közé fölvétetnek, azok soha egy hírlapot és egy kívülről érkező levelet nem kapnak a kezükbe. Aki olvasni akar, ott van neki az intézet könyvtára, gazdasági iratok, aztán a klasszikusok: Vergilius Aeneise, Bucolicaja; de idegekre ható olvasmányokat az elmebetegek kezébe nem adnak.

Minden alkalmat felhasználtam, amidőn az igazgató orvossal összetalálkoztam, hogy őt e tárgyban engedékenységre bírjam.

- Ez nem jó metódus, amit önök az elmebetegek irányában követnek: elzárni előlük a külvilág ismeretét. Ezáltal kényszerítik őket a fantáziához folyamodni, s a képzelem még zavaróbban hat az idegekre, mint a legkellemetlenebb valónak a megtudása. Nekem a hírlapolvasás valóságos életföltétel. Odahaza dobzódtam a hírlapokban. Nincs étvágyam, ha hírlapot nem kapok.

"Nem lehet, nem lehet", volt rá a válasz.

- Hát nem bánnám én, ha külföldi lapot kapnék is: angolt, amerikait vagy spanyolt.

- Nem lehet.

- No ha a politikai lapok szenzációitól őriznek, azt megértem! de adjanak legalább egy szépirodalmi lapot, egy élclapot - vagy a Vasámapi Újságot.

- Azt meg már éppen nem lehet!

- De hisz így melankóliába ejt az unalom.

- Olvassa ön Vergilius Aeneisét.

- Olvastam én azt deák koromban eleget. Nagy elismeréssel viseltetem a jámbor Aeneás iránt, különösen azért, hogy egy szép asszony elől idejekorán meg tudott szökni, de ez a jó példa rám nézve már elkésett. Nem kérek Aeneásból többet. Hanem hát mondok valami mást doktor úrnak. Az otthoni könyvtáramban van egy vaskos kötet, igazi elefantina moles, szép kapcsos borjúbőr kötésben, a neve Cosmographia Sebastiánus Münsterustól, hozzassa el azt nekem, az tele van érdekes képekkel, mulatságos adatokkal, létezhető, vagy soha nem létezett emberek és állatok országaiból. Magyarország is benne van mint Sarmatia alkatrésze. Ez már csak nem veszedelmes olvasmány. Hiszen csak Bocskai István koráig terjed. Hát hiszen gyógyulófélben vagyok már.

Az igazgató orvos látható zavarba jött erre a kérdésemre. Az arca egészen elvörösödött, s a szemüvegeit kezdte törülgetni a zsebkendőjével, s aztán egyszerre csak minden válasz nélkül otthagyott a faképnél.

Csodálatos, hogy egy ilyen okos ember nem engedi magát meggyőzetni egy másik okos ember által. Délben azonban, mikor ebédhez ültem, újra meglátogatott.

- No lássa ön, mennyire bízom önnek a gyógyulási állapotában. Elhoztam önnek a szivartárcáját, amit eddig vissza kellett tartanunk. Most már megengedem önnek, hogy naponkint elszívhat egy szivart, ebéd után. De azt is a kapus szobájában, hogy a többi betegek észre ne vegyék.

Ez a doktor csakugyan nagy emberismerő.

A neuraszténiás betegnek mindenféle nikotin, koffein élvezet általában el van tiltva, ha a szivarozást megengedi neki, ez a legjobb bizonyíték a közel felgyógyulásról.

S ez egyúttal a hírlapok miatti lamentációnak is legjobb kodeinje.

Mert már bocsássanak meg énnekem a világ minden vezércikkezői, szónokai, tárcaírói, de egy jól égő havanna mégiscsak különb élvezet minden nyomtatott papirosnál.

Majd hogy kezet nem csókoltam a doktornak ezért.

Alig is várhattam, hogy ebéd után lemehessek a kapus szobájába, arra az egy szivarra rágyújtani. Annál volt a gyufa. Gyufát a szegény bolondok kezébe nem adnak. Azért több szivart napjában annál az egynél nem is szívhattam el. Hat szivar volt a tárcámban, mikor azok elfogytak, akkor az orvos rávett, hogy azok helyett az erős szivarok helyett, amiknek darabja két korona, szívjak könnyebbeket, amiket tíz fillérért vesztegetnek. Azzal is meg voltam elégedve.

