Erdélyi János (1814-1868): A furfangos diák

Urnak nem úr, mert gyalog jár,
Pórnak se pór, nem is betyár.
Nem is siet, nem is késik,
Ott lesz, hová jut estvéig.
Azért az utnak mentiben
Egyest sétál, egyet pihen.

Diák lesz ő, azt mutatja
Mindenféle mondulatja…
Az életet úgy szereti,
Oly vidám a tekinteti,
Pedig pénze fogyó félen,
Vagy el is fogyott egészen.

De amott egy bobárhátu
Csárda, rongyos elül hátul.
És kívül a hűs tornáczon
Nagy czifrán a zsidó asszony
Ülve tölti ünneplését,
Várja csillag feljövését.

A vén zsidó szinte pihen,
Se nem árul, se nem veszen,
Csak azt nézi, ki jő, ki megy;
Betér vagy nem, neki mindegy,
Mai napra semmi gondja,
Hogy üt ki a pintje, fontja.

„Itt fogunk ki, itt a csárda,
Ugy sem érnénk messzi már ma.
Szól a diák, mintha épen
Járna gönczöl szekerében.
Holott pedig későn, korán
Jár az apostolok lován.

„Szomszéd uram, adjon Isten!
Régen lakik-e már itten?”
’Régen bizony!’ – „No ha régen…
Egy itcze bort ide nékem!”
Az semmi, hogy nincsen pénzi;
Valahogy csak elintézi.

Később jön egy olajkáros:
„No hát él-e még, kocsmáros?”
’Élek bizony!’ – „Mi az ujság?”
’Itt is kijött a mulatság,
a paraszt is kardot visel,
Csak a szegény zsidó vesz el.’

„Ejh dehogy vesz, ejh dehogy vesz!
A zsidó is nemessé lesz.”
Szól a diák  nagy lelkesen,
Addig, addig hogy csendesen
Egymás szavát ütve, védve
Elvegyülnek a beszédbe.

A mnt így beszélgetnének,
Betoppan egy árva lélek.
Egészen idegen fajta,
Ugy maga mint a kalapja.
Ugyan honnan jöhet szegény?
Külországi mesterlegény.

Mindjárt kérdi a zsidótul:
Félhetni-e itt rablóktul?
A zsidó meg fejét rázva,
Amazoknak magyarázza,
Hogy a szegény miről beszél,
A rablóktul mennyire fél.

Az olajkáros, a diák
Azt felelik, ostobaság.
S beszélgetnek ujra megint,
De nem egymás inye szerint.
A zsidó is közék vegyül,
S vitatkoznak kegyetlenül.

Most a diák maga marad,
Mulatság helyet vagyon harag.
Régi dolog és nem is jó,
Hogy hasonlást indit a szó.
Szegény diák! Pedig szóval
Nem számolhatsz a zsidóval.

Már a fáradt mesterlegény
Alszik a szoba közepén,
Mellé magát a szalmára
A diák is oda vágja.
Mig ama kettő oldalvást
Feledni látszik az alvást,

„Higye el kend, mond a zsidó,
Ez ember országcsábitó,”
’Hogy is ne volna, mikor az! Szent igaz!’
A diák meg csak mosolyog:
Nem megyek én holnap gyalog. - 

Amint végre gazda, vendég
Legjobb álmukat pihenték,
Egyszerre az éj felzajlik,
„Gyilkos, gyilkos!” csak ez hallik.
Ugrik zsidó, olajkáros:
Végünk! Itt kell veszni már most.

De amint gyujtnak világot,
Tetten érik – a diákot,
Ki a szomszéd vándorlegényt
Ugyan fojtogatja szegényt.
A zsidónak nem kelle több:
No fiú! A nyakad töröd.

Nyakad töröd akasztófán,
Holnapután… holnap korán,
Nem is holnap, hanem még ma,
A reggeli kakasszóra.
Azért elő! Kocsis, szekér;
Indulj diák, ki a hóhér.

„Csak egy szóra, egy szócskára!
Ettem, ittam; mi az ára?
’Nem kell nekem se pénz, se szó,
Hanem neked kell a bitó. -
S mennek azon hevenyébe
A szolgabiró elébe.

Itt a gyönyörü mákvirág!
„’Ez az a garbonczás diák?”’
„Ez az!” mond az olajkáros,
Egész ördöggel határos.”
„’Mi a bűnöd, mondd el magad,
Vagy utána törik nyakad.”’

„Az én bünöm, a mit tettem:
Ettem, ittam, s nem fizettem.”
’Az semmi hün,mond Abrahám,
Elengedem, ne vessen rám.
„’No ha épen elengedi,
A jó Isten megfizeti,”

Egyéb bünöm nincs, nem is volt.”
„’Te bujtogattad a zsidót.”’
„Bujtogattam kész akarvást,
Mert eluntam a gyaloglást.
De ő föl nem érte ésszel,
S megpótolta szekerével.”

„’S mit mond ez a vándorlegény!
Még mostan is reszket szegény.” -
„Minek gyáva, minek beszél,
Hogy mindenütt rablóktul fél.
Én a rablókkal álmodám,
S álmomban őt fojtogatám.”

Megszólal az olajáros:
Nem megmondtam-e, kocsmáros,
Hogy a vészkordta diákja
Magát ügyesen kivágja?
’Dehogy mondta, dehogy mondta;
Az én szavam toldította.

„’Diák, elmehetsz utadra;
Te zsidó, vigyázz magadra.
A biróval ne bolondozz,
Elébe ily ügyet ne hozz
S ne fenj hamar gyanut másra;
Emlékezz e jó tanácsra!”’

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.

Garay János (1812-1853): A hét közvitéz (Népies ballada)

 
Háborúra készül a hon fejedelme,
S a ki arravaló viszik katonának
Sok derék legény vesz búcsut tűzhelyétől,
Patakzik a könye sok jámbor anyának.

Nehezen válik meg szüle a fiátol:
Szerette, megszokta kisded kora óta,
S mint az alma fáján, csüggött a reményen,
Hogy öregségében lesz hű gyámolója.

De hát a szerelem?… Nem könyez-e az is
Nem kivánja-e meg a maga adóját?
Mikor ketté szakad két egybeforrott szív:
Fátyollal vonja be hiszen lobogóját!

Van az elmenők közt a ki eljegyezte,
Ha gondolatban is, ezt vagy ama szüzet,
És most a kemény sors kérlelhetetlen kézzel
Tőle tán örökre elszakasztja őtet!

Menni kell, hiába: menni a sereghez,
S a sereggel aztán az égő csatába…
Hej, ki azt elkezdte nem retteg-e attól,
Hogy megfogja őtet az anyáknak átka?!
*
Indulunk a fiúk,
Heten egy faluból,
A zene, mely őket
Kiséri, vigan szól;
De vig dallamába 
A harczi zenének
Búsan vegyül hangja
A nők keservének.

Csak hamar elérik
A falu határát,
Bucsúznak ott, egymást
Forrón ölelve át;
És a hét legénynek
Megindul a szive:
Akaratja ellen
Köny forr a szemébe.

És az agg tizedes,
Ki vezeti őket,
S a ki rég feledte
Az otton levőket,
Ujoncza szemén
A könyeket látva,
Felbosszankodottan
Magát elkiáltja:

„Na ezzeg viszek én
Derék vitézeket:
Jaj az ellenségnek,
Ha meglát titeket!
Hogy elvesszen lábig
Minden katonája,
Feneketlen tókát
Sirtok táborára!

Jobb volt volna nektek
Otthon maradnotok,
S a fonókba járván
Guzsalyt forgatnotok,
Mint hogy katonának
Adtak benneteket,
Hol meggyalázzátok
Majd a magyar nevet!”

Szól, s elfordul tőlök:
Haragja szörnyü nagy:
Puskájára csap, hogy
Megzörren rajt az agy.
Szavát a hét fiú
Megdöbbenve hallja:
Mélyen a szivökbe
Metszett minden hangja.

Némán tekintenek
Össze mind a heten,
Férfias akarat
Szikrázik a szemen;
S könyü nélkül, szótlan
Nyújt kezet bucsúra
Mind a hét – és megyen
A bajterhes útra.
*
Jött és ment az idő suhogó szárnyával,
Vele sok változott a kerek világon:
Sok szegény lett gazdag kincsre, érdemekre,
Sok dús viszont ollyá, int madár az ágon.

A hét közvitéz is ott van ezredénél,
S a hadforgásokhoz, a fegyverhez úgy ért,
A ki őket látná, nem mondaná soha,
Hogy oly nehéz szivvel vették föl a mondért.

Csak ők magok, és a tizedes, ki egykor
Besorozta őket a  zászlótartóvá lett,
Nem feledte még a faluvégi dolgot,
Mikor a hét újoncz könyek közt bocsút vett.

S néha jó kedvében, s hogy rájok pillant,
Elmosolyodik, és így kérdezi őket:
„Tudtok-e még sirni?” S kérdése a fiúk
Komoly homlokára von daczos redőket.

De egyet sem szólnak, gondolván magokban:
Ha majd az ideje eljön, megmutatják,
Ki legény a gáton? S mert könyezni bírtak,
Még azért lehetnek bátor, jó katonák.
*
Kigyúlt a gyászos háború,
S a merre lángja ég:
Elhullt vitézék vériben
Fürdik meg a vidék.

Döntő csatában küzd a két
Ellenséges sereg:
A int egymásra ront, a föld
Alatta megremeg!

Hol leghevesben forr a harcz
S leggyilkosb a halál,
Tusázó ezredével a
Hét fiú ottan áll.

A bátrak rendre hullanak,
A gyáva résre néz:
Pár percz – s az ezred zászlaját
Nem lesz megvédni kéz?…

De im! Kis csapat tör utat
A lobogó felé,
Elvérzett hősök halmain
A kész halál elé.

Hét közvitéz az: mindegyik
Arczán láng lobbadoz,
S a hős tekintet új erőt
A lankadókba hoz.

A lobogót megvédni, vagy
Vele elveszni kész,
S már körbe fogta, védi azt
A hét derék vitéz.

Miként oroszlán küzdenek -
Élet életre dől:
Köröttök tó – nem köny, hanem
Az ellen vériből!
*
Az ezred, a melyben a hét közvitéz vitt,
Diadallal hordja régi lobogóját,
Himzett szalagokkal pipere foszlánya
Büszkén mutogatja az ellen golyóját,

De a ki megvédte, a kinek e zászló,
Míg az ezered áll, legdicsőbb emléke:
Nem köszönti többé örömkönyüjével
Kedves tüzhelyét – a falu hét legénye!

Bátor, hős halállal hulltak el egyenként,
S ott a csatasíkon pihennek csöndesen:
Sírjok füvén a köny, mit arra a kemény
Zászlótartó sírt, a legszebb gyöngyül leszen.

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.

Szász Károly (1829-1905): A határ-pör

 
Két alföldi város, (elhallgatom nevét,
Csak annyit mondok, hogy nem Körös s Kecskemét,
S hogy ne származhassék ily gyanú belőle.
Ünnepélyes óvást teszek jó előre).
Két alföldi város, mondom régtől olta
Nagy vetélkedésben, versengésben volt a
Határjárás miatt: egyik mint a másik
Foga egy szép darab kövér földre vásik.
S addig versengenek egy darab föld mián,
A királyi táblán, a kancellárián,
S addig huzódik el a pör évről évre,
Mig magok sem tudják mit kivánnak, végre
De valamiképen, - ha takarja parázs,
Soká de biztosan készül a gyuladás,
S az elrejtett szikra egyszer csak meggyulad:
úgy lappangott itt is a bőszült indulat;
S a két szomszédváros között, az elsőség
Felett, kitört végre a szörnyü gyülölség,

De (nem sértve senkit, - világosabb lészek):
Legyen egyik Porvár, a másik Sárfészek.
Porvár és Sárfészek között a határon
Szép sudarfák álltak, számra nézve három.
Egyik,- a legnagyobb,i – egy gönyörű nyárfa,
Rezgő ezüst levél diszítette nyárba,
Télen, a lombtalan törzsét megbecsülnék,
Két vagy három ölfa belőle kitelnék;
Termetes sudarfa, egy kis dombon álló,
Körülötte selyemfüt adó kaszáló.
- E szép nyárfa felett volt a kérdés épen,
Ezért veszekedtek, vívtak, szörnyüképen.

Porvár azt beszéli: „Mit akar Sárfészek?
Ilyet állitani, vagy bolond vagy részeg.
Nézze bér akárki a határtól kezdve
Az országut fákkal van végig ültetve.
Egész a szőlőkig sőt által a mesgyén,
Száz esztendő olta fáknak sora menvén.
Már most: azt a fák is ki ültette volna,
Ha Porvár városa nem ültette volna?
Azért hogy egy kissé a többitől messze,
Köztük egynéhány fa ki is lehet veszve;
- Bizony a mienk az, az a sudar nyárfa,
Ide tartozik a porvári határba!”

Sárfészek ellenben védte dolgát:
„A porvári tanács kövesse meg magát!
Im archivumunkban a török levelek,
Napnál fényesebben bizonyitjuk velek:
Hogy, anno Domini ezerötszáz hetven,
(Abdi basa vala ur a kerületben)
Városunk határa körül vala járva,
S határunkban állott ez a sudar nyárfa;
Sőt még azon túl is, még egy jó darabot
Lovai számára velünk kaszáltatott,
Vitéz Abdi Basa; - kinek ez sem elég,
Ám olvassa maga a török levelét.
- Bizony a mienk az, az a sudar nyárfa
Ide tartozik a sárfészki határba!”

Eképen folyt köztük a pör évrül évre,
Egyik a más ellen igazságot kérve.
Porvár eskü-szóval ötven tanut állit:
Hogy ez a fa az ő határában áll itt.
Ennek ellenébe Sárfészek se restebb:
Ötven tanú ellen, ő száz tanut esket.
Esküszik az ötven és esküszik a száz,
S a kétféle eskü semmit sem magyaráz.
S végre is nem tudják, hogy hol áll a nyárfa:
A porvári, - vagy a sárfészki határba?

Látván hogy a porból így nem lesz eredmény,
S mégis egymás ellen váltig fenekedvén,
Más vetélkedésre megy a két fél már át,
(Mintha Bodónétól kérik a bor árát)
A határt mellőzve, egyebekről szól már
Porvárral Sárfészek, - Sárfészekkel Porvár.

Először is Porvár elkezdi beszélni!
„Micsoda, Sárfészek? ’sz nem lehet ott élni.
Valóságos falu, dehogy volna város!
Az utczája görbe, a piacza sáros.
Kőháznak hire sincs, minden csupa vályog,
Náddal van födve a legszebb palotájok.
A városház fából, a templom meg olyan,
Minden nap azt várják, hogy öszve omoljon;
Födelénél roszabb csak a fundamentom,
A padok recsegne, ing a padimentom;
A katedra mint egy kis gyerek zsámolya, -
No de hiszen hozzá csak a pap is olyan!
Hát még az iskola! Iskola? Nevetség!
Taval neki fogtak hogy felépittessék;
Fel is építették… bizony, szép épület,
Ha hogy kiállana egy jókora szelet;
Dehogy állja: dehogy! Félő igen nagyon
Hogy egyszer öszve dül a sok embert üt agyon.
Sok embert? – legfölebb húsz gyerek jár bele.
Csak tél-időn jár föl annak is a fele:
Nyáron gulyát őriz, vagy a kertben gyomlál;
- Nagy tudós is ott az a ki tizig számlál.
Mikor pedig fel  nő: hogy ha könyvek lát, - a
Sárfészki embernek borsódzik a háta!”

Ám a felelettel Sárfészek sem késett.
Nagyot káromkodik: „De a teremtésed!
Hogy te nálad elébbvaló vagyok így is,
Már azt megadhatja nekem az irigy is.
Zsiványokat nevelsz, ország-világ tudja,
Ismeri népedet minden országutja.
S bár gazságod sokszor a torkodra forrott:
Mégis olyan hetykén fenhordod a orrod.
No ugyancsak van is mire büszkélkedni:
Sok adósságodat nem birod fizetni,
Adósságaidat? Bár csak a kamatját!
Pusztáid maholnap biró-kézre adják,
Derék városházad van épitve kőböl,
De hogy miből fizess, még azon törődöl.
Senatusod tudja az aritmeticát,
De néped nem bírja a nagy domestikát.
Iskolád? – Az igaz nagy marha épület;
Fel is tették reá immár a födelet,
De még vakolatlan állanak a falak,
Az üres ablakok csak úgy vigyorganak,
Az udvara szemét, tornácza nincs készen,
Irtózatos monstrum, csak valld meg egészen!
E nagy épületnek elég volna fele;
Professort fizetni nem jobb volna vele?” -

Ekép feleseltek mindig a beszédbe.
A sok perpatvarnak nem volt hossza-vége.
De, hogy Sárfészeknek elejébe vágjon,
Törte fejét Porvár valami ujságon.
Neki fog, egy kórház épitésébe kezd:
Sárfészek is épít, alig hallja meg ezt.
Sárfészek tovább megy: tervez nagy kaszárnyát,
Kölcsönpénzzel fel is építi egy szárnyát.
Porvár sem marad el: ő is, csak azér’ is,
Kaszárnyát épít, ha mindjárt kölcsön kér is.
Sőt, hogy Sárfészeknél előbbvaló légyen,
Szinházat terveznek hárman avagy négyen.
Sárfészek sem hagyja az ő elsőségit,
Szinház helyett ő meg bálteremet épit.

Ennyi épitésnek az vége márma:
Hogy nincs sem ispitály sem pedig kaszárnya.
Sem szinház Porváron, sem Sárfészken bál-ház, -
- S a sok hitelező sok vagyont betábláz.
Hejh! Azért kellett ily sokfélét tervelni:
Magatokat ennyi adósságba verni!

Nem megy, sehogy sem megy, De halálig készek
Versengeni egymással Porvár és Sárfészek.
Ki dönti el, hogy az elsőség kié lesz? -
Kapja magát Porvár, megy a felsőséghez:
A vármegye házát tegyék oda, kéri,
Az épités felét hordozni igéri.
Szalad Sárfészek is, ő sem hagyja magát,
Még többet igéz: a költség két-harmadát.
Igérnek mindent, hogy egymást elnyomhassák,
Felejtik hogy mennyi már is az adósság.
Unják fenn a dolgot, és annyiba hagyják;
A vármegye-házát – egyiknek sem adják.

S ennyi perpatvarra, ennyi versengésre,
Még sincsen eldöntve a határ kérdése:
Porvári, vagy pedig sárfészki határba
Tartozik-e végre az a sudar nyárfa?
De, - a mely két várost oly sokáig gyötört, -
Egy rosz szabó-legény ketté vágja a pört.

Szép nyári éjszaka, ragyog fenn az égbolt,
Végtelen pusztára tekint le a szép hold.
Fű nincs a határon, a rétek ki asztak,
A szántóé-földeken alig egy-két asztag.
Forrás nem csergedez a kiszáradt kúttól,
Kiveszett tók helyén béka nem kuruttyol.
Minden arra mutat: hogy esőtelen nyár
Fonnyasztó hevétől tikkadt el a határ;
Buzából, szénából, nem termett majd semmi,
Embernek, marhának, alig van mit enni.
Csendes az éj csendes… De Sárfészek felől,
Micsoda emberi alak merüle föl?
Hosszu pózna lába, mint valami kútgém,
Halvány képe mintha mondaná: „ehetném!”
Rongyos a kaputja, alig fityeg hátán,
Száradt torka mintha hörgené: „ihatnám!”
Vállán, görbe boton batyuját hordozza,
Csizmája is ott lóg, de nincs megfoltozva.
Batyujában sincs más, mint egy ócska rékli,
Egy rossz nyakravaló s egy félpár fuszékli.
Lyukas lajbi-zsebe ki vagyon fordítva,
Hogy egy krajczárja sincs, nyiltan bizonyítja
Szánalomra méltó, nyomoru egy alak;
- Szabó-legény –, csak az nem látja a ki vak.
Porvárra igyekszik, Sárfészken az este
Megverte a májszter, aztán elkergette.

Most a határhoz ér. Meg kell hogy pihenjen.
Nincs annyi ereje hogy egy tappot menjen.
S mint ha fáradt barom lerázza az igát,
Ugy veti le ő is a fa alá magát.
Nagyot sohajt, - s mintha felelne valaki:
Nagyot sohajtanak a fa bús ágai.
Kisértetet gondol: fel néz megijedve…
S ah!… a szép fán függni jó egyszerre kedve.
Minek élni? Minek hurczolni a terhet?
Egy hitvány maiszter befogad, - kikerget! - 
Nincsen a zsebében egy árva garasa.
Egy itcze sörre, hogy somját elaltassa;
A csizmája lyukas, és az inge ronda,
Kalapja tertyedt mint egy csiperke gomba;
Legbecsesb jószága még a nyakravaló,
Rá akassza magát, - az is arra való.
S mily szép halál lenne… zöld-fa sudarára,
Hol édesen csipog egy piczin madárka.
Gazdag lombok között, hives árnyék alatt,
Egyszerre halni meg: mily édes gondolat!
Felakasztja magát… fel… az lesz belőle.
Siet is úgy tenni a mikép beszéle;
A nyakravalóját kirántja hirtelen,
Gyönyörü hurkot vet a tarka kötelen, -
s hogy egyik szavam a másikba ne öltsem:
Ott függ a szép fának gyönyörü gyümölcse!

Jó a reggel. Kelet tájain megvirad.
A harmat a lomb közt egy új hullát sirat.
Vásár van Porváron, s hol az ut tekereg,
Jőnek megterhelve négy-ökrös szekerek.
Nem telik egy óra, - s Porváron, Sárfészken
Beszélik már a hirt minden mészárszéken.
Hallja a két tanács, - s iszonyu a szégyen -
- Az akasztott ember már melyiké légyen?

Sárfészek mond: „No most Pervár álljon elő!
Ha övé a nyárfa – most temesse el ő.
A ki é a fa, - hát a gyümölcs is azé,
A kié, szedje le – avagy nem igaz-é!”

Porvár meg azt mondja: „Sárfészek a nyárfát
Magáénak mondta, legyen az övé hát.
Küldjön ki kebléből egy-két meg bizhatót,
Vágassa le vele a fáról a szabót!”
Bezzeg van nagy dolog, allegál mindenik,
A határ nyárfája nem kell már most nekik;
S a míg allegálnak, a sok beszéd alatt
Az akasztott embere felakasztva maradt.

De a vármegyéhez megy a historia,
Jó a két városhoz a citatoria,
S az ítélet így szól: „Porvár leveteti,
Sárfészek pedig a hullát eltemeti.
Mindkettőjöknek hogy legyen benne részek,
S ne veszekedjenek Porvár és Sárfészek.
Mi pedig illeti a határt: a nyárfa
Nincs sem porvári sem sárfészki határba;
A kettő között áll, s egynek sincsen jussa
Hogy szép gyümölcseit magának tarthassa!”
- Dictum, factum úgy lett. Sárfészek és Porvár
A régi vetélyről egy jótát sem szól már.

Még jó hogy hallgatnak, s veszekedésökre
Lakatot vetett a sors ekép örökre.
Helyre van állitva már a világ béke,
Sárfészek s Porvár közt harcznak, pernek vége.
S a békesség óta, öröm nézni, már-most
Mily szépen virágzik a két szomszéd város.

Vajha sok ember is a kik egymás ellen
Agyart-fennek, s vivják egymást mind szünetlen,
Porvár és Sárfészek példájából azon
Tanuságot vennék, hogy nincs semmi haszon
Az egymás elleni áskapalódásból,
Jobb bizony: magokhoz fordulni egymástól,
Többre halad a ki tétlenül nem hever,
S mindenki a maga háza előtt seper.

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.

Tompa Mihály (1817-1868): Amnon és Támár

 
Dávid király, bölcs fejdelem
Uralkodék Izráelen.
Az Ur sok jóval látta őt,
Nemzetsége, - mint a olajfa
Mely Juda halmán nagyra nőtt, -
Sok messzenyúló ágat hajta.
Absolon s Amnon a fiak közt,
Végül Támár hugok vagyon;
Sáron rózsája, gyöngyvirága!
Ékes, szeplőtlen hajadon.

Amnon nem oly jó mint a mily derék,
Jámbor erkölccsel nem dicsekheték;
Iszákos volt s a búja gerjelem
Szivén sok férges gyümölcsöt terem, -
Védő angyal áll a munkáls megett,
Elüz sok vétket sok kisértetet.
De ha a vérhez, melyet hizlala,
A heverésnek átkos pamlaga,
- Melyen ezer kísértő gondolat,
Megannyi álnok ördög látogat, -
Ha a vérhez  még lángja ér a bornak!
Indulatid mély örvénybe sodornak.
Szeplőtlen szük és az ő huga Támár
És Amnon a szép leányzó után jár. - 

Támár pedig szól, a ki már van
A csábitásnak hálójában:
’Irtózik lelkem’ e gonosztól,
Ne kényszeríts hogy azt miveljem!
Oh Amnon, meg ne ronts! Tudod jól:
Nem így történik Izraelben!”

És Amnon mégis vissza nem lép,
Előtte mindig, mindig e kép!
Éjjel viraszt éped napestig,
Hogy belé szinte megbetegszik.
S midőn háló és annyi csel
Czéljához nem vivé közel:
Erőszakhoz nyúl a rosz bátya,
S ékes Támár meg van gyalázva!

De bánat s méltó büntetés
Jár a galádságnak nyomán;
Bor s szenvedélynek mámora
Elpárologván szaporán:
A mi Amnon lelkében támad,
Gyötrő undor és önutálat.
Szép Támárt jobban meggyülölte
Mint kivánná annak előtte,
’Oh ne vess el ha meggyaláztál!’
Mond busan a letört virágszál,
S ő ellökvén: „menj el!” mondá neki,
S szolgáival az útra vetteti.

Visel vala szép tarka szoknyát Támár,
Minőben csak fejdelmi származás jár;
S szép köntösét meghasogatván,
Fejére sirva hint hamut;
Lelkében fel van háborodva…
S Absólonhoz panaszra fut.
Ki hallja s szól hozzá ekképen:
Ne bánkodjál, légy csendességben!

S Amnon ellen a boszú érik
Absólon lelkében két évig;
Fel mégyen akkor Baál-Hásorba
Hol nyiratá ő juhait,
És ott nagy vendégségét rendel,
Testvéreit meghivja renddel,
És Amnon is jelen van itt.

Midőn pedig már vigadnának:
Absólon monda a szolgáknak,
Vigyázzatok, legyetek készen,
a mint Amnon jó kedvet vészen:
Verjétek, öljétek meg őt,
Hadd igya meg vérét a föld!
Ne féljetek, legetek bátrak…!
S a szolgák álmélkodva állnak.

A bortól immár ittas Amnon,
Kiált és tántorogva megy, -
S a szolgák közül monda egy:
Ideje most hogy ő meghaljon.
Jertek ne féljünk, legyünk bátrak!
- S a többiek habozva állnak.

A szolga mondd ismét: mit késtek?
Nem látjátok-e hogy ő részeg!?
Bátran! Kiált fel a lopó, ha lát
Ittas őr kezén pinczét kamarát.
Bátran! Mondd a rosz nyelv, mit úgy se véd:
Vegyük el a részeg becsületét.
Bátran! Lepjük meg! Hol száz nyavalya,
A dobzódó úgy is keres maga.
Bátran! Sug a bün, ez most szót fogad,
Vezessük, hol van inség, kárhozat!
Ne féljetek hát véle szembeszállni,
Azért hogy ő palástban jár a királyfi;
A józan szolga több a részeg urnál. -
Haljon meg ő a kit Absólon útál!

S úgy lőn. Elfonyt a búja Amnon vére,
Absólon elfutott Gessur földére;
S nagy a királynak búsulása gyásza:
Amnon megölve, Támár meggyalázva…
Nagy messze földön fut a harmadik. -

Amnon példáján intés adatik;
Nyomja szivébe mind ki hallja.
Egyik bűn a másiknak anyja.
A vétek kárhozatba von,
Éljetek tisztán, józanon!

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.

Erdélyi János (1814-1868): Mese a munkáról

 
Hová lesz a napnak világa,
Hová a harmat gyöngyei,
A kikelet s nyár ifjusága,
A levegő fűszerei:
Ím, egy mesécske mondja meg,
Szerelmesim, figyeljetek.

Egy jó öreg, koporsójába
Van téve már az egyik lába,
Csak azt beszéli gyermekeinek,
Hogy a jövőtül ne féljenek,
Hisz jó az Isten, és megáldja,
Kinek tiszta keze munkája.
Az övét is megáldotta,
Mikor magához váltotta
Sok évek előtt
Az ősi szőllőt…
„Arany van abba eltemetve!…”
Még szólna, de vége a szónak;
Isten, kegyelmezz a halónak:
S lelkét már kilehellette -
És van sirás és jajgatás,
A házat fölveszi a gyász,
Melynek kidőlt az oszlopa,
A gondos, édes jó apa.
De nap nap után enyhül a bú,
Mert vajh ki lehetne örök szomorú!
Szegényrül el volt végezve,
Hogy napjait bevégezze.
Csak a beszédet,
A melybe kezdett,
Végezte volna be!
Most a titok sirba ment vele.

A gyermekek, jó három legény
Ah életkor legszebb idején,
A mint valának, együgyűek,
De munkabirók, jó szivüek.
Gondolnak egyet, egyre mást,
S úgy értik a végvallomást,
Hogy apjok a szegény öreg,
Akarta tudatni velek:
Kincs van elásva a szöllőbe,
S az Isten megtagadta tőle.

És nosza kapára legott,
Csákányra, kinek mi jutott.
Sietve a hegynek
Örvendve mennek.
S itlan, étlen,
Jó reményben, 
Hogy elrejtett kincset találnak.
Késő estig turnak kapálnak.

És ime a szép alkonyatkor,
Azt gondolom Péter apostol,
Vagy más öreg, igyen beszél,
Szakálával játszván a szél:
Áldott a sok kéz;
Átkozott a sok száj.
Istenre ügyelj,
Hogy gonosz ne munkálj.

A három ifju, hallva e szót,
Körülbelül magán kívül volt.
De másnap is a munka járja,
És nincs,
A kincs.
Semmi haszonnak annyi kára!

Im alkonyatkor
Péter apostol
Ujból ilyen szókat beszél.
Szakálával játszván a szél:
A mit kerestek, nem lelitek;
S meglesz, mit nem kerestetek.

A három ifju, hallva e szót,
Félig meddig kárpótolva vala,
S harmadnap is a munka járja,
És nincs
A kincs.
Mindegy! A munka nem megy kárba.

Im alkonyatakor
Péter Apostol
Még egyszer ily szókat beszél,
Szakálával játszván a szél:
Kezdesz könnyüt vagy nehezet,
Isten csak munkára fizet.

A három ifjú, hallva e szót,
Atyjok szavárul tisztában volt.
- Nincs ott arany; minek is volna,
A jó Isten csak tudna róla.
Jámborok a kincset úgy lelik,
Ha kedvök a munkában telik
És józan ésszel,
Kimennek a kertbe, rétbe, szőllőbe,
S munkát, magot temetnek a mezőbe.

Ugy is lőn. A három legény korán
Indula minden reggel, szaporán
Szellők lebegése,
Madarak zengése,
Vidám természet volt
Szivök enyhülése,
Meglett az öröm.
Megjött az áldás:
Egy-egy darab arany
Minden kapavágás.

