Lenkei Henrik (1863-1943): Sírföliratok

 
RAFAEL
Hány tűzijáték szállt egekbe,
Kérkedve, zúgva, sisteregve,
Legyűrni az estcsillagot -
Mind szertefoszlott, mint a pára,
Füst, por, hamú maradt utána:
Az estcsillag most is ragyog!

FRANKLIN
Nem égett benned szenvedély,
Álmoknak tért nem engedél,
Te, az első igazi polgár,
A józanság zsenije voltál!

SZÉCHENYI
A feszület
Sirod méltó jelképe lett:
Te megváltottad e hazát
S üdvünkért véred áldozád!

BEAUDELAIRE
Hogy Istent s földi rendet káromoltam,
Ezrét örömmel égek a pokolban
S dicsfényül hordom a filiszter átkot -
Egy van magamnak mit meg nem bocsátok:
A majmok sergét, mely nyomomba lép
Mint magvető után a varjunép.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 14. sz. 1909. ápr. 4.

Bodor Aladár (1880-1952): A költő útj

 
Halott-színü, bús homok-óceán,
Csak a hiéna üvölt végig rajta,
Sápadva néz belé a karaván:
Ez a kárhozat dölyfös sivatagja.

Halandó még meg nem gázolta mélyét,
A rőt hullám hány nagy dacot kioltott!
Kiitta a merészek lelkét, vérét,
És partra hányt – pár hajótörött csontot.

S ihol egyszer csak jön egy dalos ember,
Batyúja sincs, könnyelműn úgy megyen,
Be sem sülyed nyomán a homoktenger,
Dalolva úgy jár… jár a tengeren!

A mord hiéna rászűköl kacagva,
Számum harapja, keselyü mardossa,
S ím csoda kél: hol keblét fölszaggatja:
Hull a szívéből, egyre hull a rózsa.

Amerre ment, útját jelöli rózsa,
Út támadt, átal a sivatagon,
Utána ezre járják már dalolva,
Már meghódítva áll az ős vadon.

Ki törte át a sivatag kapúit?
Nem kérdi már a boldog emberöltő!
- S ezrek közül csak egynek nem jut rózsa:
Épp ott haldoklik az útszélre rogyva:
A könnyelmű, elvérzett szívű költő!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 14. sz. 1909. ápr. 4.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Káprázatok tornyából

 

(Ajánlva Endrődi Sándornak*)

Nagy Vágyak templomából jöttem,
S megyek az Élet sirkertjébe.
Gördülő ekémmel beszántok
Nyugati Látások méhébe,
Nagy, zakatoló, bús Csendjébe!

A kompot, amelyen repülök,
A Halál kék Lovai vonják.
Tűzcsóvát okádnak körültem,
Tiszamentén a nagy Álomfák…
Mi leszünk itt az új Tűzcsóvák!

Agg denevérek még huhognak,
A malom alján bábelt űznek.
De már a Dómok árnyékából
Kibúg Hajnala az új Tűznek…
S a denevérek mind eltűnnek!

- Jövök a Vágyak templomából,
S megyek az Élet sírkertjébe.
Gördülő ekémmel beszántok
Nyugati Érzések méhébe,
Bús, zakatoló, vak Csendjébe!

(* Isten veled Sándor! A mi utaink elválnak. Eltökéltem magamban, hogy a Holnap, a nagy Jövő Fiaihoz állok. Isten veled agg denevérem; Engem hív a Nyugat és a Jövő! Új Érzések és új Látások ragadnak, amikhez te nem értesz.      Sz. M.)

Forrás: Uj Idők XV. évf. 13. sz. 1909. márc. 28.

Farkas Imre (1879-1976): Leánykérés

Nem értek a sok beszédhez,
Nem igérek neked, édes,
Fényt, ragyogó pompát.
- Azok élnek és szeretnek,
Kik ismerik az életnek
Búját-baját, gondját.

Nem lesz, csak egy apró fészkünk,
Dehát – elég lesz az nékünk,
Jól megférünk ketten.
Boldogságom ragyog vissza
A te földöntúlitiszta
Két sötét szemedben.

Hogyha olykor vihar támad,
- Hisz örömre jön a bánat -
Együtt az is könnyebb.
Bízzál bennem, simulj hozzám,
Lecsókolom kedves rózsám
Szemedről a könnyet.

De szép is lesz az minálunk
- Ugy-e, mindig lesz virágunk,
Muskátli, meg rózsa?
S ránk lel, ha új a tanyánk is,
Egypár régi jó barát is
S egy-két öreg nóta.

Majd ha évek súlya alatt
Szép, hullámos, sötét hajad
Ezüstösre válik,
Akkor is az maradsz nékem
Boldogságom, üdvösségem,
Az leszel halálig.

Kezet fogva, mosolyogva
Úgy nézünk majd megnyugodva
Hunyó nappal szembe,
Boldog idők, tört akkordok,
Halk sóhajok, tiszta csókok
Jutnak az eszembe.

Kedves emlék derüjébe
Emelt fővel visszanézve
A búcsúnk is szép lesz.
Tenyeremen lesz járásod,
Szívemben a lakozásod,
- Add a kezed, édes!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 13. sz. 1909. márc. 28.

Kuthy Sándor (Térey Sándor 1886-1955): Tölgytörzsek

 
Sötét tölgytörzsek durva, nagy hasábja
Ég, szikrázik a kandallóba’ benn.
Sütkérezem a fáradt melegen.
Ez itt az álmok téli éjszakája.

És a parázsoló fa felém hozza
Távol erdők dús, ifju, friss lehét.
Szabadság álmát hinti szerteszét
És dalra csendül lelkem halk kobozza.

Dalok szállnak a csöndes, langy melegben,
Szelid, álmos és lágy melódiák -
Az alvó tűz fénye a falra lebben.

- Tűz kell nekem! De nem a kályha lángja!
Ha majd az óvilág egy roppant máglya
S rab népek vívnak félelmes tusát:
A nagy tavaszon omló vérem árja,
Szabad milliók diadalujjongása
Borítsa tűzbe lelkem himnuszát!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 12. sz. 1909. márc. 21.

Pap Zoltán (1861-1919): Azt álmodtam

 
Azt álmodtam, hogy a szívem
Nagyon-nagyon megsebezted.
Úgy hullt szívem vére cseppje,
Mint most könnye két szemednek.
Megsajnáltál. Becézgettél,
Kérdezgetted: hogy’ vagyok?
Most már, hogy az álom elszállt
Szemeimből: jól vagyok!

Más álmokat álmodtam én…
Tán kemény a fejem alja.
Ha lefekszünk: mit álmodjunk?
Nem gondolsz te mindig arra?
Szedjék nekem hattyupelyhet,
Azzal töltsd meg vánkosom!
Megsiratott álmainkat
Tán még visszaálmodom.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 12. sz. 1909. márc. 21.

Lampérth Géza (1873-1934): Sphynx

 
I.
Nem tudom, mit akarsz velem?

Hivod szívem’… hő lángra szítod.
S ha ég – lehűtöd, eltaszítod.

Szólsz hozzám, szavad meleg édes.
És hallgatsz – ajkam ha beszédes.

Forró vággyal reám tekintesz.
Viszonzom – s hidegen leintesz.

Elkerüllek – elém kerülsz te.
Követlek – és elmenekülsz te.

Nem tudom, mit akarsz velem -
Játék-e ez vagy – szerelem?

II.
És egyre biztat a szívemnek
Meleg, sóvárgó vágya:
- Most ragyog rád a déli nap,
Kerted virági nyilanak,
Eredj… most menj utána!
De megszólal lelkembe’ tiltón
A hideg, büszke dac:
- Elérhetetlent ki űz hiába,
Mind szálmalomhús, balga, kába -
Megállj!… nem mégy, maradsz!

S míg fájó-édes gyötrelemmel
Igy tétovázva állok:
Az alkony hűs fuvalma ár,
Kertemre hull az őszi dér,
Hervadnak a virágok…
S a meleg vágy és a hideg dac
Elül majd csendesen,
S veres-bús őszi alkonyatba’
Áll majd két meddő, letarolt fa -
Én és te, kedvesem...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 11. sz. 1909. márc. 14.

Martos Ferenc (1875-1938): Hallgatás

Mohos vár szirtfokán kihajlik egy lány,
Haja hullámzó, mint aranypatak…
Alant a mélyben áll egy bús lovag,
S mindkettő néma és mindkettő halvány.

Nem szólnak, nem mozdulnak, csak úgy állnak,
Talán régóta nem is élnek ők.
A sisakon, a vérten rozsda nőtt,
S divatja ósdi a selyemruhának.

Szerelmük úgy nőtt mint tenger dagálya,
Nem kellett hozzá földi szóbeszéd…
S rájok hullajtja sárga levelét
Egy vén platánnak foszló koronája.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 11. sz. 1909. márc. 14.

Jakab Ödön (1854-1931): A csalogány

 
Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólitám a jámbor csalogányt:
„Ugyan, barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amig teleltél messze déli tájon,
Nagyon fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az ízlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszeni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájút,
Hangra merészet, értelemre bárgyút,
Magad se értsed, más se értse meg.
S meglásd, hogy ismét bámulják neved.”

És a csalogány így felelt nekem:
„Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém.
Nem idegentől kölcsönöztem én,
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a mult emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Múló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végképp nem vész el soha,
s míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol,
Amig e földön lesz nyár s kiket,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dülőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
s mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi.”

Forrás: Uj Idők XV. évf. 10. sz. 1909. márc. 7.

Molnár Jenő (1880-1933): A barázda mélyén

 
Őszéjen álmom volt. Álmodtam:
- Nem tudom merre? – valahol…
Barázda mélyén ásó koppan,
S egy munkásember lehajol.
A tájék verőfényben úszik,
Vidám dologba’ lány, legény…
Az ásó ember földre kúszik
S kutat göröngyök rejtekén.

Valamit lelt… két kézre fogja
S – nem lehet tudni: kincs-e mi? -
Talán szerencse mosolyog ma -
Óvatosan kiemeli.
Majd megtisztitja az agyagtól…
És szorgos munkája nyomán
Előtünik – látom magam jól -
Az én elhantolt koponyám.

Az ember tágra nyílt szemekkel
Ránéz s én véle bámulom.
Ébredj, halott! – s nem ébredek fel,
Csak állok zord álom-uton.
A csontüreg vakon mered rám…
Megismersz? – mintha kérdezné.
Tajtékos habtól megremeg szám
S nem szabad néznem másfelé.

A munkás nézi megvetőleg…
Hisz’ ez a sírásó fia!
Vagy unokája?… Az időnek
Nagyon el kellett járnia.
Meghaltam már vagy ötven éve,
De nyugtom még ma sincs sehol…
Agyam zúg, reszket szívem vére
S körültem minden egybefoly.

Hová temettek, hol siratnak.
Kik gondozták így síromat?
Emlékét sejtem ennek-annak,
Véresre tép száz gondolat…
Hirtelen apró sikolyokra
Fáradtan összeborzadok:
A koponyától megriadva
Futnak a lányok, asszonyok…

Szívembe égő kin nyilallik,
Csukott pillámra hull a könny…
Meghaltam, meg… Már nem pitymallik,
A könnyek éjszakája jön.
Oda az üdv, oda az élet,
Futnak a lányok, asszonyok…
… Sirattam azt az ötven évet,
Mióta rút halott vagyok.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 9. sz. 1909. febr. 28.

Czóbel Minka (1855-1947): Alkony után

Ki bánja és ki veszi észre,
Hogy itt-ott megszűnt szivverése
Egy nékünk drága, hű alaknak?

Hogy elsötétült tán egy ablak,
S már estenden nem gyúl ki fénye,
Nem ragyog éltünk éjjelébe?

Mások mellettünk vigan járnak,
Vagy ki-ki saját bánatának
Sötétségébe belemélyed, - - - 

Mellettünk, de nem velünk téved,
A rémes életürben melynek
Minden léptén  holtak hevernek.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 8. sz. 1909. febr. 21.

Szamolányi Gyula (1869-1932): Dalok vége

 
Ódon sarokban hever a hárfa.
Öreg felejtés födi be.
Zengő lelkének törött a szárnya,
Csend és árny borúl fölibe.
Viharát mostan meg nem zugatja
Sötét, sikoltó szenvedés;
Nem enyeleg már kacagva rajta
Kék ég, szelid hullámverés.
A húrok bűvös ércrejtekébül
Ki nem pendül több lágy zene.
Áll ócska lomként, maga terhéül,
Az érzések szent hangszere,
S a tompa, néma, hideg közönyben
Dalok avarja úgy pihen,
Mint csillagok nagy, szürke ködben,
Mint rózsák a halott szíven.

De néha, titkon, egy pillanatban
Érintik halk álomkezek:
Ilyenkor aranyhúrja pattan,
Megbúgó bánattól rezeg;
S zokog a hárfa hosszan, mélyen
Valami bús melódiát,
Ahogy az őszi hervadt holdfényen
Késett madár dala sír át.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 8. sz. 1909. febr. 21.

Somlyó Zoltán (1882-1937): Két asszony

 
A tenyered forró, Meám;
fölforr a könnyem ha ráejtem.
Forró tenyérrel jössz felém
a hideg szélben, dermedetten.

Nyujtod, adod a tenyered,
elbujtat két reszkető szárnyad.
Egykor ily puha kenyeret
adott anyám. Szeresd anyámat!

Ti ketten vagytok asszonyok,
remegők, gyávák, gyásszal-szépek;
beteg mosollyal zokogók,
ha büszke innal félrelépek.

Enyémek vagytok. Rajtatok
minden melegség értem árad.
Ti két szép, szent Szomorúság!
Ti két szép szentkép. Két Imádat!

Anyám kenyerét álmodom
s elbújok forró tenyeredbe;
s belopom anyám bús kezét
a te bús, hideg kenyeredbe.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 6. sz. 1909. febr. 7.

Farkas Imre (1879-1976): Lantom

 
Ócska lant áll a sarokban
Elhagyottan, némán;
Minthogyha csak lelke volna
Szomoruan néz rám.
Ott rekedt a nóta régen
Porbelepte hurban,
Daltól elszokott a lelkem,
Lanttól meg az ujjam.

Volt idő, még nem is oly rég,
Hallgatták, szerették.
Hajh, ti boldog, nagy remények,
Hajh, mámoros esték!
Szélvész támadt -a virágot
Porba letiporta,
Törött szárnnyal, haldokolva
Vergődik a nóta.

Öreg lantom, szép időket
Daloltunk át együtt,
Hangos kedvvel, szép reménnyel,
Fiatalon kezdtük.
Mégse hagytak, reánk csaptak,
Hajszoltak, tépáztak,
Szárnyát szegték, kedvét vették
A mi muzsikánknak.

Nagy a nótázás körültünk,
Dalolnak itt százan
Vadidegen énekeket
Nagy, tudatos lázban.
Egyre fújnak nótát, újat,
Zajosan, merészen -
Ütött-kopott öreg pajtás
Álljunk félre szépen.

Megfordult a világ sorja
Ha kinek se kellünk,
Borús kedvvel, megcsalódva
Minek énekeljünk?
Hisz könnyet is fakasztottunk,
Mosolygást is láttunk.
Ez az idő, ez az emlék
A mi aratásunk.

Törött akkord, csendülő rím
Támad olykor bennem,
Elfelejtem hogy megölték
a dalt a szívemben.
Aztán… lehajtom a főmet
Megadón, borusan
s tépett húrok foszlányáról
Lesiklik az ujjam...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 5. sz. 1909. jan. 31.

Pósa Lajos (1850-1914): Egy volt a mi vágyunk…

 
Egy volt a mi vágyunk:
Lakni domb tövén.
Legyen egy kis házunk,
Hol békén tanyázunk
Enyhe völgy ölén.

Fellegekből raktuk
Minden kis kövét.
Mosolygó egekből,
Rózsalevelekből
Gyönge födelét.

Összedült az első
Szél fuvallatán…
Olyan árvák lettünk!
De ábrángos lelkünk
Ott csügg még falán.

Ne építgessünk már,
Édes mindenem!
Abból a kis házból,
Tündérpalotából
Nem lesz semmi sem!

Nem hajtjuk mi ott le
Nyugvóra fejünk:
Mosolygó egekből,
Száll fellegekből
Nem építhetünk!

Lesz azért nekünk még
Csöndes kis lakunk:
Csillagos tetejű,
Virágos fedelű…
Majd ha meghalunk.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 5. sz. 1909. jan. 31.

Fekete Sándor (19. sz.): Könny

Ne peregj az arcon végig,
Ne csillogj a szempillákon
Mit keresel, tiszta könny, még
E világon?

Forró csepped ne ragyogjon,
Rejtőzzék a szívbe mélyen,
Hogy a gúnyos mosoly hozzád
El ne érjen.

