Erdélyi János (1814-1868): Mese a munkáról

 
Hová lesz a napnak világa,
Hová a harmat gyöngyei,
A kikelet s nyár ifjusága,
A levegő fűszerei:
Ím, egy mesécske mondja meg,
Szerelmesim, figyeljetek.

Egy jó öreg, koporsójába
Van téve már az egyik lába,
Csak azt beszéli gyermekeinek,
Hogy a jövőtül ne féljenek,
Hisz jó az Isten, és megáldja,
Kinek tiszta keze munkája.
Az övét is megáldotta,
Mikor magához váltotta
Sok évek előtt
Az ősi szőllőt…
„Arany van abba eltemetve!…”
Még szólna, de vége a szónak;
Isten, kegyelmezz a halónak:
S lelkét már kilehellette -
És van sirás és jajgatás,
A házat fölveszi a gyász,
Melynek kidőlt az oszlopa,
A gondos, édes jó apa.
De nap nap után enyhül a bú,
Mert vajh ki lehetne örök szomorú!
Szegényrül el volt végezve,
Hogy napjait bevégezze.
Csak a beszédet,
A melybe kezdett,
Végezte volna be!
Most a titok sirba ment vele.

A gyermekek, jó három legény
Ah életkor legszebb idején,
A mint valának, együgyűek,
De munkabirók, jó szivüek.
Gondolnak egyet, egyre mást,
S úgy értik a végvallomást,
Hogy apjok a szegény öreg,
Akarta tudatni velek:
Kincs van elásva a szöllőbe,
S az Isten megtagadta tőle.

És nosza kapára legott,
Csákányra, kinek mi jutott.
Sietve a hegynek
Örvendve mennek.
S itlan, étlen,
Jó reményben, 
Hogy elrejtett kincset találnak.
Késő estig turnak kapálnak.

És ime a szép alkonyatkor,
Azt gondolom Péter apostol,
Vagy más öreg, igyen beszél,
Szakálával játszván a szél:
Áldott a sok kéz;
Átkozott a sok száj.
Istenre ügyelj,
Hogy gonosz ne munkálj.

A három ifju, hallva e szót,
Körülbelül magán kívül volt.
De másnap is a munka járja,
És nincs,
A kincs.
Semmi haszonnak annyi kára!

Im alkonyatkor
Péter apostol
Ujból ilyen szókat beszél.
Szakálával játszván a szél:
A mit kerestek, nem lelitek;
S meglesz, mit nem kerestetek.

A három ifju, hallva e szót,
Félig meddig kárpótolva vala,
S harmadnap is a munka járja,
És nincs
A kincs.
Mindegy! A munka nem megy kárba.

Im alkonyatakor
Péter Apostol
Még egyszer ily szókat beszél,
Szakálával játszván a szél:
Kezdesz könnyüt vagy nehezet,
Isten csak munkára fizet.

A három ifjú, hallva e szót,
Atyjok szavárul tisztában volt.
- Nincs ott arany; minek is volna,
A jó Isten csak tudna róla.
Jámborok a kincset úgy lelik,
Ha kedvök a munkában telik
És józan ésszel,
Kimennek a kertbe, rétbe, szőllőbe,
S munkát, magot temetnek a mezőbe.

Ugy is lőn. A három legény korán
Indula minden reggel, szaporán
Szellők lebegése,
Madarak zengése,
Vidám természet volt
Szivök enyhülése,
Meglett az öröm.
Megjött az áldás:
Egy-egy darab arany
Minden kapavágás.

Majd az idő, e vén kalóz,
Kirablá a föld szépségeit,
Hol volt keresni hol nem a
Hegek, mezők kellemeit?
Hová lőn a napnak világa,
Hová a harmat gyöngyei,
A kikelet s nyár ifjusága,
A levegő fűszerei?
Mindez ott csillog egy sugárban,
Aranyboru vidám pohárban,
A melyhez adá erejét a szirt,
S a férfikar, a mit csak dolgozni birt.
- A munka leszögzi
A nap sugarát,
Sziklának is élő
Természetet ád.
És lélek a bor
Egek felé tör;
Eladni arany,
És inni gyönyör!

Forrás: Magyar nép könyvtára I. füzet. Szerkeszti Friebeisz István. Írták Dr. Arányi, Brassay, Bernáth Gáspár, Csengery, Degré, Erdélyi János, Érkövy, Fáy András, Tompa. Pest, 1854.