Majd az idő, e vén kalóz,
Kirablá a föld szépségeit,
Hol volt keresni hol nem a
Hegek, mezők kellemeit?
Hová lőn a napnak világa,
Hová a harmat gyöngyei,
A kikelet s nyár ifjusága,
A levegő fűszerei?
Mindez ott csillog egy sugárban,
Aranyboru vidám pohárban,
A melyhez adá erejét a szirt,
S a férfikar, a mit csak dolgozni birt.
- A munka leszögzi
A nap sugarát,
Sziklának is élő
Természetet ád.
És lélek a bor
Egek felé tör;
Eladni arany,
És inni gyönyör!

Forrás: Magyar nép könyvtára I. füzet. Szerkeszti Friebeisz István. Írták Dr. Arányi, Brassay, Bernáth Gáspár, Csengery, Degré, Erdélyi János, Érkövy, Fáy András, Tompa. Pest, 1854.

Tompa Mihály (1817-1868): A félkezű koldus

 
Tiszteld atyádat és anyádat!
Ez az Isten parancsolatja;
Szived is a háládatosság
Erre inti, erre nógatja.
Ez intést én hiven megőrzöm;

Hogy jól legyen dolgom e földön!
Hogy szép időt érj, a midőn már
Hajad mint az ezüst fehérlik,
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mindvégig,
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!
***
Jól emlékeznek még a Duna mellékén
Egy vén emberre, ki koldulásból élvén:
Volt a jámbornak egy különös szokása,
Hogy az alamizsna, meg nem maradt nála,
Hanem azon módon, a mint kezébe jött:
Széllyel osztotta azt a gyermekek között,
Mindenik fülébe ezt sugván csendesen:
Tiszteljed atyádat, anyádat gyermekem!

De mindezt mivelni hogy mi okbul szokta?
Vagy régen jutott-e, s mikép koldusbotra?
Hogy hivják, merre van lakja szülőfölde?
Azt sohasem birták kivenni belőle.
A keze felől is tudakozták váltig,
- Mivel a jobb karja el volt esve vállig, -

Volt-e felesége? Gyermeke is él tán…?
Hanem ő mindenre fejét rázta némán,
Az unszolásoknak így véget vetettek,
Látván. Hogy elméje hibás az öregnek.

Egyszer csak elmaradt; - elmaradt végképen,
Jobb helyet keresvén a sirnak ölében,
Holott nyugodalmat találnak, valakik
Oda menvén, lesznek az ítélet-napig.
És végórájában az esze megtére,
Mint a borongós nap kitisztul estére;
Megnyugodt, kibékült a halálos ágyon…
És hogy sirjába is a hit karján szálljon.
Papot kért, - s nyavaljás élte történetit
Akkor fedezte fel, - mely itt következik.

Vagyonos Pál, mert így hitták az öreget,
Akkor mintegy harmincz esztendős lehetett,
Hogy özvegyen maradt s két gyermeke árván,
Feleséget s anyát korán sirba zárván.
Dolgos, takarékos, szelid volt az asszony,
Ki inkább türt, mintsen perpatvart támasszon,
Pál nehéz erkölcsét szépen tartá féken,
- Szelidséggel a nő mindig többre mégyen! -
Két fiát nevelte hasznos erkölcsökben,
Buzgalma, hüsége semmiben nem csökken;
S ugyan virágzott is Vagyonos Pál háza,
Hejh, mert a jó asszony nagy Isten áldása!

De bezzeg, mihelyt a jó asszony sirba ment:
Felfordul egész ház, megváltozott a rend;
Kikre, mint két szeme fényére vigyázott:
Leve a két fiú rendetlen és vásott.
Mert jaj a gyermeknek akkor és idővel,
Ki nem édes anyja szárnya alatt nő fel,
Midőn az anyai szeretet melege,
Szépet, jót ki nem fejt benne jó eleve;
Mikor kézről kézre megy a szegény árva,
Vagy hideg rokonhoz, vagy idegen házba.

Öreg édesanyja, darab idő óta
Ott volt ugyan Pálnál; de bár ne lett volna!
Mert Pál nem jól bánván az édes anyjával:
Gyermekinek adott rossz példát az által.
Oh ti szülék szülék! Bizony nem tudjátok,
Milly szörnyü büntetés készül lassan rátok:
Vén apák s anyákkal bánván méltatlanúl…
Hisz a gonosz példán gyermeketek tanúl,
S midőn megvénhesztek, a roszat idővel
Vissza adja nektek, vissza hét tetővel!
Igy terjed a gonosz, a firól fira menvén:
Sok házat megemészt, mint az eleven szén,
Bekap oda a bün, szétvonás, irigység,
A lakóknak éltét hogy megkeseritsék;
Testvér testvér ellen gyülölködő Kain,
S romlás a ház lelki és testi javain.

Igy állott a dolog a Vagyonos-háznál,
Fájdalom a roszban nagyon elmerült Pál;
Ott lehet felőle család és gazdaság,
Rosz czimborák s bor közt vesztegeti magát;
De e mellett az volt a legnagyobb büne,
Öreg édes anyját hogy meg nem becsülte;
Bel kapczáskodott, korholta ok nélkül,
Sovány falatját is kapta szegény kéztül.
Sokat szerzett, mégis szüköt látott sokban,
Tépett a ruhája a szive még jobban!
Saját édes fia kit szült a világra:
Hosszú életet is a fejéhez vágta;
Nem volt az a csúfság, becstelen nevezet,
Gúny, átok, szidalom a mit nem szenvedett,
Mindezt úgy szórták rá fiának ajkai:
Hogy még a földnek is nehéz volt tartani.
Mig nem végezetre, már miért miért nem?
De felbőszült reá irtózatosképen,
S édes anyját, ki volt a hetvenen felül
Összetörve verte, gazul kegyetlenül.
Gyermekei látták az apának tettét,
de már elfásulva, mindazt fel sem vették,
Az öreg pedig sirt hosszú éjszakákon:
Jövel jövel hamar és csendes halálom!