Hiszen nem szivarról volt itt már szó, hanem valami nagyobb dologról.

Az a szivartárca nagyon becses szerzemény volt rám nézve. Annak egy rejtett rekesze volt, melyet csak a rugó eltalálása mellett lehetett felnyitni, abban a rekeszben volt egy kétszáz koronás bankjegy, meg egy általános vasúti jegy, Európa valamennyi vasutaira.

Innen kiszökni nem elég, hanem aztán tovább menekülni: az a feladat.

Amíg azt az egy szivart elhamvasztottam, a kapus ott volt mellettem a szobában: - s ez idő alatt a vicéje ült a kapu bejáratát, őriző páholyban. A kapu őrizetlen nem marad soha.

A kapus szobájában volt egy falinaptár, amiből én kitanultam, hogy nemsokára következik egy nagy nemzeti ünnep, Szent István király napja. Erre sok nép felcsődül a vidékről Budapestre.

Egy héttel előtte hozzáláttam a tervemhez.

A szivarozási engedély óta az igazgató doktorral egészen jó barátok lettünk. Én iparkodtam a doktort régi anekdoták felelevenítésével mulattatni. Többek között, hogy a pánszláv pap hogyan prédikált Szent István király napján (rá levén parancsolva) az első magyar királyról:

"Aki tolvaj, az lop: mert aki lop, az tolvaj; de megvan neki érte az övé haszna" stb., stb.

A doktor valószínűleg hallotta már ezt az adomát többször is, de azért mégis jólesett neki, hogy egy idegbeteg szenvedője ilyen verőfényes hangulatban van.

Erről aztán áttértem arra, hogy most nemsokára be fog következni a nagy nemzeti ünnep, a Szent István király napja: milyen jó volna akkor ezeknek a mi szegény kedélybeteg lakótársainknak is valami mulatságot rendezni, talán egy népjelmezes fölvonulást, este lampionokkal, kardalokkal. Ez a kedélyük gyógyulását előmozdítaná.

Tudom, hogy ez némi költségbe fog kerülni, de hát azt én kész vagyok mind a sajátomból fedezni, úgy tudom, hogy idejövetelemmel valami összeget hoztam a tárcámban.

- Az meg van jól őrizve.

Vigyáztam, hogy gyanút ne költsek magam ellen.

- Nem kívánom a tárcámat visszaadatni. Majd ha innen megválok, addig semmi szükségem rá. Tessék nekem majd annyit felszámítani belőle, amennyibe a népmulatság kerülni fog.

Az orvosnak tetszett ez az ötlet.

- De hát az ilyen népmulatságnál mégis múlhatatlan kiegészítő rész az ivás. A mulatóknak valamit csak kell inniok. - Folytattam én a tervezést.

- Márpedig itt e falakon belől semmi spirituózumnak nem szabad pohárba töltetni - mondá ki akaratát a doktor.

- Értem jól, és helyeslem. Bor, ser, de még inkább az égetett italok a kedélybetegekre nézve valóságos méreg. Hanem én tudok egy egészen ártatlan italt, ami jólesik az ínynek, de azért az életműszerre nem hat: ez a ribiszkebor. Nincsen abban egyéb, mint a gyermekeknek való tengeri szőlő édes savanykás nedve, nádcukorral szelídítve. Ezt szoktam én felhordatni, mikor gyermekbált adtam odahaza az aprószenteknek. Mekkora áldomásokat ittak vele, s azt hitték utána, hogy igazi bort ittak.

- Ez egészen helyes. A ribiszkéből, köszmétéből készült bor valóban a legártatlanabb italok közé tartozik - mondá az orvos. - Csakhogy én nem tudom, hogy ezt valahol Budapesten árulnák. Németországban mindenütt kapható.

Én aztán készen voltam a kisegítéssel.

- Ott készítik ezt a budai gyermekmenhely telepén, ahol a talaj éppen csak ribiszke termesztésre való: tessék az én nevemben megrendelést tenni: van készletben elég, akár száz palackra való.

- Nem, az sok lesz.

- No hát mondjunk ötvenet. Még magam is hajtok fel egy pohárral, ha doktor úr megengedi, becses egészségére.

Megengedte. Örvendetes dolog az, ha a páciens ürít poharat az orvos egészségére.

Azt kikötöttem magamnak, hogy amikor megérkeznek a ribiszkeboros palackok, engem kihívjanak a megtekintésükre, majd én bontom fel az első palackot. Mert ha a ribiszkebor megpezsdül, akkor az is mámorító hatással bír.

Rendén ment minden. Szent István király napján az egész kolónia fel volt elevenülve, a bekövetkezendő ünnepély neszére. Jelvények osztattak ki, süvegek a férfiaknak, fejkötők a hölgyeknek, csattogó bohócpálcák a fiataloknak, japáni napernyők az idősebbeknek. A lampionok ott lebegtek már a kerti utak oldalain.

Délben jelentették nekem, hogy megérkezett a budai ribiszkebor szállítmány. Odasiettem.

A régi jó ismerős öreg hordár hozta, aki szokta hozzám rendesen szállítani ez ártatlan italt. Veres sipkája volt, fakóveres blúza, s a nyaka körül veressárga gyapotkendő csavarva. Ezt ő télen-nyáron viselte. Egy targoncán tolta a ribiszkeboros nagy kosarat.

Ahogy engemet meglátott az öreg, nagyon megörült; de a portás nem engedte velem szóba állni. (Ez tiltva volt.)

- No csak frissen vigyük be azt a palackos kosarat, öreg - kiálta neki, s maga megfogva a kosár egyik fülét, segített neki azt a targoncáról leemelni.

A hordár azonban elébb nekivetkőzött, leölté a fakó blúzát, letekerte a nyakáról a gyapotkendőt, s azokat a targoncája saraglyájára vetve, a veres sipkáját is hegyibük tevé, s azután a portással együtt igyekezett a palackos kosarat az emeletre felcipelni. Aközben a viceportás őrködött a kapu alatt.

Amint ezek a lépcsőfeljáraton eltűntek, én hirtelen ledobtam a kabátomat és kalapomat a targoncára, felcsaptam a fejemre a veres sipkát, felöltém a hordár blúzát, nyakam körül tekertem a tarka gyapotkendőt, s azzal megragadva a targonca két rúdját, nagy robogással kicsörtettem a kapu alatt, a szemfüles viceházmesternek még oda is kiáltottam: "gudi nacht Pauli!"

Mikor olyan messzire elhajtottam, hogy az újra átöltözésemet egy őrkunyhó mögött végre lehetett hajtanom, a hordár cókmókját odaraktam a targoncára, a magam öltönyét felvettem, s akkor aztán elkezdtem futni, ahogy bírtam.

Különösen kedvezett a szerencse. Egynéhány ezer szocialista munkás közeledett nagy énekléssel a Zugliget felől. Közéjük keveredtem, s én is velük együtt énekeltem a Marseillaise-t.

Mindig nagyon szerettem ezeket a derék munkásokat, életemnek javát közöttük töltöttem el; de még ilyen jól nem esett a társaságuk, mint most. Itt próbáljanak elfogni!

De talán nem is üldöztek? Talán nem is vették észre megszökésemet? Elvonta a felügyelők figyelmét az ünnepségi előkészület? Talán a hordár, akinek a targoncáját elvittem, nem csapott miatta lármát: megértette a dolgot, s előresegítette a menekülésemet? Vagy talán? Talán az igazgatófőorvos, mikor hírül vitték neki, hogy a hírneves ápoltja megugrott, vállat vont rá, s azt mondta: "Hadd fussa ki magát, holnap majd megint itt lesz, s visszakérezkedik"?

Az éneklő munkások rajában csatangoltam tovább.

Senki sem ismert rám.

Hogy is ismerhetett volna? A minden illusztrált hírlapban látható kecskeszakállas, hegyes üstökös, sodort bajuszos arcomra, ebben a kurtára letarolt koldusszakállas pofában. Ilyennek nem látott engem senki. Nem volt rajtam semmi úri. A kabátom nyomait viselte annak a tusának, amin az első látogatási napon keresztülestem: szakadások voltak rajta összevarrva. Egy bádogoslegény odaszegődött hozzám, s az egész úton azt magyarázta, hogy milyen jó világ lesz akkor, ha tizenhat órai pihenés lesz. Abból a jó világból jövök éppen.

