A XIX. század angol költészetének s általában az egész világirodalomnak is egyik legeredetibb, legönállóbb alakja George Gordon Byron, akit közönségesen lord Byron néven ismerünk. Élete, körülményei, viszonyai, jelleme sokban hasonlatossá teszik a magyar irodalomtörténetnek egyik kiváló alakjához: Balassa Bálinthoz. Okvetlen fel kell tűnni s hasonlatosságnak, ha élte folyásán végigmegyünk. Főúri családból született 1788. január 22-én. Már kora ifjúságában kitűnt ritka szépsége, testi ereje s nagy szellemi adományai által. Ekkor is jelentkeztek azonban már nála szenvedélyessége, nyugtalan természete, melyek később végzetes befolyással voltak életére.
Tizennyolc éves korában kiadta első lírai költeménykötetét Hoursof Idleness (Üres órák) cím alatt. Ifjúkori munka, szép külső formákkal, de gyenge tartalommal. A közönség nem nagy érdeklődéssel fogadta, de Angolország kiváló kritikusa, Jeffrey erősen megtámadta, mire Byron szenvedélyes hangú feleletében vele együtt az egész akkori angol irodalmat kezdte ostorozni. Ez feléje irányította a figyelmet s mikor 1812-ben két éves délé-európai útjából visszatért s a Harold lovag zarándokútjá-nak első két énekét kiadta, egy nap 18.000 példányt vettek meg belőle. A költeménynek maga Byron a főhőse s útjának benyomásait veti benne papírra, Igazi hírét ez a költemény alapította meg s a megjelenését követő néhány esztendő működésének zenitje. Megjelentek egymás után költői elbeszélései, melyek az angol költészetnek máig is legolvasottabb remekei, számos apróbb költeménye s a Harold lovag harmadik éneke.
1815-ben azonban megnősült és házassága rendkívül szerencsétlen volt. Feleségétől alig egy évi házasság után elvált, az angol sajtó és társaság pedig, melyben szenvedélyes modora miatt számos ellensége volt, olyan erősen ellene fordult, hogy kénytelen volt újból elhagyni hazáját fiatalon, de megtört lélekkel ment Olaszországba, ahol csak egy érte rajongó nőnek, Guiccioli Teresának őrködése óvta meg az öngyilkosságtól. Újra hozzálátott írói munkásságához, de iránya teljesen megváltozott. E korszakának költészetét a sötét, komor gondolatokkal való tépelődés, a világfájdalom jellemzik. Ilyen a Harold lovag negyedik éneke, ilyenek tragédiái, melyek különben nem állanak többi munkáinak színvonalán, valamint a Héber melódiák is. Legkomorabb tárgya és hangja azonban a Kain című színjátéknak van, mely az angol költészetnek mindamellett egyik legfönségesebb terméke.
Ebben a komor hangulatban írta meg Byron utolsó és legnagyobb költeményét, egy tizenhat énekre terjedő eposzt, a Don Juan-t is. A „Don Juan” azonban csak fölépítésére, szerkezetére nézve epikai költemény, hisz az elbeszélő rész az egésznek alig egy tizedrészét teszi. Telve van lírai elmélkedésekkel és gúnyos, szatirikus részletekkel. Ezek a tárgytól való kitérések azonban a költeménynek legbecsesebb és legremekebb részei.
Ekkorra azonban már Olaszországban sem volt Byronnak maradása Politikai szereplése, a carbonarikkal való összeköttetése összeütközésbe hozta az osztrák kormánnyal, mely ekkor a félsziget nagy részén uralkodott. Kapóra jött neki a görögök 1822-iki felkelésének híre. Hirtelen eladta angolországi birtokait, egy hajót szerelt fel s a jelentkező önkéntesekkel a görögök segítségére indult. A hellén szabadságért küzdve akart meghalni. A sors azonban másként határozott. Missolunghi mocsaras vidékének klímája leverte lábáról s 1824. április 19-én mocsárlázban meghalt. Tetemeit hozzátartozói a hucknalli családi sírboltba szálíttatták a csak szívét hagyták Missolunghiban. Életében sok embert megbántott, de sokat is szenvedett. Halála után az angol nemzet megbocsátott neki s ma tiszteli benne a nagy költőt, aki fényt, dicsőséget szerzett egész hazájának.
Forrás: Tanulók Lapja 11. szám, 1904. jún. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése