Farkas Imre (1879-1976): Lantom

 
Ócska lant áll a sarokban
Elhagyottan, némán;
Minthogyha csak lelke volna
Szomoruan néz rám.
Ott rekedt a nóta régen
Porbelepte hurban,
Daltól elszokott a lelkem,
Lanttól meg az ujjam.

Volt idő, még nem is oly rég,
Hallgatták, szerették.
Hajh, ti boldog, nagy remények,
Hajh, mámoros esték!
Szélvész támadt -a virágot
Porba letiporta,
Törött szárnnyal, haldokolva
Vergődik a nóta.

Öreg lantom, szép időket
Daloltunk át együtt,
Hangos kedvvel, szép reménnyel,
Fiatalon kezdtük.
Mégse hagytak, reánk csaptak,
Hajszoltak, tépáztak,
Szárnyát szegték, kedvét vették
A mi muzsikánknak.

Nagy a nótázás körültünk,
Dalolnak itt százan
Vadidegen énekeket
Nagy, tudatos lázban.
Egyre fújnak nótát, újat,
Zajosan, merészen -
Ütött-kopott öreg pajtás
Álljunk félre szépen.

Megfordult a világ sorja
Ha kinek se kellünk,
Borús kedvvel, megcsalódva
Minek énekeljünk?
Hisz könnyet is fakasztottunk,
Mosolygást is láttunk.
Ez az idő, ez az emlék
A mi aratásunk.

Törött akkord, csendülő rím
Támad olykor bennem,
Elfelejtem hogy megölték
a dalt a szívemben.
Aztán… lehajtom a főmet
Megadón, borusan
s tépett húrok foszlányáról
Lesiklik az ujjam...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 5. sz. 1909. jan. 31.