A jókedvű, tüntető munkások seregével eljutottam a déli vaspálya házáig: ott hátramaradtam tőlük, s bementem a pályaház vendéglőjébe. A vendéglős elém jött, végignézett rajtam, s aztán figyelmeztetett rá, hogy a harmadik osztályú utazók számára merre van a kantin. Ez sem ismert rám; pedig de sokszor hajlongott előttem. Én nyugodtan mondtam neki, hogy első osztályon szoktam utazni, s leültem egy szöglet asztalhoz, étlapot kérve. Bifszteket rendeltem, angolosan sütve. Ez respektust keltett irántam. Azután kivettem a szivartárcámból a kétszáz koronás bankjegyemet, felkértem a vendéglőst arra a szívességre, hogy váltasson a számomra első osztályú jegyet Velencéig.

Volt ugyan minden vasútra szóló szabadjegyem, de azt jónak találtam nem mutogatni, amíg Magyarországon vagyok. Csak egyszer olasz földre juthassak. Ott vannak jó barátaim. Ott nem történhetik az meg, hogy egy hűtelen asszony a bosszúállást forraló férjét a bolondok házába csukathassa.

Gondolom, hogy hírhedett ügy lesz még ebből az én erőszakos becsukatásomból.

De hogy az igazgatótársaim nem reklamáltak miattam, hogy annyi régi jó barátom a képviselők, főrendek soraiban nem interpellált miattam: ez rosszul esett.

Hiszen meglehet, hogy volt benne egy kis bolondság, hogy valaki egy halottat párbajra híjon; de azért nem kell az embernek mindjárt a bajuszát levágatni.

Felhívok minden becsületes magyar embert, helyeselné-e, valahányszor valami bolondságot elkövet, hogy a bajuszát levágják?

Már most addig, amíg a bajuszom újra ki nem nő, meg sem mondhatom a nevemet, hogy kinek hínak.

A vendéglős rövid időn elhozta a Velencéig váltott útijegyemet, meg a visszajáró váltott pénzt. Velencében már ügynököm van, ki a kőszénbányám termékét elárusítja. Az majd ellát pénzzel.

Amíg a trieszti vonat indulási ideje elérkezik, elég időm volt a folyosón végigbandukolni. Szándékomba volt hírlapokat vásárolni. Most már szabad.

A hírlapelárusító fülke még be volt zárva; nem volt esti lapok ideje, hanem az ablakba ki voltak téve a magyar és német tréfás lapok példányai: a Fliegende Blätter meg a Borsszem Jankó.

A nagyon kedvelt német élclap egyik oldalán mindjárt szemembe ötlött egy jól ismert arckép. Ez az én Karszt-csatornám főügyvivője: igen, ő az, azzal a megfordított körte fejjel; alul széles, felül hegyes. Hogy kerül ez a Fliegende Blätterbe? Amint közelebbről kezdem vizsgálni: ezt a feliratot találom az arckép fölött: "Steckbrief".

Hát az micsoda? Üldözőlevél! Kurrentálás! Egy olyan ember ellen, aki a legkitűnőbb társadalmi állást foglalja el, s a vagyona három-négy millióra megy. Valami élc akar ez lenni?

Az ajtón túl levő ablakban aztán megtaláltam a folytatását ennek az élcnek. Ott meg a Borsszem Jankó volt kitárva, melynek mind a két oldalát elfoglalta egy kép, amelyen magyar, német és francia csendőrök kergetnek egy futó alakot, aki azonban orrot mutat nekik, s egy szökéssel átugrik a calais-i csatornán, egyik lába már a doveri partot éri. Ugyanazon arc: az én ügyvezetőm.

De aztán találtam még valami mást is: egy vaskos füzetet, fekete borítékban, melyre veres betűkkel ez a cím volt nyomtatva: "A Karszt-csatorna katasztrófája."

Egy egész nagy füzet egy katasztrófáról!

Előkerestem valahonnan a vasúti portást, s kértem, hogy adja ki nekem azt a füzetet. Nem is volt drága. Egy koronáért adták.

No, ez az olvasmány elég lesz nekem addig, amíg a trieszti vonat elindulása következik, ami jó egynehány órai haladék. Én tehát bevettem magam az első osztályú váróterembe: az ajtónál az ajtóőr átcsikkentette az útijegyemet, amiért én neki egy koronát nyomtam a markába. Ettől egy kis gyanút fogott. Egy utas, aki a váróterembe lépésnél borravalót ad. Nagyon az arcomba nézett. Sokszor látott ez ember engem. Hanem aztán csak egyet bólintott a fejével: az a "másik" ötkoronás borravalót szokott ilyenkor adni.

