Lovász Pál (1896-1975): A Tisza visszavár

 
Arany Tiszának áldott, régi partja,
szeretve néz-e most is rád a Nap?
A szívem vándor-vágy hiába hajtja,
nem láthatom most kedves tájadat!

Pedig már minden, jaj, sietve sürget
s csak hull a peerc, az óra és az év:
a szívem már a csendben elmerülhet,
már oly közelről int felém a rév!

A hajló partok barnuló ölében
nyárfák remegtek május-esti kéklen,
s kakuk kiáltott tul a partokon.

Arany Tiszának áldott, régi tája,
tudom, te vársz a régi napsugárba,
te vársz reám aranyló alkonyon...

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 40. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 9.

Lovász Pál (1896-1975): Egy atomfegyvergyár alapkövére

 
A Végzetet készítik itt rohamra,
s ha tökéleteset alkot e munka:
ember helyén, a Föld hátán körül
csak a lét torz emléke feketül...

Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december

Lovász Pál (1896-1975): Villa rustica

 

Dombay Jánosnak

A régésszel a dombtetőn megálltam:
Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.
Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,
és ó-arany tükröt tartott az ég.

Tavasz lengett a légben láthatatlan:
véges halálból örök ébredés.
Hatalmas népnek lehet-é a sorsa
porrá hulló vak megsemmisülés?

A zöld vetésnek selyemszőnyegében
kőfal hasított éles négyszöget.
A régész szólt: „Ez Diocletianus
korában pompás villa lehetett.”

(A lélek: fény, áttündököl a múltba)
„E pilléreken karcsú oszlopok
a bejárat nemes díszei voltak…”
(de hol van, ki tervezni így tudott?)

„Itt a küszöb, innen az átriumba
léptek be; itt még ép a mozaik…”
(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,
mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)

„Implúvium ez, tágas kőmedence,
esővizet adott a nyílt tető…”
(hogy zenghetett álmatlan éjtszakákon,
ha őszre fordult már a bús idő)

„Körül szobák, im, itt is, ott is ajtó,
a ház népe éjjel itt nyúgodott…
(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,
ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)

„Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,
a szökőkút e helyen lehetett…”
(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett
titkon merengő asszonyszemeket)

„A rom is érték, olvasunk belőle,
tanulságot, példát, mintát mutat”
A régész lehajolt: a törmelékből
előkerült egy ép cserépdarab.

„Mestermű. Több, mint másfél ezredéve
készült, de állt minden dúlást, vihart;
acélkemény anyag, csengő, rugalmas,
peremszegély volt, háztetőt takart.

Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,
lelket kevert belé, jóságra tört,
s most, íme, tisztessége akaratlan
ép cserepében visszatükrözött.”

A szép cserepet némán kézbevettem:
kézzel mintázott, ívelt dísze volt;
ujjam az újjnyom árkába helyeztem:
forró volt, benne élet buzogott.

Idő fölött találkozott az ember;
kezem tapintott porrá lett kezet;
Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,
s az anyagból a lélek rámlehelt.

Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.
Apolló szórta tűzarany nyilát.
S a romok fölött virágzó tavaszban
élőn, dicsőn láttam Pannóniát.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október