A magyar korona

A Szent Korona utazása Pozsonyba, az 1825-ös reformkori országgyűlésre

I.

    A Kálmán király korában élt Hartvik püspök könyvéből, melyet a tudós király megbízásából írt Szent Istvánról, a következőket olvashatjuk: „István a negyedik évben atyja halála után az isteni kegyelem intelméből az említett Astrie főpapot, kit más néven Anastasiusnak neveztek, elküldte az apostolok küszöbéhez, hogy az apostolok fejedelmének, Szent Péternek utódától bő áldást kérjen a pannóniai részeken támadt új kereszténység számára; hogy az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével szentesítse érsekséggé és a többi püspökséget is erősítse meg áldásával. Egyúttal őt is méltóztassék megszilárdítani királyi diadéma küldése által, hogy e méltósággal ékesítve azt, amit megkezdett, annál biztosabban megállapítsa.” Ez a legrégibb írott forrás, amely a korona eredetével foglalkozik. Amint a történelemből tudjuk, II. Szilveszter pápa csakugyan megküldte István királynak az apostoli áldást, megerősítést, valamint a koronát is, mellyel ő magát 1000-ben vagy 1001-ben (ma már biztosan meg nem állapítható) királlyá koronáztatta.
    Ez a magyar korona eredete. A hagyomány azonban költői színezéssel veszi körül és elmondja, hogy a Pápa a koronát tulajdonképpen nem a magyar fejedelemnek, hanem a lengyelek hercegének szánta s másnap át is akarta adni a lengyel követeknek, mikor álmában megjelent egy angyal és mondotta, hogy ne adja a koronát a lengyeleknek, mert holnap megjön az istenfélő pannóniai fejdelem követsége, aki azt sokkal jobban megérdemli. Szilveszter pápa így is cselekedett s így a korona Istvánnak jutott. A történelmi valóság azonban a legnagyobb valószínűség szerint az, hogy III. Ottó német-római császár hűbérúri igényeket táplált Lengyelországra vonatkozólag s ő tiltakozott az ellen, hogy a lengyel hercegnek a pápa, kinek hatalma távolról sem volt különben oly nagy, mint VII. Gergely vagy IV. Ince korában, koronát adjon.
    Így már maga a korona adományozása is első jelensége annak a sajátságos, viharos múltnak, melyet kilencszáz esztendővel hosszabb történelme alatt átélt. Hogy milyen szerepet játszott a Szent István uralkodását követő zavaros évtizedekben, nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt legfőbb kincsévé lett az országának s nemcsak dísze, hanem valósággal jelvénye, megtestesülése lett a királyi hatalomnak. Törvényes királynak a nemzet csak azt ismeri el, aki a szent koronával meg van koronázva. Történelmünk folyamán számos esetben láthatjuk, hogy királyaink a úgynevezett szükség-koronázásokat, melyeket idegen koronákkal eszközöltek, maguk sem tartják törvényszerűnek s igyekeznek, hogy az István-féle szent koronát is minél előbb fejükre tehessék.
    Alakilag csak egy jelentősebb változás ment végbe a koronán, valószínűleg nem sokkal az eredeti korona megszerzése után. Dukálsz Mihály I. Gézának ajándékul küldött egy másik, nyílt koronát s azt a Szilveszter-féle koronával valószínűleg még az Árpádok uralkodása alatt összeforrasztották. A görög korona eredete még nincsen teljesen tisztázva. Sokáig az a hit volt elterjedve, hogy VII. Dukász Mihály hálából küldte Gézának 1068-ban Nándor-Fejérvár elfoglalásánál a görög foglyokkal szemben tanúsított jó bánásmódjáért. Újabb kutatások azonban valószínűvé tették, hogy Géza jóval később kapta ajándékul, mikor a Salamont támogató IV. Henrik császár világuralmi törekvéseivel szemben a bizánci politika szövetségét kereste.
    Úgy királyaink, mint a nemzet azonban az összeforrasztott koronában állandóan csak egyet láttak s folyton Szent István koronájának nevezték. Eközben az Árpádok korában már kezd kialakulni a szent korona közjogi tana, mely szerint az ország földje, mindene a koronáé, mint  elvont fogalomé s a király e hatalomnak csak birtokosa. Először kifejezve e tant Imre királynak egy 1197-ben kelt okmányában látjuk, ahol mondja: férfiasan küzdött a koronáért. Teljesen az Anjouk alatt fejlődik ki e tan. A koronáé az ország egész földje, birtoka és területe s a koronától nyerik azt az egyesek. Magvaszakadtuk, vagy a korona elleni hűtlenség esetén azonban birtokuk visszaszáll az eredeti birtokosra: a koronára.
    A magyar korona történelmének legviszontagságosabb része az Árpád-házi királyok kihaltával kezdődik. 1301. augusztus 27-én Székesfehérváron Vencelt koronázták meg vele Magyarország királyává. A veszély elől azonban, amely Vencelt az előrehatoló Róbert Károly részéről fenyegette, az öreg cseh király fiát a koronával együtt Prágába vitte. Ekkor került a magyar korona külföldre. Mikor Vencel látta, hogy a magyar trónon nem tarthatja magát, eladta a koronát egy másik trónkövetelőnek: Ottó bajor hercegnek. Ottó el is indult Magyarországba s a koronát boros tömlőbe rejtve a nyeregkápán hozta magával. Alsó-Ausztriában azonban, Fischamend közelében a szíj megoldódott és a koronát tartó tömlő elveszett. A herceg megijedve indult vissza kíséretével s az út közepén meg is találta. Sokáig azonban ő sem viselhette a koronát, mert azzal együtt Apor László erdélyi vajda hatalmába esett, aki csak 1310-ben adta át az újonnan megválasztott királynak, Róbert Károlynak.
    A nehezen megszerzett koronát Róbert Károly állandóan magával hordta s mint egy okmánya említi, elvitte magával egy útján Olaszországba is. Zsigmond alatt azonban már állandóan egy helyen őrizték, az úgynevezett tárnoki házban Budán s őrzésével a nádor, majd az esztergomi érsek volt megbízva. Albert király halála után történt, hogy a korona egy ízben tűzveszélyben forgott s hogy az aláhelyezett párna részben el is égett. Özvegye, Erzsébet pedig, mikor félt, hogy a magyar urak Ulászlót választják meg királynak, udvarhölgyével, Kottaner Ilonával a korona-szoba pecsétjeit feltörette s a koronát ellopatta. Azután alig néhány napos fiának, Lászlónak fejére tétette s cele együtt Ausztriába menekült. 1440. augusztus 3-án a koronát IV. Frigyesnek adta zálogba 2500 magyar arany forintért, aki záloglevelében a következő leírást adja a koronáról: „Ueernmen ain guldeine Coron, mit drey und funfzig saphyren, funfzig palaysen, ainem smaragd, und mit dreihundert und acht und dreissig perlein und den seidein bewblein, das darin ist neun markh und sechs lot.” Ez az első hiteles leírása a magyar koronának.
    A korona ettől fogva zálogban is maradt Frigyesnél, ki azt Bécsújhelyen tartotta. Csak 1463-ban szerezte tőle vissza a soproni békeszerződés értelmében Mátyás király 60.000 arany lefizetése mellett. Így a korona visszakerült Budára, majd Visegrádra, mely a mohácsi veszedelem után szinte kézről-kézre vándorolt. Volt János király, majd Ferdinánd, s szultán s ismét János hatalmában. Ő magával vitte Erdélybe, honnan 1551-ben került vissza Magyarországba, Ferdinándhoz. Új helyéről, Pozsonyból azonban az udvar csakhamar Bécsbe, majd Prágába vitette s csak az egyes koronázásokra hozatta vissza Magyarországba. Hosszabb időre II. Mátyás idejében került vissza, mikor is az 1608-diki országgyűlés a korona és a jelvények megőrzési helyéül a pozsonyi várat rendelte s megőrzésére koronaőröket választott.
    További története vázlatszerűleg a következő Bethlen Gábor felkelése alatt Pozsonyból Nyitrára, Zólyomba, majd Kassára vitték, honnan 1622-ben Trencsénen át került vissza Pozsonyba. 1683-ban, midőn Kara Musztafa Bécs ostromára indult, a korona ismét külföldre vándorolt: Linzbe. Azután megfordult ismét Bécsben, Pozsonyban, majd az osztrák örökösödési háborúk idején Komáromban is. 1784-ben a „kalapos király”, II. József ismét felvitette Bécsbe s az udvari kincstárban helyeztette el. 1790-ben azonban, midőn összes addigi rendeleteit egy tollvonással megsemmisítette, a koronát is visszaadta a nemzetnek, mely attól fogva kétszer volt vándorlásnak kitéve: a francia háborúk alatt, mikor Budáról Egerbe, majd Munkácsra vitték s az 1848-49-iki szabadságharcban.
    A szabadságharc alatt a magyar korona megjárta Debrecent, Pestet, Szegedet, Nagyváradot, Aradot.
    Innen Szemere belügyminiszter, mikor a magyar fegyverek ügye már mindenütt elbukott, Lugosra, majd Karánsebesre vitte, hogy elrejtse. Mikor ott nem sikerült neki, Grimm, Lórodi és Házmán társaságában Orsova közelében, az oláhországi út mellett egy füzesben elásta. Ez történt 1849. augusztus 23-án. A szabadságharc után az osztrák kormány erősen kutatni kezdte a koronát, de csak négy esztendő múlva, 1853-ban akadt rá Karger Titusz hadbíró őrnagy. Hogy ki árulta el a korona rejtekhelyét, ismeretlen. A helyen, ahol el volt rejtve, ma az úgynevezett Korona-kápolna áll. Megtalálásától kezdve folytonosan Budapesten van a korona a budavári Zsigmond-kápolnában, a koronaőrök és a koronaőrség felügyelete alatt. Az 1608-ból származó vasláda, melyben tartják,  időtől fogva kétszer volt nyitva: 1867-ben Őfelsége a király koronázásán s 1882-ben, midőn a Magyar Tudományos Akadémia az országgyűlés engedelmével tudományos szempontból tette a koronát vizsgálat tárgyává.

II.

    Ami a magyar korona alakját illeti, mint azt a múlt számban láthattuk, zománcos mívű, zárt korona. Mint már említve volt, két külön koronából van összeforrasztva. A II. Szilveszter ajándékozta római korona: a felső rész, a Dukás Mihály-féle pedig az alsó. Mikor azonban az összeforrasztás megtörtént, a felső korona már nem volt teljes, hanem egyes részei hiányoztak.
    Így tehát az eredeti, a Szilveszter pápa által ajándékozott korona csak csonkán van már meg.
    A mai koronán a Szilveszter-féle rész a korona tetejéről lehajló négy értékes lemez-pást, mely egy belső, aranyszövetből készült sapkaszerű félgömbre borul rá. A pántok mindegyikén két-két apostol zománcozott képe látható. Összesen megvan tehát nyolc apostol képe, de teljesen csak hat látható, mert a görög korona kiugró részei kettőt nagy részben eltakarnak. Egyik legnagyobb archeológusunk, Ipolyi Arnold mondja, hogy a hiányzó négy apostol képe valószínűleg egy a homlokot körülevő körpántra, a korona régi karimájára volt alkalmazva, mely azután eltűnt, hihetőleg letöredezett. A korona tetején, hol a keresztpántok összeérnek, egy négyszögletes lapon ülő helyzetben egy Krisztus-kép van alkalmazva s ugyane lapban van a magyar korona keresztje belecsavarva. Minthogy azonban a kereszt egyenesen a Krisztus-képet töri át, több archeológusunk azon a nézeten van, hogy csak később erősítették bele. Szintén tévesen elterjedt nézet, hogy a kereszt később valami külső befolyás folytán görbült el, ugyanis már maga a kereszt anyacsavarja is ferde s később legfeljebb még jobban félrehajlott.
    A koronának ezen felső részétől sokban eltér a görög, nyílt korona. Anyaga kevésbé finom, de tömöttebb s éppen azért sokkal kevésbé is repedezett meg. Munkája azonban jóval finomabb, technikája gyakorlottabb kézre vall és erősen meglátszik rajta a bizánci ízlés nyoma. Elől, az oromzat közepén (a képen jól látható) itt is Krisztus képe látható két cédrusfa között, ül helyzetben. A kivitel itt is zománc-munka. A korona hátsó részén, a Krisztus képének megfelelő helyen Dukás Mihály görög császár mellképe látható s mellette a fölírás: Μιχαὴλ ἐν Χριστῷ τῷ Θεῷ πιστὸς βασιλεὺς Ῥωμαίων ὁ Δούκας.
    Fordítása: Bíborban született  Konstantin (Mihály császár fia), a rómaiak császára és Geobie (Géza), a turkok (magyarok) igazhitű királya. A képen Géza király hosszú, sötét szakállal és bajusszal van ábrázolva. Koronát és abból kiálló bíborszínű füveget visel, baloldalán kard, jobbjában sajátságos alakú kormánypálca. Az ő és Konstantin trónörökös alakjával egy magasságban, a korona alsó területén van még Szent Demeter, Sz. György, Szt. Demjén és Szt. Kozma, valamint Mihály és Gábor arkangyalok mellképe is. E két kép a korona felénk fordított oldalán látható.
    A koronában elhelyezett kövek, valamint a róla lecsüngő láncok elhelyezéséről a kép is elegendő fogalmat adhat. Ami a korona értékét illeti, azt különösen koronázások alkalmával többször, de leginkább hiányosan feljegyezték. Köveinek nyers értékét Müller Lajos pesti aranyműves, ki az 1867-iki koronázás előtt a koronán némi javításokat eszközölt, 3409 forintra teszi. Aranyértékét azonban nem veszi számításba. Megbecsülhetetlen azonban a koronának ma már régiségi és művészi értéke, ha nem vesszük is számításba azt a rajongásszerű kegyeletet, mellyel a magyar nemzet mindenkor körülvette. Pénzben ezt az értéket kifejezni nem is lehet. Méreteire vonatkozólag az Akadémia által kiküldött bizottság 1882-ben a következőket állapította meg: Nagyobbik átmérője 0.216, kisebb átmérője 0.203 mm, súlya pedig 2056 gramm. Viselésre tehát nem alkalmas s legfeljebb egyszer-egyszer, koronázások alkalmával használható.
    Ez nagyjából a magyar korona. Történelme csaknem oly viszontagságos, mint nemzetünké, melynek ezredéves múltjából ez legszentebb öröksége. Méltán büszkék lehetünk rája, mert a Zsigmond-kápolnában olyan nemzeti kincs van őrizet alatt eltéve, amilyennek kívülünk a világnak egyetlen népe sem dicsekedhetik.

T. S.

Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 9-10. szám, 1904. máj. 29., jún 5.