Ki manapság könnyet hullat.
Azt mondják rá: Ósdi, avult,
A könnyező szenvedésnek
Divatja mult.

Tél van mostan, zimankós tél.
A kopár föld nem hajt rózsát.
Megdermeszti a könnyet a
Zord valóság.

Szunnyadj csak a szív fenekén,
Észrevétlen jobb ott néked,
Bár az el nem sírott könnycsepp
Fáj és éget.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 4. sz. 1909. jan. 24.

Czóbel Minka (1855-1947): Reggel

 
(„Egy hét”-ből)

Susog a tengeri levél
Selymes színűn, halvány-sárgán,
Madár himbál napraforgó
Mélyen hajló, nehéz ágán.

Nehéz, sötét kék ég alatt
Homokdombok piros fénye,
Eggyes nyárfa sárga lángot
Égőn tép a sötét égbe.

Tengeri sor zizegése közt,
Harmatosan, hosszan halad
Perjés út a távol felé:
Vég nélküli, hosszu szallag.

A távolnak homályából
Fejkendőknek sötét árnya:
Jönnek-jönnek az asszonyok,
Ki munkából, ki munkába.

Ki munkából, ki munkába,
Ki életbe, ki halálba,
Szakadatlan hosszu sorba,
Fejkendőknek sötét árnya.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 4. sz. 1909. jan. 24.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Mulandóság

Őszi erdőben őszi napsugáron,
Merengek az életen és halálon.

- Mögöttem a nyár, az élet nyara,
Hulló virága, tünő sugara.
Tegnap születtem, - kelő hajnalon,
S anyám csókját még érzem ajkamon,
Mellyel a kis kapunk előtt megáldott,
Mikor a nagyvilágba kibocsátott.

Tegnap találtam az első virágra,
Először tegnap nézem egy leányra.
S virágról, lányról azt hittem magamban:
Mind tövistelen és hervadhatatlan!

Tegnap tárult ki a világ előttem
S mind a fény – hittem – sohasem hagy el…
S míg színes álmok szálltak át fölöttem,
Első dalom csak tegnap mondtam el.

Csak tegnap volt, hogy megtaláltalak,
S pirulón a szivemre vontalak,
Egyetlenegy, valóra vált reményem:
Én hű szerelmem, édes feleségem!

… S ma itt ülök az őszi napsugáron,
Tünődve az életen és halálon…
A kis fiaim arrébb játszadoznak,
S a fákról ami halkan lepereg,
Boglyába gyűjtik a leveleket!

Alkonyodik, - nem sok van már a mából,
A nap mindjárt lebukik a határról.
Az árnyak már jelentgetik az éjjet,
S én elfogódva, búsan kérdezem:
Én Istenem, hát ennyi-é az élet?!

- Az erdő hallgat. De az alkonyatban
Az égen már egy-egy csillag kipattan,
S nekem úgy tetszik, hogy mindenik egy szem,
Mely bízva néz végig a végtelenben,
S az örökkévalóságig belát…
S úgy tetszik, értem fényük biztatását:
„Ember ne nézd ott időd elfutását,
Vár rád a Holnap – ideát!”

Forrás: Uj Idők XV. évf. 3. sz. 1909. jan. 17.

Zempléni Árpád (1865-1919): Reggeltől estig

 
I.
Elnézem a futókat. Csendesen
Függ éjen át vezérlő fonalán.
Feljő a nap, ragyogva, fényesen.
Szétnéz virágos, halmos udvarán.
Mint lassu kígyó, kúszik kéjesen
Föl, föl a romvár omladó falán
A lágy folyóka, - mint egy költemény.
Magasba vonja a meleg, a fény.

II.
A párafátyol oszlik a pagonyról,
Hamvas ködéből felhő születik;
A fütty, a dal még hetykén, vidoran szól;
Páros madárkák egymást kergetik;
De már a légben égő színarany forr,
Vakít, szikrázik, föl, a bérekig;
A tűz-láng-isten áll a kék egen:
A fütty elnémúl, a zaj elpihen.

III.
Fény húll, meleg húll, özönlik a hőség,
Királyi székén ül a déli nap.
Arany vetés reng, ott terem a bőség,
Kincses bányánál e tér gazdagabb,
Lelkem csapongva jár, az  ösmerős ég
Vonja magába, szárnyalásra kap.
A sík terére húll a fény, meleg:
A búza érik, száll a képzelet.

