Váradi Antal (1854-1923): Al Hakem tornya*

 
Keletnek réme és zsarnoka volt
Al Hakem, aki gyújtott, ölt, rabolt.
Nevét Jaffától a szent Gangesig
Népek milliói félik, rettegik.
Hírét bár krónikások ajka zengi,
De nem szerette őt még soha senki.
Csak egyetlen hű vén szolgája tán,
Ki véle járt-kelt, élt nap-nap után.
S ez egyet is, hogy nem hallott szegény,
Vén volt nagyon s nem mozgott könnyedén, -
Egy percnyi fölhevülés nagy dühében,
Damaszkusz márványkapujában épen,
Mivelhogy kard, tőr, fegyver nem volt nála,
Kővel ütötte le. Ez volt halála.
A hű, vén szolgát aztán eltemették,
A pálma-kertbe nyugalomra tették.
És minden turbános emlék helyett
Sírjára tették a gyilkos követ,
Amely kis kőre valaki rávéste:
„Íme, ez a kő – a hűség emléke.”
*
Al Hakem sem élt soká azután.
Egy éjjelen, Damaszkusz kapuján,
És épp ott, hol szolgáját leütötte,
Megdördült a mennyboltozat fölötte.
Rémült, meghorkanó nemes lova
Ledobta őt s elszáguldott tova
S ő ott maradt bezúzott koponyával
Kínlódott még vagy három napon által.
Aztán meghalt. Egy hegytetőre vitték
S ott fenn a sziklaormon eltemették.
Emlékjelül a felszabadult népek,
Sírjára roppant tornyot építének,
Amely toronynak mindenik köve
Olyan városból, vidékről jöve,
Ahol Al Hakem gyilkolt és vért ontott,
Várost gyújtott fel, vagy templomba rontott,
Szóval a sír-torony emlékjele
Csak bűnök emlékével volt tele.
S ahány kő volt a nagy toronyfalon,
Annyi vér, láng, gonosztett s borzalom.
S mikor készen volt a szörnyű torony,
Uralkodván a messze bérc-soron,
Az első éjjel egy szomorú asszony
Jött, hogy a síron gyászolva virrasszon.
Ez asszony honnan jött, senki se tudja,
A pálma-kertbe vitte első útja.
Fölvette ott a vén szolgának sírján
A kis követ s elvitte onnan sírván.
Fölment Al Hakem tornya tetejére,
Oda letette s ismét visszatére
S hajnalra eltűnt. Nem tudni hová?
De azt a gyilkos követ – ott hagyá.
*
S azóta Al Hakemnek nyugta nincsen,
Mint hogyha hánykolódnék vasbilincsen.
Éjjente lelke nyög, sóhajt, hörög,
Sírját kerüli a jámbor török.
Éjfélkor fölkel s Allahhoz megyen,
Ki trónol egy fényes gyémánthegyen.
A könyörg előtte: „La illah il Allah…
Uram! Szívem, nyelvem te hited vallá.
Nevedben öltem, gyilkoltam, raboltam
S oly sok hőstett után sincs nyugtom holtan!”
„Mi nyom hát szolgám?” Allah igyen kérdi,
„Ércmelledet a kőtorony tán sérti?
Avagy Bagdad falának kődarabja,
Mit vérrel áztatott ezernyi rabja?
Talán Bassora kőoszlopa nyom,
Hol ezer asszonyt verettél agyon,
Vagy Sirák völgyének a kőkockája?
Háromszáz gyermek vére freccsent rája!
Vagy a Libanon-völgynek sziklaszála?
(Ezer aggastyán vérezett el nála.)
Avagy…” „Nem, egyik sem, Uram,
Bár mindegyiknek szörnyű súlya van.
De elbírom… Csak azt az egyet, egyet
Bűnhődjek bármiképp, sírjak, remegjek,
Csak egyet végy el onnan!” „Melyiket?”
„A szolgám sírjáról vett kis követ.
A többi sziklabérc és kő emellett
Oly könnyű, mint a pára és lehelet.
Ez úgy nyom, mint a poklok ércöve,
… Mivel ez a hálátlanság köve…”
*
És Allah vén szolgája, az idő
Elvitte majd mind. Nincsen rajta kő.
Leomlott a torony, a szirtfalak,
De az a kis kő mindig ott marad.
Mert gyötrődik egy örökléten át,
Ki megöli a hűség angyalát!

(* Mutatvány a „Magyar Könyvtár” Legendák könyve c. füzetéből.)
Forrás: Tanulók Lapja 11 évf. 15. szám, 1904. júl. 10.