Gulyás József (1881-1924): Művésztanyán*

 
Te nyugodalmas, csöndes otthon,
Álomfakasztó szép világ,
Hol minden zugból óriások
Szórják szét lelkük sugarát:
Körülfogja édes öledben
varázsos emlék lelkemet
S előttem áll régmúlt időkből
Egy porban játszó kis gyerek…

Arcán az élet hajnalpírja,
Szemében izzó tűz ragyog,
Pajtásai mindig nyomában…
Sohasem árva, elhagyott.
Ha jő az este, esdve kérik:
Mesélj nekünk, jer, szépeket;
S mesél, mesél sokat, sokáig
A porban játszó kis gyerek…

Bársonyos rétre heveredve,
Megindúl a szó ajakán
És folynak, folynak szakadatlan
Csodás mesék, mesék után.
Ha nézi a sötétlő erdőt,
Vagy fönn a csillagos eget,
Ezer regét tud mindenikről
A porban játszó kis gyerek…

- Az évek tűnnek, egyre tűnnek,
Miként a suttogó habok.
A bársonyrétet fölváltották
Sötét, kietlen házsorok.
Pajtásai is széjjel mentek,
Kit ahová a sors vetett.
S egyedül áll a nagy világon
A porban játszó kis gyerek…

Ifjúvá lett; oly féltve őrzé
A keble kincsét, Istenét
S az élet minden édes álmát
Hidegen, durván dúlta szét.
A pajtások helyére jöttek:
Irigy, hiú, rossz emberek…
És annyit sírt, annyit csalódott
A porban játszó kis gyerek…

Te nyugodalmas, csöndes otthon
Fogadj kebledre szívesen!
Ha benned nő fel éltem fája:
Tán nem csalódom sohasem!
Ezer tavasz virága nyílna
Andalgó, bús szívem felett,
- S bűbájosan mesélne most is
A porban játszó kis gyerek!...

(* Mutatvány az „Uj Bokréta” című kötetből.)
Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 5. szám, 1904. máj. 1.

A drámai mese

 
    Drámai mese alatt értjük mindannak, ami az illető drámában történik vagy történt, az összefoglalását. Tehát nemcsak a szoros értelemen vett cselekvényt, mely szemünk előtt folyik le, hanem azt is, ami az előtt ment végbe, amit a dráma egyes alakjai a múltról vagy más egyéb körülményekről mondanak el.
    A jó dráma alapja a jó mese. A mesének már puszta vázlatában olvasva érdekfeszítőnek kell lennie; kell, hogy az alapeszmét, a helyzeteket már ily színtelen, hézagos formájában is megkedveltesse; hogy a cselekvény indokait, valószínűségét elfogadtassa velünk.
    A mesének három forrása van, úgymint: 1. A költő fantáziája. 2. Adott, kész tárgyak, úgymint regény, elbeszélés, a történelem, sőt kész dráma, melyet a költő teljesen átalakít. 3. Az életből vett mindaz a való alak, amit a modellnek nevezünk. Így például modellszámba megy az a való történet, amit a költő látott, hallott. De kivált az emberi jellemnek ábrázolásában fontos a modellek felhasználása. Goethe például ismerte Werthert, Jókai ismerte Timár Mihályt, ismerte Tímeát. Természetesen a költő nem egészen úgy viszi színpadra a modellt, ahogy az életben látta, ez lehetetlen. Elég pár jellemző vonását az élet alakjának felhasználni. Ibsen „Nórá”-jának eredetijét jól ismerte az életben. De míg ez az eredeti megmaradt szépen férje és gyermekei mellett, Ibsen ott hagyatja ezeket a maga Nórájával, mert műve alapeszméje így kívánja meg. Őt a mintában az érdekelte, hogy az is egy vállalkozó, nagy lelkierejű nő volt, ki beteg férjét gyámolította. De így magában ez nem dráma, ez még nem szituáció, csak kiindulása egy érdekes női jellemnek.
    Készen semmit sem találni és ha találna is az író, nem használhatná, mert a kész nem fedi az ő eszméit. Ő lát például egy szegény nyomorékot, kit széken tolnak. Egyszerre elgondolja annak előéletét, hogy miképp jutott ez állapotra és így „az élet főbb szituációi jelennek meg képzeletében.
    A mesében a költ természetesen számol a kor követelményeivel és önnön tehetségével.
    A költőnek mindenesetre, ha modern témát választ, többet kell önmagából meríteni. Újat kell adnia, nem ismertet. A drámai helyzet megteremtése nehezebb, mert mi nincs ma már feldolgozva? Látjuk ezt a népszínműnél, mely a falu és falusi élet minden alakját felhasználva, végre a nem magyar nép között keres tárgyat. A „Tót leány”, „Cine Mintye”, „Náni” mutatják, hogy a nemzetiségek köréből vet témák is ki vannak merítve.
    A mese fölött azonban ma már mintegy láthatatlanul ott lebeg az író egyénisége. Ez persze a vázlatos meséből nem világlik ki, csak a kész darabból.
    De bármily irányú, tárgyú is a dráma, jó meséjének kell lennie. Mindenekelőtt az a jó mese, melyben cselekvény és mese fedik egymást, vagyis amelyben a mese és cselekvény egyszerre kezdődik. Ilyenek „Julius Caesar”, „Lear király”, „Macbeth” (Shakespeare-nek majd minden darabja), „Tartuffe”, „Tudók nők”.
    De miért fontos az, hogy a mese ne igen terjeszkedjék túl a cselekvényen?
    Mert a dráma a cselekvő élet képe. Cselekedet alatt nem kézzel mívelt dolgot értünk, hanem hogy valamely személy akar valamit, ez más dolgába ütközik, amaz fenntartja vagy abbahagyja akaratát, segítség után néz stb. Szóval az emberek egymásra hatása kifogyhatatlan tárháza a cselekedeteknek. A dráma az élet képe, tehát minden cselekedetnek előttünk kell végbemennie.
    Éppen úgy, mint azt nem hisszük el puszta szóbeszédre, hogy valaki jó vívó, úszó vagy tornász, nem hisszük el feltétlenül azt sem, hogy valaki ráijesztett egy másvalakire, hogy belészeretett valaki, vagy hogy fösvény. A legfényesebb költői dikció sem hitetné el velünk azt, hogy csupán elmesélné Jago, hogy ő így meg úgy tette Otellót féltékennyé. De ő ezt szemünk láttára végzi el és ez a cselekvény. Azért nagyon fontos, hogy az ok, melyért valaki cselekszik,szintén előttünk szülessék meg. Sok drámának hibája az, hogy cselekvényének súlypontja nem ott van a színpadon, hanem a régmúlt időkben. És ezért a színpadon sokat kell magyarázni, elbeszélni és mégsem éri el azt a hatást, mintha a néző előtt történt volna meg az, amit elmeséltek. Kivált francia írók ezen előjátékokkal segítettek. Csakhogy így azután az előjáték és tulajdonképpeni cselekvény közé évtizedek esvén, a cselekvény folyamatossága szenved.
    Egészen más jelentőségű az olyan múltbeli esemény, illetőleg ennek elbeszélése,melynek még csak a jövőben lesz igazi hatása, mely homályos és éppen ezért évődést, várakozást kelt.
    Ilyen a szellem elbeszélése „Hamlet”-ben. Így csak egy perc a múlté, csupán az a perc, melyben Hamlet atyja halálának történetéről értesül.
    A többi mint a jelen és a jövőre tartozó valami. Enélkül az egész cselekvény meg sem indulna.
    A dráma meséjének gerince a cselekvény. Mert ezt látjuk a színpadon magunk előtt, ebben tüntetik ki magukat a jellemek, a cselekvény voltaképpeni megalkotói.

Rakodczay Pál

Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 4. szám, 1904. ápr. 24.

Bródy Mihály (1883-1944): Kriton

 
Nézd, szürkület borong a tájon,
Álmos csönd ül a föld felett,
Siess, boldogtalan barátom,
Ellophatod most éltedet.
Az őr a szigorát eladta
És minden utca néptelen,
Mért győzne vádlóid haragja?
Szokratesz, miért nem jösz velem?

Betölti Hellaszt bölcsességed,
Szíved a jóság temploma,
Mindenkit megjavítsz, ki téved
És magad nem tévedsz soha.
Lelkedre foltot bűn nem ejtett
S úgy halsz meg, mint a becstelen,
Mester, mért innád ki a kelyhet?
Szokratesz, mért nem jössz velem?

Te vagy a földre szállt igazság,
Tanításodból üdv fakad
És azzal rágalmaz a gazság,
Hogy megrontod az ifjakat.
Kiből egy istenség ragyog ki,
Azt mondják rá: istentelen -
Mért kell előttük meghajolni,
Szokratesz, mért nem jössz velem?

Jer, míg a börtön nincs bezárva,
Ne dobd magad oda nekik,
A gonoszok a jót halálra
Jogosan nem ítélhetik.
A törvény, míg a jókat óvja,
Minden polgárnak szent legyen,
De nem, hogyha a jók bakója -
Szokratesz, mért nem jössz velem?

Fenevadak között a bárány
Nem lehet más, mint áldozat
S te, bár dicső éltednek árán,
Megőrzöd jámborságodat?
Harcolt Zeusz is fenn az égben,
Harcolunk mi is idelenn,
Elvész a bölcs, ha karja tétlen, -
Szokratesz, mért nem jössz velem?

Tiporjunk a fejére annak,
Ki méltatlanúl megaláz,
Ahol orvúl reánk rohannak,
Botorság ott a megadás.
A harcból, ha nagy eszme hajtja,
Áldás, öröm, jólét terem -
Ó, mondd, mért nem hallgatsz szavamra,
Szokratesz, mért nem jössz velem?

Hát az az elme bölcsessége,
A hősi szív nagysága az,
Hogy nem is gondol menedékre,
Ha sírt nyit néki a ravasz?
Kik közjóra törnek, azoknak
Mindig megásva a verem;
Miért ujjongjanak a rosszak,
Szokratesz, mért nem jössz velem?

Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 4. szám, 1904. ápr. 24.

Tonelli Sándor: Tasso, Toquato (1544-1595)

 

    Ez az író, akinek fényes nevéhez a világirodalomnak egyik leghíresebb eposza fűződik, az olasz irodalomnak talán a legszerencsétlenebb alakja. Élete Olaszország történelmének legszomorúbb szakába esik. A félsziget legnagyobb része közvetlenül spanyol uralom alatt álló, többi része pedig a madridi udvartól függő államocskákra volt tagolva. A nemzeti élet egészen megszűnt s a költészet is egészen a hatalom szolgálatába állott. A vallási türelmetlenség mindenütt éreztette hatását és minden önálló szellemi fejlődést megakadályozott. A nemzedék, mely 1529 után (ez éven bukott el a spanyolokkal szemben Flórenc s vele az olasz szabadság) felnövekedett, fásult volt és erőtlen és nem tudott vagy nem mert nemzeti ideálokért lelkesedni.
    E kornak volt gyermeke Torquato Tasso, a Megszabadított Jeruzsálem költője. Atyja, Bernardo egyike volt azoknak a nagyszámú udvari költőknek, akik ekkor Olaszország minden fejedelmi udvarában feltalálhatók. Sanseverino Ferranténak, Salermo hercegének szolgálatban állott s ott, a herceg birtokán, Sorrentóban, Dél-Olaszország legszebb vidékén született fia, Torquato is. A gyermek tíz éves volt, mikor a spanyolok Ferrante herceget országából elűzték.
    Ettől fogva kezdődött változatos, kalandos élete, melyben alig volt megnyugvása, pihenése. Először atyja oldalán bekóborolta Olaszország minden fejedelmi székhelyét, azután a bolognai egyetemre került, ahol feltűnt költeményeivel, majd ő is atyja pályájára lépett és tizennyolc éves korában udvari po étája lett a ferrarai hercegnek, II. Alfonznak. Híre, neve folytonosan emelkedett, az akkori viszonyokhoz képest fényes fizetést húzott, a herceg nővére, Eleonora különösen kitüntette pártfogásával, munkáit tetszéssel fogadták, 1573-ban ragyogó pompával adták elő Aminta című pásztorjátékát, de már ekkor kezdődtek nála azok a jelenségek, melyek később őrületig fokozódtak.
    Életének ezt a tragédiáját különösen két ok hozta létre. Szerencsétlen nevelése nagyon hajlandóvá tette a vallásos őrjöngésre. Állandóan remegett, hogy olyasmit követ el, ami a vallás dogmáiba ütközik. Éppen azért eposzát, a „Megszabadított Jeruzsálem”-et, mellyel 1574-ben készült el, Rómában egy teológiai bíróság ítélete alá bocsátotta, akik a költeményt Aristoteles és a szent atyák iratai alapján oly vétkes tartalmúnak ítélték, hogy a szerencsétlen költő búskomorságba eset. Amellett, szintén nevelése folytán nem tartozott az önálló, erős elhatározó emberek közé. Szüntelenül remegett, hogy elveszti pártfogói kegyét s e töprengései közben egészen megőrült. Elhagyta a ferrarai udvart, rongyosa, éhezve bekószálta egész Olaszországot.