IV.
Az ég borúlt, a rétek feketék,
Sárgúlt akácfák hajlongnak a szélben.
Elpiszkolódott fönn a kerek ég,
A hervadt róna azért oly sötét lenn.
Vidám sugárzás, égi szende kék,
Miért sajnálod beragyogni éltem’?
Mosolygj le még! Derítse fölvilágod
E borús keblet s e komor világot.

V.
A vihar elmúlt, higgadt béke van,
Kék enger alján csöndes fák merednek.
Vadászó halként gyors madár suhan,
Lombról, virágról gyémántok peregnek.
A táj elfordúl, a nap boldogan
Búcsút mosolyg még rónának, hegyeknek,
S elmarad tőlünk. Éltető sugárját
Alvó viágok, messze, messze – várják…

VI.
Lement a nap már. Csöndes alkony-óra
Arany felhőkön száll az ég alatt.
Halódó tűzfény dől ferdén a tóra,
Sajkasor némán, sötéten halad.
A fáradt lélek nem képes a szóra,
Bevonta szárnyát a bús gondolat:
Isten veled, nap! Élet éltetője,
Virágok anyja, dallamok szülője!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 3. sz. 1909. jan. 17.

Kétly Endre (1882-1921): Vallomás

Már csak fonák, hamis hangokra csendül
A meglazult húr hervadt szivemen;
S egy kósza ritmus régi énekekbül
Még rólad szól, te régi szerelem.

A meddő, bús, kiégett alkonyatba
Belészürkülnek bágyadt dalaim;
És homlokomra sápadt csókot adva
Még rávetődik a hajdani szin.

A végtelen vergődés nagy keserve,
Örökös, rossz tagadása fon át;
S hívő szemmel a nagy kőrengetegbe’
Még keresem a lábaid nyomát.

Már értem, hogy mi a békítő este,
A csillogó tűz lusta füstbe szállt;
S megtépve, félve, völgyeket keresve
Még halnék érted százszor száz halált.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 2. sz. 1909. jan. 10.

Büky György (19.-20.sz.) két vers

SÖTÉTBEN

A lompos, ősi csend a szobaúr,
És szürke már az árnyék a falon.
Egy óra vén, beteg szivvel ketyeg
Valami ócska iróasztalon…
Valaki bentről halkan átcsoszog. -
Meg-megfogódzik, mankókat keres,
Gyufát gyújt. Csendben az órára néz.
A keze reszket. Haja ősz, deres.

A lompos, ősi csend a szobaúr
És fényes lett az árnyék a falon
S a vén kéz búsan visszaigazít
Öt percet ég az óramutatón…

VIZIÓ

Ideges lázak pásztora az este,
Meghajtja őket a nagy éjszakán,
Sötét gubáján vérpiros virágok
És lángkoszoru borzas, nagy haján.

A legforróbb csók a vezér kolompos,
Vad ölelések futnak a nyomán.
Hátrább bicegve jár a szürke bánat,
Testvére a hit beteges, sovány.

Vontatva jönnek sápadt zokogások
S az ős csalódás vad, könyörtelen.
Aztán üres, megtört, kialvó árnyak,
Mind tompa, fásult, mint a sírverem…

S én lehunyt szemmel verekszem velük meg,
Siró szavam betölti a szobát
És hallom, hallom felpattogni, búgni
A pásztor-este sötét ostorát...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Az én lányom…

 
Az én kis lányom maga az imádság,
Két szép szeme bűnömből való váltság.
Ha nagyszelíden rám tekint vele:
Ugy érezem megszentel és megjobbit,
S ha bánatom van, enyhületbe gyógyit,
Édes, kedves tekintete!

Az én kis lányom maga a mennyország,
Istenünk kedve szállt le benne hozzánk,
Hogy majd ott ami üdvösséget ád,
S mind, ami boldogság vár ránk az égben:
A csókjaiban és ölelésében
Érezhessük már ideát!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.

Balla Ignác (1883-1976): Tannhäuser-ouverture

 
Alkony… kis feleségem zongorázik…
Rőt, ringó árnyak rajzanak szobámba.
Csak a pirosló kályhafény világit
S a zongorán a vörös-ernyős lámpa.

