Oláh Gábor (1881-1942): Tamás bátya rózsái

 

Tamás bácsi felteszi sapkáját,
Pipaszárba igazitja száját,
Egyet-kettőt ránt a ködmön alján,
Egy ebadtát mellé elszalajtván -
Megy az utcán csendes méltósággal,
Késő, őszi hervadozósággal.

Kertek alján gyermekek csapatja
Huncutságra egymást most kapatja.
Barna fiúk, szőke piros lányok,
Rózsavesszők, lengő tulipánok,
Pillangók a viág nag ykertjében,
Mulatoznak szent gyönyörűségben.

Tamás bá’nak gyökeret er lába,
Valahányszor kis cselédit látja.
Vén szivének kiszakadt darabja,
Mind, aki ott egymást töri, szabja.
Csemetéi, apai vér nélkül,
Rámaradtak édes örökségül.

Közibökbe őgyeledik újra.
Hegyes bajszát az arcukba szúrja;
Kis lányokat felkap az ölébe,
Barackot nyom a fiúk fejébe.
Van sikoltás, van kacagás, mennyi!
Be boldogság gyermekek közt lenni!

„Jóska fiam, a teremburádat!
El ne tátsad máskor így a szádat:
Sült galambok fészket raknak benne!
(Elsompolyog Jóska szégyenszemre.)
Hát te, Dani, mibe verted orrod?
Kalapodnál ki szénáját hordod?

Uccu lelke, gangos kis leánya!
Hány arasz volt piros pántlikája?
Ej, a rózsa minek a hajába?
Legényeknek jár az udvarába!
Kora tavasz virágok nyitója,
öreg szívem könnybe boritója.”

Mint a bimbók a kert ősi fáján:
Rajta csüngnek kacagó virágok.
Szemből szembe sugárzó szivárvány
Hét gyűrűjét ragyogtatja rájok.
Lábok alatt a parányi füvek,
Úgy suhognak, úgy elevenülnek.

Angyalkarban felcsendül a nóta:
„Rózsa, rózsa, ispilángi rózsa!
Teli kertem nevető zsályával,
Liliommal, kékes violával.
Nyisd meg leány aranyos kapudat,
Hadd kerüljem virágos váradat.”

Megindulnak körbe, karikába,
Száz kis lábnak dobban dobogása.
Hajladozó üde koszorúval
Keringelnek lányok a fiúkkal.
Kör közepén Tamás bátya ümmög,
A nótába bele-beledünnyög.

Táncra perdül körültök a tájék,
Arany bajon arany napsugár ég.
Kis méhecskék halkan dongó dallal
Keringelnek virágos bokorral.
Fehér szárnyon száll a kedves nóta:
„Rózsa, rózsa, ispilángi rózsa…”

Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 12. szám, 1904. jún. 19.