A mai kor elégtételt szolgáltat immár Júliának és Csinszkának, Petőfi és Ady, a halhatatlan költőférjek új frigyre lépő özvegyeinek. Rokonszenvvel szemléli vívódásukat, tragikus sorsukat és elismeri elhivatottságukat, hogy segítőtársai lehettek a géniusznak. És még tapsol is Csinszkának, aki így üzent Júliának:
Nagy földrengésben vesztettük elő őket
s árván vergődtünk sorsunk tört hajóján…
… Nyugtalan évek föltisztult ködén át
halott testvér, nyújtsd felém kezed,
elvérzett hősök csillagfényes útján
az utunk egy közös sírhoz vezet.
Márffy Ödön Csinszka-képei a megszólalásig hű, életre keltő képmások. Ahhoz is, aki sose látta, nem ismerte, még csak nem is hallott felőle, közel hozza cikázó személyét.
Márffy, aki tussal, ceruzával vagy krétával, akár víz- és olajfestékkel űz varázslatot, mindig tökéletes technikai biztonsággal azt a Csinszkát idézi, akit verseiben Ady halhatatlanná tett, és aki, íme, bájos villanással a képzőművészetbe is bevonul.
Pár ceruzavonással elénk libben az egyik rajzon, hetyke, fiús mozdulattal virágot tartva maga előtt, mint fiatal leány, fitos orrával és bámész, nagy szemével várja az álmok ígéretét. Őszinte verssorai jutnak eszünkbe:
Fiú volt, vagy lány? Nem fontos. Valaki volt,
Okos, hiú, kalandéhes és kalandvágyó…
Magával és mással is játszó.
Egy tusrajz, gyengéden jelezve a nyak karcsú vonalát, félprofilos arcán a megszállott tekintetét és kíváncsi száját emeli ki. Az egyik akvarellen, napfényes lombsátorban, leányosan és ábrándosan néz, a remény keskeny ívén, a vágy és a beteljesülés szakadéka fölött. Egy másik akvarell. A délután sejtelmes, se korai, se késő órájában, amikor legerősebb a kísértés és legtehetetlenebb az akarat – s ő sóvár, könnyes szemmel néz maga elé. Haja a nap rézsút fényétől vörösen lángol, kezét maga elé szorítva, összekulcsolva tartja, felzárkózó, egy váza alakját öltő, két gömbölyű karján. Tágra nyílt szemmel, átszellemülten kacag is, sír is. Révületben él. Mint verses önportréjában vallja:
Mikor melléállott a párja,
Ős titoknak pattant a zárja.
Lázban égett két nagy szeme,
könnyes, szürke gyerekszeme.
Tétlen kis keze két virág,
hamvas teste tavaszi ág,
fejére aranylott a nap
és ő lángolt a nap alatt.
Mellkép. Szembenéz. Arany a haja. Halavány, lányos az arca. Ajka kényes, büszke, durcás, de a szélén alázatos mosoly bujkál. A szeme meleg, csodálkozó, önfeláldozó – ihlető és igéző. Gyöngysor a nyakán. Maga a várakozó, édes nyugalom. Adyt idézi a portré:
Aranyhaja a gyöngy-szeme van,
Pihegő, simuló Csoda az én lelkem,
azért viszem oly büszkén
Istent és Időt megcsalón, érdemelten.
Tajtékzó, kék háttéren, sárga hajjal, átvirrasztott, árkolt szemmel, nagyon komolya, mélyen elgondolkozva, maga elé meredve ül, kiszakadva az időből, mintha saját magát nézné, idegenül, felülről, messziről:
Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanúságnak,
Tarts meg csodának, avagy bűnnek.
A mályvaszínű karosszékben, komor öld ruhában ülő Csinszka-kép: Márffy egyik legigényesebb portréja. Lenyűgöző a kép kifejező szépsége. Jobb kezével feltámasztott állal mereng Csinszka, elszontyolodottan, mint egy kisöreg, vagy egy rakoncátlan gyerekleány, tehetetlenül és ellenállhatatlanul. De legszebb valamennyi között az utolsó kép, a már elköltözött ihletőről, két nagy géniusz igaz társáról, a Múzsáról:
Szívemben indem százszor újhodt,
Mert vakítóbb örömtüzeket
Még másnak a
Sors sohase gyújtott.
Az ablakban ül, mely a végtelenre nyílik, ünnepi díszbe öltözött párkányon könyökölve és felnyúló karjaival kagylóalakban fogva össze a fejét, virágkehelyhez hasonlóan. Oltalmazó kéz a vállán. És mögötte a sötét háttérben egy álló férfialak elmosódó árnya. Az arca hasonlít Adyhoz is, Márffyhoz is. Gyönyörű búcsú Csinszkától.
Forrás: Nők Lapja XI. évf. 47. sz. 1959. nov. 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése