Fantaisies romantiques, sentimen-
tales, vagues, déconcertantes sou-
vent pour l’esprit et troublantes
pour le cocur.
Lanson.
1. TIGRIS ÉS HIÉNA
Költőnk sötét korszakában keletkezett 1845 végén, sőt valószínű, hogy nélküle ez a korszak hamarább végződött volna. Ugyanis a Nemzeti Színház elfogadta előadásra, de halogatta, aztán pedig bérletfolyamban akarta adni, ami nemcsak sértő volt, mert a szokással ellenkezett, hanem a szerző jövedelmét is nagyon csökkentette. Petőfi tehát megharagudott, darabját visszavette és sebzett lélekkel vonult vissza falura, szüleihez. Kétségtelen, hogy ezzel bukástól mentette meg magát és a színházat s az utóbbi talán éppen ezt akarta elérni eljárásával. Vahot Imre feljegyezte, hogy a próbákon a színészek gúnyosan nevettek bizarr szerepükön.
Tárgya az, hogy Borics, Kálmán király el nem ismert fia, Galicia fejedelme összeesküszik II. Béla ellen, hogy trónjától megfossza, de kudarcot vall. Anyja ellene dolgozik és a végén miatta még Galiciát is elveszti, sőt felesége is megszökik tőle.
A darabban szerepelnek testvérek, szülők és gyermekek, akik egymást nem ismerik; anya és fiú, a hiéna és a tigris, akik a világon mindennél jobban gyűlölik egymást; Predszlava régi szeretője aki ismételten dicsekszik vele, hogy ő ilyen nagy gazember. Meg is öli saját fiát, de őt viszont megöli gyermekei anyja, Predszlava, boldogan hogy bosszút állhat, mert ezért még sírjából is kiásta volna magát. Így csak azt sajnálja, hogy nem ihat a véréből.
Ez a sok titokzatosság, meglepetés, természetellenes bosszú nem a Petőfi igazi szellemét fejezi ki, hanem sötét korszaka jól ismert hangulatát, erősítve a francia romantizmus hatásával. Tehát mint A HÓHÉR KÖTELÉ-ben, csakhogy a drámában az idegen hatás pontosabban ki van mutatva, abban a nyilvánvaló rokonságban, amellyel Victor Hugo két színdarabjával (Ruy Blas, Lucréce Borgia) megegyezik (Havas). De általában is szólhatunk rokonságról. Amit a francia romantikusok hirdettek, hogy a dráma különböző fajait (komoly, tragikus, komikus) össze kell vegyíteni, megtaláljuk Petőfinél is. Igazi tragédiáról nem szólhatunk, nemcsak mert Borics egészen passzív, alig tesz valamit céljáért, hanem még inkább, mert bukásról se szólhatunk. A darab azzal végződik, hogy Borics és Predszlava karddal állnak egymással szemben s a függöny hirtelen legördül. Voltaképp tehát nincs befejezve. Borics életben marad és újra kezdheti, mint a valóságban úgy is tette, ismételten. Azonban a tragédiára emlékeztetnek az izzó gyűlölet, bosszúvágy gyilkosság, sőt öldöklés. Ezek mellett pedig ott van a Milutin szerelmi vallomása (III. 8.), az összeesküvők derült jelenete (III 5.) és az udvari bolond gúnyos, tréfálkozó elméssége (III. 12.), tehát a vígjáték.
De ott van az érzelmes dráma is a királyi család rajzában (II. 7. stb.), főképp Vak Bélában, aki távol áll inden rikító szertelenségtől, bosszúról hallani se akar. Az egész darabban éppen a király bírja költőnk legnagyobb rokonszenvét. Az a féktelen gyűlölet a királyok iránt, mely később egyik fő jellemvonása, ekkor mg nem fejlődött ki teljesen, bár bizonyos, hogy ekkor se rajongott értük. Itt azonban uralkodott a részvét a szerencsétlen áldozat iránt, aki amellett nem is idegen, hanem Árpád ivadéka. Ezért vele szemben nem egyszer kiesik gúnyolódó szerepéből az udvari bolond is, aki a darabban legközelebb áll Petőfi szelleméhez Ha névtelenül maradt volna ránk, szerzőjét leginkább sejtetné az antiklerikális szellem, ami főképp a bolond szavaiban nyilvánul meg (Akármelyik barát méltó helyettese lehetne a kolostor szamarának. Csuklya alatt nem lehet más, mint kétszínűség, stb.). Hogy ez milyen anakronizmus alig egy századdal Szent István után, azzal költőnk épp úgy nem törődik, mint mikor gyűlöletét a királyok iránt Hunyadi Lászlóval mondatja el. (A KIRÁLY ESKÜJE.)
Petőfi ekkor már meglehetősen ismerte Shakespeare-t, nem lehetetlen, hogy az udvari bolond eszméjét tőle vette, mert Kisfaludy Károlyt valószínűleg kevésbé ismerte. És talán Shakespeare hatását kell látni egyik szerkezeti fogyatkozásában is. A négy felvonáson belül még hat változást is találunk, úgy a II. felvonásban egymagában négyszer kell a függönyt lebocsátani. Mintha csak Shakespeare némely darabja állna előttünk. Csakhogy az ő nyitott színpadán ez nem volt zavaró, nem szakítottat félbe az előadást.
Petőfi történeti forrásairól Havas részletesen beszámol. A darab stílusa nem méltatlan szerzőjéhez, úgy látszik azonban, hogy itt is szólhatni idegen hatásról. A rövid, szaggatott mondatokkal talán Victor Hugo stílusát (Style coupé) akarja utánozni. Van aztán néhány szeplője is, amely Fáy Andrásra és már nem jó stilisztákra emlékeztet: ÖRDÖGRŐLI, POKOLRÓLI, IRÁNTAMI stb.
Költőnk színpadon nem láthatta darabját és tudtommal máig is csak egy ilyen kísérlet történt. Kolozsváron adták elő 188.3 november 3-án és utána még két vagy háromszor. Egy akkor helybeli lapban azt olvasom, hogy ez az előadás MELTZL HUGO ottani egyetemi tanár eszméje volt, amit már évekkel előbb kifejezett. A darab már első este is tetszett, a másodikon pedig még jobban (Magyar Polgár). Szerintem azonban sem színpadi, sem olvasói sikert nem remélhet. Ez utóbbi tekintetben A HÓHÉR KÖTELÉ-nek jóval alatta áll, mert annak egységes, összefüggő cselekménye itt hiányzik.
2. TÖREDÉK CÍM NÉLKÜL
Megvan az első jelenet, ahogy a költő nevezi, valóságban azonban vagy hét jelent. Színhely egy nyilvános kert Eperjesen, nyári vasárnap. Erőszakos német katonák; könyvárus, aki a protestánsok és magyarok ellen írt könyveket árul; komédiás, aki verses históriában zsiványoknak nevezi a Zrinyi-Frangepán összeesküvés fejeit; áruló magyar úr, aki alázatos szolgájául szegődik a ellenségnek; remegő polgárság, annyira terrorizálva, hogy a Zrinyi név kimondásától is reszket, szóval Caraffa uralma (1687). Megjelenik ő maga is, mind e rémület okozója és bemutatkozik: Isten vagyok. Kiontom a magyar nép vérét és kacagva rúgom be sírjába, én, a nápolyi lazzaroni, kit az utcán vetélt anyja, mint valami macskát, ki serdülő koromban annyit ettem, amennyit loptam; kinek ünnepi ruhája is tetvek rongyos fészke volt stb. Tehát a költő szerez magának elégtételt, ahogy tud. A főúri család fiából koldus ivadékot csinál, aki dicsekszik gazságaival, mint III. Richárd. Ámde sem neki, sem Sámsonnak (TIGRIS ÉS HIÉNA) nincs meg az a mentsége, ami Shakespeare hősének, hogy a természet kizárta más emberek szelíd örömeiből, visszataszító eltorzult rútnak alkotva.
A másik mód, mellyel a költő elégtételt szerez, az, hogy szerepeltet egy bátor, szenvedélyes kuruc magyart, ki az említett komédiást meg akarja ölni és magát a császárt istentelen zsiványnak nevezi. Az a leány, akit a jelenet végné felléptet, valószínűleg nagy szerepet játszott volna a drámában, mint Caraffa szeretője.
A II. jelentből csak egynéhány rész készült el, párbeszéd Caraffa és hóhérai közt. Íme néhány példa. Melyik nap a legnagyobb ünneped? Kérdi Carafa. A hóhér felel: Amelyiken legtöbbet gyilkolok. – Mire való az igazság? Hogy porba tiporjuk. – Mikor szoktál gyónni? Ha véletlenül jót cselekszem.
Tehát a gazdájukhoz méltó szolgák ugyanazon rikító módon jellemezve dicsekszenek gazságaikkal. Nyilvánvaló, hogy Petőfi politikai költeményt akart írni, forradalmi balladái szellemében izgatni a legizzóbb gyűlölettel a dinasztia ellen. Írta pedig ezt a töredéket akkor, amikor szabadságharcunkat már a katasztrófa fenyegette, 1849 júliusban.
Petőfit Eperjes története azért is érdekelte, mert egy utazás alkalmával egy egész hónapot töltött ott. Már akkor hallhatott a Caraffa korszakról, nemsokára az egész élettörténetét olvashatta az ÉLETKÉPEK-ben (1845. nov.), később pedig egy másik újságban aranytól (Nép barátja, 1848. okt.). Havas azt állítja, hogy Horváth Mihály egyik munkáját is felhasználta (A magyarok története. Pápa, 1842-4.).
3. ZÖLD MARCI
Elveszett népszínmű
Egressy Gábor barátja jutalomjátékára írta 1845 júliusában, nagyon rövid idő alatt, azonban a Nemzeti Színház nem fogadta el. A HONDERŰ, mely tudvalevőleg legnagyobb ellensége volt Petőfinek, azt írja, hogy a bíráló választmány egyhangúlag elvetette mert semmi jót se talált benne. Vahot Imre és Obernyik Károly, költőnk barátai ki akarták adni a NEMZETI SZINMŰTÁR-ban, némi módosításokkal, azonban ezeket a költő nem tette meg és darabját megsemmisítette. Mindössze egy részletét ismerjük. Zöld Marci a hortobágyi pusztán egy gőgös főúr négylovas fogatát megállította, és ahelyett, hogy a halálra ijedteket kirabolta volna, csupán egy csókot kért leányától, ki életük megmentéséért, de talán különben is, vonakodás nélkül megadta azt a puszták nyalka fiának. (Vahot Imre emlékiratai.) Tudjuk, hogy Petőfi ezt a részletet külön költeményben is feldolgozta (PUSZTAI TALÁLkOZÁS).
A költő ellenségei siettek darabja kudarcát kiaknázni (Petőfi napjai 103., 125. stb.).
Forrás: Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Jellemrajz. Székasi Sacelláry Pál kiadása Bp., 1922.