Aztán beültem egy szegletbe, s elkezdtem a füzet lapjait egy fogpiszkálóval felvagdalni. Késem természetesen nem volt. Azt nem a lipótmezei menedékház lakói számára találták fel.

Csak egy hordár alkalmatlankodott még azzal a kérdéssel, hogy nincs-e valami feladni való bugyrom?

Ennek a számára azt a mesét gondoltam ki, hogy a bőröndjeimet, köpenyemet az inasomra bíztam, hogy hozza el egy targoncással a vasúthoz. Azok most bizonyosan beültek a Három Almába: nagy ünnep van, ott iddogálnak. Ha előkerülnek, vegye át tőlük a málháimat. Ennek is adtam egy koronát. Nem is háborgatott többet. Hozzáfoghattam az olvasáshoz.

Mindjárt az első sor így kezdődött.

"A Karszt-csatorna Magyarország kloákajává alakult."

Aztán csupa egymásra következő tények lettek elősorolva.

A vezérigazgató kitörte a nyakát, a társaság elnöke megőrült, a vezérügynök megszökött.

A kormány lefoglalta a társaság vagyonát, s szigorú vizsgálatot rendelt el.

A vizsgálat rendkívüli visszaéléseket, szabálytalanságokat fedezett fel: később aztán tetemes pénztárhiányt.

Az elfogott pénztárnok, hogy magát kimentse, az el nem könyvelt összegek hovalettét egy egész csomag firkával igyekezett kideríteni, mely térítvény, elismervény, provízió cím alatt, némelyik csak egy látogatási jegy alakjában, melyre az összeg és a dátum voltak följegyezve, bizonyítá, hogy azok az összegek általa ki lettek fizetve, az igazgató meghagyásából.

S milyen nevek kerültek elő abból a csúnya jegyzethalmazból? Az ország legemlegetettebb nevei!

A pokol háromfejfű Cerberusa osztozott ezen a pénzen. Törvényhozók, pénzemberek, újságírók.

A botrány olyan magasra nőtt, hogy a parlament működése lehetetlenné lett téve. Vádolva lettek a pártvezérek, maguk a kormány tagjai. Két miniszternek rögtön be kellett adni a lemondását.

A parlament szigorú eljárást s parlamenti tribunál felállítását követelte mindazok ellen, akik képviselői állásukban meg hagyták magukat vesztegetni. Legjobban követelték ezt azok a celebritások, akik a legnagyobb összegekkel hagyták magukat megvesztegetni: akik azonban olyan elővigyázók voltak, hogy írott elismervényt nem adtak magukról. Ezeknek a nevei csak a vezérügynök tárcájában vannak feljegyezve. Csakhogy az egyszerre eltűnt, s most a világ minden rendőrségét orránál fogva hurcolja egyik fővárosból a másikba; mire megtudták a rejtekét, már csak a hűlt helyét találják. A közönség azt hiszi, hogy a rendőrség is meg van vesztegetve.

(A magyar élclap képe azt hirdeti, hogy a hajszolt vezérügynök már át is szökött Angliába. Ott pedig bajos lesz őt elfogni.)

Következtek a további lapokon a parlamenti vizsgálóbizottság által napfényre hozott adatok.

Hogy a külföldi szakférfiak által megvizsgált munkálat már tervezeti alapjában elhibázottnak nyilváníttatott. Hamisak voltak a mérnöki fölvételek, a nivellálások, maga a Karsztba vágott csatornarész mutatta a vállalat kivihetetlenségét.

Amellett mindenki, akire valami munka vezetése volt bízva, csak azon törekedett, hogy a saját zsebét megtömje. Ugyanazon csoport munkást korán reggel beíratták névfelhívás szerint az egyik munkatelepen: aztán rögtön átvitték a másik munkatelepre, ott dolgoztattak vele. Száz napszámos kétszáznak volt beírva.

Minden Partieführer (akit a magyar munkás népszerűen "partiféreg"- nek nevezett el) házat építtetett magának az elsikkasztott téglából, mészből, vassínekből. Amellett a munka hanyagul folyt és értelmetlenül amit egy nap építettek, azt másnap lerombolták. Gondolni sem lehet rá, hogy azt valaki folytassa és befejezze. Itt fog keresztül feküdni a fél országon egy hosszú üres árok, mint a várkunok (vagy kik?) uralmát hirdető Csörsz árok, s ez a szégyenletes csatorna nem fogja a Duna és Adria vizét egyesíteni magában, hanem fogja összegyűjteni az átkot és gyalázatot, ami most iszapként ömlik az egész országra. S ez az elátkozott csatorna, míg a világ lesz, a tervezőjének a nevét fogja viselni: - az enyimet.

Százmilliók lettek elpocsékolva. Valóságos mohácsi ütközet a nemzetgazdászat terén! Az egy nemzeti vagyon vala, mely visszahozhatlanul elveszett. Milyen általános jajkiáltás a nemzet legbecsületesebb néprétegeiben. Azok a kicsiny emberek, kik egy százforintos részvényt írtak alá, s azt apránként törlesztették fáradságos keresményükből, most egyszerre koldussá vannak téve. De amellett bankárok, vállalkozók is halomra buknak, s még jól jár, aki nem a bűnfenyítő eljárás karjai közé bukik.

Hát az a sok külföldi ellensége a magyarnak! Milyen orgiákat tartanak azok most a mi rovásunkra. Nem is hínak már bennünket magyaroknak, hanem "Karstcanaille"-nak. Mindenki visszavonja tőlünk a barátságát. Egy század kell hozzá, hogy ez a lepra lekopjon rólunk.

(És ez a lepra, ez a bélpokol az én nevem!)

Olvassuk csak tovább.

A parlament legnagyobb szigorral jár el a bűnösök üldözésében. Vagyonaik mindenütt lefoglaltattak, hogy azokból a részvényesek valami kárpótlást kapjanak.

A főbűnös (mármint én) szibaritai berendezésű palotája elkoboztatott és elárvereztetett, a benne felhalmozott fejedelmi fényűzési cikkekkel együtt. A régi művészek festményei mesés árakon keltek el, úgyszintén a könyvtár antikvitásai, azok között egy cosmographiáért ezer forintot adott egy amerikai nábob.

(Ezért jött hát olyan zavarba az én doktorom, mikor annak a könyvnek az elhozatását kértem.)

A nagy fényűzéssel rendezett istálló is fel lett oszlatva, dobra ütve.

Sőt az Attila-kincsek sem kerülhették el az elkobozást. Ezek az elnök magántulajdonát képezték. A tömeggondnokság nyilvános árverést tartott fölöttük: az aranykoporsót megvásárolta egy amerikai Barnum, ki azzal körutat fog tenni a világban, az ezüstkoporsót egy porosz régész, a koronát, palástot megvette egy orosz herceg.

Még a csontokat is el lehetett volna árverezni, mert azokra is pályázott több külföldi embertani intézet; de a magyar kormány helytelen érzelgése ezt megakadályozta. Azokat átrakták a vaskoporsóba, s azzal együtt letették örök nyugodalmuk helyére, a múzeum pincéjébe.

Belőlem kitört a sírás.

Az én Attila-koporsóimat is eladták! Hogy óriási vagyonomat, amit munkával, ésszel szereztem, elkobozták, az nem fájt, de az Attila-ereklyéket! Eladni külföldi Barnumoknak, látványmutogatóknak, orosz bojároknak! S a drága maradványokat elrejteni egy dohos pincébe az örök feledékenység sötétjébe!

Ez keresztüljárta a szívemet.

És mindez miért?

Azért, hogy egyszer egy világszép asszonynak a kezét megcsókoltam.

No arról az asszonyról is volt szó a füzetben.

Nem lett eltitkolva, hogy az ő őrült fényűzése kergette a férjét ebbe a rút veszedelembe. Az ő vagyonát is elkobozták, azon az alapon, hogy Szerafino váltóit ő forgatta névaláírásával. Több volt, mint neje: - forgatmányosa is volt.

Most azután nem maradt semmije, csak egy szerény kegydíja, melyet Budapest főváros tanácsa, férjének a forrásvízvezetéknél szerzett nagy érdemeiért megszavazott. Ugyanakkor magának e monumentális munkának az alkotójáról is megemlékeztek a városatyák, s megszavaztak neki mindaddig, amíg a lipótmezei tébolydában ápoltatik, ezer forintnyi évi tartásdíjat.