Igy multak a napok, így multak az évek,
A Pál gyermekei immár megnövének;
Megnőttek az igaz, de a derék testben
Maradt szív és lélek bután és üresen:
Mit is tanultak vón az olyan apátúl:
A ki szült az anyja, életére átkúl?
És a miképen fogy a jó erkölcs Pálnál
Akkép fogy a vagyon, és a ház alábbszáll.

Történt pedig egyszer, hogy rosz két gebéjén.
- A kenyérnek való fogyatékán lévén,
A malomba ment Pál, s nyulván az ing róla,
Két fej kendert is vitt, hogy majd megbakólja;
Szorgos volt a malom, addig hát míg őrne:
Levitte a két fej kendert a törőbe,
És mihelyt a zsilip meg vala bocsátva;
Kezdődött a bakók nehéz pufogása.
Hanem a kenderen egyet avagy kettőt
Alig forditott Pál, hogy jaj szóval eldőlt,
És midőn egy őrlős a földről felhúzta:
A jobb keze szörnyen össze vala zúzva.
Meglehet hogy megél, - mondák – s kiheveri,
De e kézzel anyját többé meg nem veri!
Igaz is! Az orvos lemetszette váltig,
s élet-halál között vitték Pált hazáig.
Azután sokáig nyomta Pál az ágyat,
Ápolgatásába minden bele fáradt;
A fiak, mintha nem történt volna semmi:
Épen nem látszottak a szivökre venni,
Csak egy el nem fáradt, hanem éjjel nappal
A beteg körül volt szives indulattal,
Az anya! A kinél elfelejtve vagyon
Annyi méltatlanság, gúnynév és szidalom;
Kinek a csonka kéz láttán szive vérzett,
Mely kéztől szenvedett kínos vereséget;
Oh anyai hüség! Anyai szeretet!
A melynek nagy voltát megmérni nem lehet!

E közben Pál lassan lábadozni kezdett;
De az orvosságtól a mely gyógyit testet:
Nem nyert könyülést a tusakodó lélek,
Hányták, vetették azt sok visszás érzések.
Gyakran lehunyt szemmel fekszik, de van ébren,
Forgatván ő dolgát fáradt elméjében,
Előtte áll gondos szelid felesége,
Mintha szemrehányó képpel reá nézne;
Helytelen fiai, megvert édes anyja,
A ki őt még most is hiven ápolgatja,
Azután az Isten méltó büntetése:
Mikor rázuhant a bakó a kezére…
Ekkép eszébe jut és vádolja minden,
S nincs a mi lelkére vigasztalást hintsen!

És a mint felgyógyul, anyja halva fekszik…
Mintha élete ska azért nyult vón eddig,
Hogy felápolja az érdemetlen fiat,
Azután meghaljon a sok búbaj miatt.
Mindez Pált leverte, megrázta erősen,
Testben rongált, hitben félénk és erőtlen
Nem vala támasza, s lelkének is tápja…
Hát még, hát még a mi később jött reája!!

Elmúlik az idő…! Az öreg Pál még él,
De alábbvaló az utolsó cselédnél,
Nincsen becsületben, de szitok gyalázata
Éri aggott fején az őszült hajszálat.
A kegyetlen kölcsönt, saját gyermekei
Visszafizetik most hét tetővel neki!
Ki rosszat cselekszik, oly fát ültet, melynek
Ágai számára büntetést teremnek.

Történt egyszer, a mint készen volt az ebéd:
Az öreg ember nyult a tálba legelébb,
De a kisebb fiú elrántá a tálat,
S megütvén a kezét, durván reá támadt:
’Várjon kend sorára! No…! Ilyet ki látott?
Csak henyél s megfalná mégis a világot!
Mi haszna vén koldus! Még az is köszönet:
Ha kenyérhajat kap ott az ajtó megett…!’
Ezt látván mivelni saját édes fiát:
Szegény vén emberrel felfordult a világ:
S végkép összebomlott meggyengült elméje,
Fiának e szörnyü szavára tettére.
Felkelt az asztaltól, - kirohant hirtelen…
S nem látta őt többé a háznál senki sem.
Más távol vidéken bolyongván szerteszét,
Koldulással ette halálig kenyerét.

Szomorú esetét ekkép elbeszélvén:
Kibékült, megnyugodt a halálnak révén;
S ujra visszaesvén bús állapotjába
Mintha akkor is még az utczákon járna,
A koldus-éneket végig mondá halkal…
S szétosztá fillérét azon nagy szavakkal,
Mellyeket ha követ világ-életében:
Nyomorult életét nem végi ekképen.
***
Hogy szép időt éri, a midőn már
Hajad, mint az ezüst fehérlik;
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mind végig:
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!

Forrás: Magyar nép könyvtára I. füzet. Szerkeszti Friebeisz István. Írták Dr. Arányi, Brassay, Bernáth Gáspár, Csengery, Degré, Erdélyi János, Érkövy, Fáy András, Tompa. Pest, 1854.