Szabolcska Mihály (1861-1930): Mulandóság

Őszi erdőben őszi napsugáron,
Merengek az életen és halálon.

- Mögöttem a nyár, az élet nyara,
Hulló virága, tünő sugara.
Tegnap születtem, - kelő hajnalon,
S anyám csókját még érzem ajkamon,
Mellyel a kis kapunk előtt megáldott,
Mikor a nagyvilágba kibocsátott.

Tegnap találtam az első virágra,
Először tegnap nézem egy leányra.
S virágról, lányról azt hittem magamban:
Mind tövistelen és hervadhatatlan!

Tegnap tárult ki a világ előttem
S mind a fény – hittem – sohasem hagy el…
S míg színes álmok szálltak át fölöttem,
Első dalom csak tegnap mondtam el.

Csak tegnap volt, hogy megtaláltalak,
S pirulón a szivemre vontalak,
Egyetlenegy, valóra vált reményem:
Én hű szerelmem, édes feleségem!

… S ma itt ülök az őszi napsugáron,
Tünődve az életen és halálon…
A kis fiaim arrébb játszadoznak,
S a fákról ami halkan lepereg,
Boglyába gyűjtik a leveleket!

Alkonyodik, - nem sok van már a mából,
A nap mindjárt lebukik a határról.
Az árnyak már jelentgetik az éjjet,
S én elfogódva, búsan kérdezem:
Én Istenem, hát ennyi-é az élet?!

- Az erdő hallgat. De az alkonyatban
Az égen már egy-egy csillag kipattan,
S nekem úgy tetszik, hogy mindenik egy szem,
Mely bízva néz végig a végtelenben,
S az örökkévalóságig belát…
S úgy tetszik, értem fényük biztatását:
„Ember ne nézd ott időd elfutását,
Vár rád a Holnap – ideát!”

Forrás: Uj Idők XV. évf. 3. sz. 1909. jan. 17.