(Ezért kellett hát nekem a tízfilléres szivarokra áttémem.)

A végén aztán ellenem fordult a füzet írójának teljes haragja.

,,És ez a szörnyeteg! A nemzet hírnevének bemocskolója! Az özvegyek és árvák megrontója, akinek számára nincs elég büntetés a törvénykönyvben, azalatt, amíg bűntársai fegyenczubbonyban reszketve várják a vádlottak sorompójánál az esküdtek ítéletét: ez a rablófővezér maga ül bántatlanul a tébolyda hűs szobájában, ahol a bíró ítélete utol nem éri, s ott is kényelmet élvez holta napjáig.

(Hát vannak emberek, akik még az őrült asztalára feladott tányér leveskét is felpanaszolják! Azt hiszem, az egész országnak a közvéleménye ez.)

Bizonyosan olvasta ezt a füzetet az igazgató orvos is.

Szinte látom, hogy von vállat, hogy csinál közönyös arcot, mikor a felügyelők ijedten jelentik neki, hogy megszöktem.

"Hagyjátok futni, holnap majd megint itt lesz s visszakérezkedik."

S aztán hidegvérrel rendelkezik, hogy melyik sötétzárkába csukjanak, ha előkerülök, fenyítésből.

Hiszen még abban a sötét odúban is jobb ülni, mint az esküdtszék pompás termében, a vádlottak padján, száz meg száz kíváncsi szem által porrá égettetve.

De hát azért sem fogok visszakérezkedni!

Eszembe jutott, hogy hiszen voltam én férfi hetven esztendős koromig: tudok még a végén is férfi lenni.

Rátaláltam a régi magamra.

Én magam teremtettem magamat azzá, ami voltam: jogom van magamat megsemmisíteni.

Elhagytam a pályaházat, lementem a Vérmezőre. Ott nagy hajcihő volt: népünnep. Egy helyen ökröt sütöttek, más helyen muzsikáltak, a harmadikon verekedtek. Egyik munkáscsapat el akarta venni a másiktól a zászlóját.

Azokon keresztültörtettem. Valami halvány reménység biztatott, hogy majd talán valamelyike a dulakodóknak olyat üt a fejemre, hogy azzal egyszerre fel leszek oldva minden világi vád alól.

Nem történt meg. Valami elijesztőnek kellett lenni a tekintetemben. Aki csak rám nézett, megdöbbenten hátrahőkölt: senki még csak hozzám sem nyúlt. Eljutottam a budai alagútig, ott sem tartóztatott fel senki. Azután következett a Lánchíd. Annak az egyik oldaláról özönlött át, gyalogjárón, kocsiúton a budai népünnepre tóduló közönség, a másik oldalán ellenben egészen szabad volt a gyalogjáró.

Ott az első oszlop fordulójánál megálltam egy kis időre, kihajoltam a párkányon, végignéztem Budapesten. Egyszerre meggyulladt valamennyi villanylámpa a partokon, a hidakon, a Gellérthegyen. Tündéri látvány! Mennyi fény!

S mindezt a fényt elhomályosítja egyetlenegy folt: az én nevem. Egy voltizsáló ugrás ezen a párkányon keresztül, s az a nagy folt le van mosva.

Itt vagyok! Fizetek!

S már hallom a vizet zuhogni...

Igen. A szolgám nyitotta meg a vízvezeték csapját, hogy nekem a reggeli kávémhoz friss vizet csorgasson: abból az áldott jó káposztásmegyeri vízből.

Nincs semmi forrásvízvezeték! Egyéb sincs! Csatornák sincsenek. Világszép asszony sincs, orgonasípok sincsenek. Attila is alhatik felőlem.

Én vagyok, még mindig én vagyok.

Jaj de szeretem, hogy még mindig én vagyok.

"János, még egy pohárral abból a drága káposztásmegyeri vízből!"

*) Jókai Mór: Öreg ember nem vén ember. Képzelt regény négy részben (1900). Akadémiai, Budapest, 1976. S. a. r. Szakács Béla és Bokodi Ervin. 53-110. old.

(Forrás: BudaPesti Negyed – Lap a városról – Budapest Jókaija 2007. tél 58. szám -431-471. old.)