A falon kardok, indus selymek, körbe,
Köztük torzul vigyorgó órjás lárva,
Mely most az iróasztalra röhög le,
A kacagó, pufók japán bálványra.

S a rőt fény, - most hogy jobban beestellett -
Bevonja lágyan az egész szobámat,
S a fiamat, ki a zongora mellett,
Csöndben hallgatja a melódiákat.

És Dante hófehér márványprofilján
A komor fönség mindjobban ellágyul,
A gond redőit arcán elsimítván,
Felzúgnak szent dalok a zongorábul.

A szerelem örök melódiája
Leszáll a szivek legszentebb álmáig…
S szívem remegve titkait kitárja.
Alkony… Kis feleségem zongorázik…

S míg én az emlék rózsakoszorúját
A lélek tündérujjaival fűzöm,
Az ő hóujjai úgy siklanak át
Az elefántcsont apró billentyűkön.

Majd lágyan, majd vadul megiramodva,
Szeliden, majd meg ünnepi fönséggel,
S szobám olyan most, mint lidércek odva,
Ahol a lélek örök bűne ég el.

Melódia zúg fel, melynek nincs mása,
Mely rózsákkal a lelkeket befutja
Igen! Ez Tannhäuser megtisztulása!
Igen! Ez Tannhäuser zarándokutja!…

Az Élet minden megszentelt fájdalma
S nemes tüzü, nagy büszke gerjedelme:
E dalba mind, mind mintha szárnyra kapna
S aranycsengésű örök dalra lelne…

Szerelmek esdő megalázkodása,
Szerelmek égő, nagy, örök fönsége,
E dalban gyúl ki szent megujhodásra,
Mint vulkán, meddő napok éjjelébe!

Fel kell hogy gyujtsa szent melódiája,
e vak éjt, mely napot sohasem látott
És meddő álmából fel kell, hogy rázza
E tespedő, érzéstelen világot!…

A zene zúg… mind szenvedélyesebben…
És én ránézek lopva kis fiamra,
… E lélekgyujtó dalnál meg se rebben
S ott ül karos gyerekszékében – alva!...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.

Nádass József (1897-1975): Vers, tengerparton

Ki elfelejtetted a beszédet
s gondolataid malmát csendben járatod magadban,
Egyszerű, esendő ember, vesztett ügyek szolgája,
Ülj le a sziklára s hallgasd a tenger szavát.

Mit elmondani ugyse tudsz,
mi elporlad és szétmállik szavakban
Mit megfojt a vers és mondat szabálya
Az harsog itt, figyeld a hullám taraját.

Hajladozó, szenvedő fák állnak e meggyötört földön,
Keményen állnak, mégis szeliden,
Az égre mutatnak s a távolba néznek.

A pusztító elpusztul majd a legyőzetik a fenhéjázó győző,
Az élet marad, hallod, így harsog a hullám.
S a fény, mit el nem nyelhet poklok sötétje sem!

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.

Bóka László (1910-1964): Epigrammák

 
1.
A harangvirág nem harangoz.
Nem bámul a szomorúfűz.
Te harangozol és te sírsz
és nem a tűzliliomokban:
szívedben ég a tűz.

2.
Álmomban folytatom, mit nappal félbehagytam,
ébren fejezem be a mondatot,
ki tudja miért mondatott.
Lehet az is hogy ez a rabság álom
s reggel találkozom veled.
De lehet, hogy csak álmodtalak és
reggel elmondlak. Már az is lehet.

3.
Tévedés, mondják majd, tévedés.
Emberi dolog. Az, hogy téged és
engem és engem és téged
elszakítottak. És nem is tudják már.
Mert nincs oly kollektív emlékezet
mely megőrzi friss ékességedet,
ahogy én láttam egyszeri szememmel.
Ki fogja tudni gyémánt repedésem,
hogy bár ragyogtam, nem az lettem mégsem,
szívedben és az örök ég alatt.

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.

Falu Tamás (1881-1977): Vedd úgy

Vedd úgy, hogy már meghaltam, gondolj rám csöndben, halkan.
Az estéli sötétben tedd össze kezed értem.

Ne sírj, ne ríjj, ne jajgass, légy csendemhez irgalmas.
Nevem magadban mondd csak, elég ez egy halottnak.

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.