Bodor Aladár (1880-1952): A költő útj

 
Halott-színü, bús homok-óceán,
Csak a hiéna üvölt végig rajta,
Sápadva néz belé a karaván:
Ez a kárhozat dölyfös sivatagja.

Halandó még meg nem gázolta mélyét,
A rőt hullám hány nagy dacot kioltott!
Kiitta a merészek lelkét, vérét,
És partra hányt – pár hajótörött csontot.

S ihol egyszer csak jön egy dalos ember,
Batyúja sincs, könnyelműn úgy megyen,
Be sem sülyed nyomán a homoktenger,
Dalolva úgy jár… jár a tengeren!

A mord hiéna rászűköl kacagva,
Számum harapja, keselyü mardossa,
S ím csoda kél: hol keblét fölszaggatja:
Hull a szívéből, egyre hull a rózsa.

Amerre ment, útját jelöli rózsa,
Út támadt, átal a sivatagon,
Utána ezre járják már dalolva,
Már meghódítva áll az ős vadon.

Ki törte át a sivatag kapúit?
Nem kérdi már a boldog emberöltő!
- S ezrek közül csak egynek nem jut rózsa:
Épp ott haldoklik az útszélre rogyva:
A könnyelmű, elvérzett szívű költő!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 14. sz. 1909. ápr. 4.