Reggeltől hőség van. De csak
hajtsd szét a bokrot: sűrűjén túl,
mint gyémánt karcától, hasad
a súlyos dél, nagy tömbje széthull.
Szilánkokká zúzik, remeg
éles fénycserepekre törve,
mintha egy láda üveget
zuhint az izzadt váll a földre.
Arcát az éj íve alatt
itt szénnel festi a fehérség.
Olyan újdonatúj a nap,
a tavasz itt olyan mesés-szép.
Az erdőszélről ide nem
ér el, taglóz le a hőség.
A nyíresbe térsz, s hirtelen
látod, a sűrűből előlép.
De te érzed: valaki még
van itt, az aljból les tirátok:
eső a nyirkos szakadék
mélyén- harmatos gyöngyvirágok.
Pipiskedik, kiválik egy,
rezgetve néhány fürtnyi cseppet:
lenn a tövénél másfelet,
levele közt kettőt növesztett.
Halk selyem-sustorgás, glaszé
tapad minden virágkocsányra,
míg összefog és kesztyűvé
bontja ki mind a berek árnya.
(Ford.: Lator László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése