Csécsi Imre (1862–1959): Poéták mellett

 
Ne szánjátok ti a szegény poétát,
Ti gőgös, boldog emberek.
Ha szened is lángjában gyötrelemnek,
Az Isten őt nem verte meg.
Nem, mert gyötrelme olthatlan tüzéből
Tán harcrahivó dal fakad,
Miként a vulkánnak rejtett öléből
Omlik a lávazuhatag.

A végtelen világok sugarából
Legtöbb az ő lelkére hull.
Beteg szivére rózsák hulladoznak
Az üdvösség tájékirul.
A szerelemnek bűbájos dalában
Mennyet a földön is teremt.
Szavával még a sirból is kihozza
Az életet, a végtelent.

Láncokba vert rabszolga nemzeteknek
A szabadságot hirdeti.
A némán szenvedők reá figyelnek,
A kő is megszólal neki.
Fák és fűszálak a költőt megértik
És ő is érti azokat.
Ő érti meg, ha hősökről beszélnek,
A síron nőtt virágokat.

Ne gúnyoljátok a szegény poétát,
Ha marad ismeretlenül;
Ha nem repülhet szárnyain a hirnek
S a semmiségben elmerül.
A kín, a fájdalom hadd látogassa,
Hadd érezzen helyettetek.
Míg dala zeng, míg lantja húrja szólhat:
Az Isten őt nem verte meg.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 17. sz. 1909. ápr. 25.