    Fejedelmi udvarokban mindenütt tartóztatni akarták, de mindenünnen megszökött. Végre ismét visszatért Ferrarába, de őrültsége oly erővel tört ki rajta, hogy közveszélyes lett s a herceg a Szent-Anna-kórházba szállíttatta, hol hét évig sínylődött. Később némileg kigyógyult bajából s ekkor lázasan fogott hozzá a „Megszabadult Jeruzsálem!” átdolgozásához. Kihagyott belőle minden részletet, melyet a teológusok kifogásoltak s új címet is adott neki: „Az elfoglalt Jeruzsálem. Azután újra megragadta a vándorbotot s többé nem is talál sehol nyugtot. A halál, mely 1595. április 25-én a Róma közelében lévő San-Onnofrio kolostorban érte el, valósággal megváltás volt reá nézve.
    Tasso fő munkája, a már többször említett „Megszabadított Jeruzsálem” voltaképpen új műfaj: a klasszikus és romantikus eposz összeolvasztása, modern, vallásos tárgyú hősköltemény. Antik mintát választ, de keresztény tárgyat énekel meg s művében egyaránt szerepelteti a keresztény vallásos élet alakjait, mint a pogány isteneket. Hősei a kereszt érdekében harcolnak, de varázslattal is dolgoznak s szerelmi kalandjaik által gyorsan eltéríttetik magukat kitűzött céljuktól. Ezek voltak az eposznak a teológusok által kifogásolt, költőileg azonban legszebb részei. Valójában, mint egy kiváló bírálója mondja, a Tasso hőskölteménye olyan, mint az újkor első századainak olasz élete: a külsőségekben keresztény, de a lényegben pogány. A pogány klasszicitás szépségei egyesülnek benne a keresztény romantikával egy óriási, remek, költői nyelven megírt eposz keretében. Amit korának vallásos pedantériája megtagadott Tassotól, az elismerést, az utókor teljesen megadja neki s a „Megszabadított Jeruzsálem”-et hibái mellett is az olasz irodalom gyöngyei közé helyezte. Hibái közül különösen találóan említi fel Arany János Zrinyiről és Tassoról szóló tanulmányában a csodás elem túltengését és azt a körülményt, hogy míg az antik hitrege ismert egyenlő erejű jó és gonosz isteneket, addig a keresztény istenséggel szemben a pogányt pártfogoló Lucifer nem egyenrangú tényező.
    Mindamellett a „Megszabadított Jeruzsálem” az olasz irodalom legnagyobb hatású művei közé tartozik. Könnyebb nyelve révén Olaszországban, tárgya révén pedig külföldön jobban elterjedt, mint Dante Isteni színjáték-a. Zrinyi Miklós is ezt tartotta szem előtt a Szigeti veszedelem megírásánál. Tasso többi művei távolról sem oly ismeretesek, mint nagy eposza. Pásztor-költeményei, drámái, A világ teremtéséről című tankölteménye, több ezerre menő lírai versei, melyek között igen szépek is akadnak, levelei inkább csak az irodalomtörténettel foglalkozókat érdeklik s Olaszországon kívül nem is igen olvassák őket.
    Az ő neve a keresztény világ legnagyobb hőskölteményével, a keresztes vitézeknek a pogányokkal vívott titáni harcaival elválaszthatatlanul forrt össze.

Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 3. szám, l904. Ápr. 17.

Váradi Antal (1854-1923): Al Hakem tornya*

 
Keletnek réme és zsarnoka volt
Al Hakem, aki gyújtott, ölt, rabolt.
Nevét Jaffától a szent Gangesig
Népek milliói félik, rettegik.
Hírét bár krónikások ajka zengi,
De nem szerette őt még soha senki.
Csak egyetlen hű vén szolgája tán,
Ki véle járt-kelt, élt nap-nap után.
S ez egyet is, hogy nem hallott szegény,
Vén volt nagyon s nem mozgott könnyedén, -
Egy percnyi fölhevülés nagy dühében,
Damaszkusz márványkapujában épen,
Mivelhogy kard, tőr, fegyver nem volt nála,
Kővel ütötte le. Ez volt halála.
A hű, vén szolgát aztán eltemették,
A pálma-kertbe nyugalomra tették.
És minden turbános emlék helyett
Sírjára tették a gyilkos követ,
Amely kis kőre valaki rávéste:
„Íme, ez a kő – a hűség emléke.”
*
Al Hakem sem élt soká azután.
Egy éjjelen, Damaszkusz kapuján,
És épp ott, hol szolgáját leütötte,
Megdördült a mennyboltozat fölötte.
Rémült, meghorkanó nemes lova
Ledobta őt s elszáguldott tova
S ő ott maradt bezúzott koponyával
Kínlódott még vagy három napon által.
Aztán meghalt. Egy hegytetőre vitték
S ott fenn a sziklaormon eltemették.
Emlékjelül a felszabadult népek,
Sírjára roppant tornyot építének,
Amely toronynak mindenik köve
Olyan városból, vidékről jöve,
Ahol Al Hakem gyilkolt és vért ontott,
Várost gyújtott fel, vagy templomba rontott,
Szóval a sír-torony emlékjele
Csak bűnök emlékével volt tele.
S ahány kő volt a nagy toronyfalon,
Annyi vér, láng, gonosztett s borzalom.
S mikor készen volt a szörnyű torony,
Uralkodván a messze bérc-soron,
Az első éjjel egy szomorú asszony
Jött, hogy a síron gyászolva virrasszon.
Ez asszony honnan jött, senki se tudja,
A pálma-kertbe vitte első útja.
Fölvette ott a vén szolgának sírján
A kis követ s elvitte onnan sírván.
Fölment Al Hakem tornya tetejére,
Oda letette s ismét visszatére
S hajnalra eltűnt. Nem tudni hová?
De azt a gyilkos követ – ott hagyá.
*
S azóta Al Hakemnek nyugta nincsen,
Mint hogyha hánykolódnék vasbilincsen.
Éjjente lelke nyög, sóhajt, hörög,
Sírját kerüli a jámbor török.
Éjfélkor fölkel s Allahhoz megyen,
Ki trónol egy fényes gyémánthegyen.
A könyörg előtte: „La illah il Allah…
Uram! Szívem, nyelvem te hited vallá.
Nevedben öltem, gyilkoltam, raboltam
S oly sok hőstett után sincs nyugtom holtan!”
„Mi nyom hát szolgám?” Allah igyen kérdi,
„Ércmelledet a kőtorony tán sérti?
Avagy Bagdad falának kődarabja,
Mit vérrel áztatott ezernyi rabja?
Talán Bassora kőoszlopa nyom,
Hol ezer asszonyt verettél agyon,
Vagy Sirák völgyének a kőkockája?
Háromszáz gyermek vére freccsent rája!
Vagy a Libanon-völgynek sziklaszála?
(Ezer aggastyán vérezett el nála.)
Avagy…” „Nem, egyik sem, Uram,
Bár mindegyiknek szörnyű súlya van.
De elbírom… Csak azt az egyet, egyet
Bűnhődjek bármiképp, sírjak, remegjek,
Csak egyet végy el onnan!” „Melyiket?”
„A szolgám sírjáról vett kis követ.
A többi sziklabérc és kő emellett
Oly könnyű, mint a pára és lehelet.
Ez úgy nyom, mint a poklok ércöve,
… Mivel ez a hálátlanság köve…”
*
És Allah vén szolgája, az idő
Elvitte majd mind. Nincsen rajta kő.
Leomlott a torony, a szirtfalak,
De az a kis kő mindig ott marad.
Mert gyötrődik egy örökléten át,
Ki megöli a hűség angyalát!

(* Mutatvány a „Magyar Könyvtár” Legendák könyve c. füzetéből.)
Forrás: Tanulók Lapja 11 évf. 15. szám, 1904. júl. 10.

Madai Gyula (1881-1937): Furulya

 

Nagyapámnak ökre, lova, gulyája,
Volt a mezőn göndörödő juhnyája.
Tornácának öt oszlopát
Meszeltette fehérre;
A vendége bor fogadta,
S jutott vaj a kenyérre.

Falu alatt, széles Duna mellékén,
Öreg juhász furulyálgatott békén.
Kis szerszámát ha megfújta,
Fújdogálta, cifrázta,
Mindjárt tudták, hogy a Vörös
Gazda nótás juhásza.

Hanem egyszer oda lett a gulya, nyáj,
S anélkül a furulya sem dúdorál.
Hat ivadék öröksége:
Egy-két kopott kard, ruha,
Csikóbőrös kulacs mellett
Egy kis özvegy furulya.

Bölcsőm fája durva tölgyből így leve,
Ernyőm se volt, csak az ákác levele…
Hanem azért bogárhátú
Házunk hangos kis tanya,
Mintha benne csicseregne
Három erdő madara.

Nincs juhnyájunk, búzatáblás birtokunk,
De a dalra, dalolásra van jogunk.
És ha nincs is mezőinken
Kolompoló nyáj, gulya,
Mért ne sírna, nevethetne
Dalával a furulya?

Nyugodj békén sírod mélyén, nagyapám,
Nem kél átok hű unokád ajakán.
A tilinkót fujdogálom,
Hajt a vágy, a szív szava.
Hátha vele, széled nyájad
Visszacsalom valaha?…

Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 3. szám, l904. Ápr. 17.